Beszélgetés Császár Gyulával, a szövetkezet egykori igazgatójával
Az egykori történetek elmeséléséhez számtalan forrást, egykori újságcikket, dokumentumot kell átolvasni, értelmezni ahhoz, hogy kijelenthessük: minden szemszögből megvizsgáltuk az eseményeket, és már tudjuk, hogy pontosan mi történt. Sokkal könnyebb dolgunk van akkor, ha a közelmúlt eseményeit vizsgáljuk meg, mert van lehetőségünk olyan személyekkel is beszélgetni, akik szemtanúi, közreműködői voltak az adott történetnek. Így tettem én is a REFLEX Ipari Szövetkezet történetének megírásakor. Az első részben szinte kizárólag az általam fellelt, írott dokumentumokra hagyatkoztam. Mai – második írásomban – Császár Gyulával, a REFLEX Ipari Szövetkezet első elnökével történt személyes beszélgetésem információt igyekszem megosztani olvasóimmal.
2022 október elejére beszéltünk meg egy személyes találkozást Császár Gyulával, akivel úgy terveztem, hogy csak a REFLEX megalakulása utáni évekről beszélgetünk majd. De nem ez történt. Leültünk a kanapéra, és egy kissé csapongva az elmúlt 50-60 évben történtek között, az első részben általam leírt előzményeket olyan érdekes, és személyes gondolatokkal egészítette ki Gyula, hogy úgy döntöttem, megosztom a késő estébe nyúló teljes beszélgetésünket. Láthatják majd, hogy az egykori újságokban szereplő tényekből levont következtetéseim helyesek voltak, de a számtalan emlékezetes pillanat, érdekes mellékszál és háttérinformáció, csak az események részesének, a „régi idők tanújának” segítségével kerülhetett felszínre, amit ezúton is megköszönök Gyulának.
Mikor kerültél kapcsolatban először a Kenyeri iparral, mikor kezdtél dolgozni a REFLEX elődeinél?
1978 óta dolgoztam tulajdonképpen ugyanazon a helyen. Először a Cserháti Szövetkezetek Közös Gépjavítójának dolgozójaként kezdtem Kenyeriben, ami a gépállomás után, annak helyén alakult meg. A gépek javítása mellett a szükséges alkatrészeket is helyben készítették el. Tudnod kell, hogy ez nem volt egy nyereséges részleg, de az év végére valahogy mindig úgy alakították a vezetők, hogy ne legyen azért veszteséges az alkatrészgyártás. Mivel közös tulajdonú volt a gépjavító, ezért minden döntést közösen hoztak meg a tulajdonos termelőszövetkezetek elnökei.
Egy idő után aztán megunták, hogy minden kis csip-csup üggyel kapcsolatban nekik kell dönteniük, ezért elsősorban – ha jól emlékszem – a Balogh nevezetű, pápoci tsz elnök javaslatára úgy döntöttek, hogy kineveznek Kenyeribe egy igazgatót, aki helyettük megoldja a kisebb-nagyobb ügyeket. Na de ki legyen az igazgató? – vetődött fel a kérdés. A pápoci tsz elnöknek erre is volt javaslata: „Én ismerek egy embert, aki Sárvári Állami Gazdaság csöngei telepén revizorként dolgozik, ott is mindent ellenőrizget. Ez az ember jó lesz ide, majd jól a tökök alá nyúl.” És nem is vártak tovább. Megkeresték, és Kenyeribe hozták a gépjavító igazgatójának Jakab Ferencet. Ő szinte azonnal átlátta, hogy egy olyan zárt rendszerből, ahol csak gépeket javítanak, menekülni kell és valami mást kell kitalálni.
Milyen változást hozott az új vezető?
A Kenyeriéhez hasonló profilú, Celldömölkön működő gépállomás, ipari tevékenységét ebben az időben kezdték fejleszteni. A celldömölki üzemben ekkor indult el a gumiipari termékek gyártása is, konkrétan egy nagy termékük volt: ők az MTZ traktorokhoz szükséges gumi vízcsöveket gyártották. Jakab megnézte a gyártást, és ott azt mondták neki, hogy itt a jó példa, ezt kell csinálni, ezt Kenyeriben is meg lehetne valósítani. Jakabnak azonnal beugrott, hogy a ragyogó kapcsolatait ki kell használnia. Ott volt a celldömölki származású Szekér Gyula ipari miniszter, aki nem volt ugyan osztálytársa, de valahogyan a földije volt, ismerték egymást. Jakab bejelentkezett a miniszterhez, felment hozzá, és kérte a segítségét a kenyeri gumiipar megteremtéséhez. A miniszter segített is.
Gumi kell? Várj csak, én ismerek valakit a Taurusnál – mondta a miniszter. Beprotezsálta a Taurushoz, ami legnagyobb gumigyár volt akkoriban. Együtt elmentek a gyárba, de mindjárt az igazgatónál kezdtek. Aztán elmentek még egy-két Agroker vezetőhöz is. Ez a kezdeti a megbeszélés aztán annyira sikeres volt, hogy később, amikor valamilyen terméket akartunk bővíteni, vagy újat bevezetni már nem is kellett magas szintre menni, mert mindenki ismerte Jakabot, és elég volt kimondani Szekér Gyula miniszter nevét, már rendben is volt minden. Például Szombathelyen, az Agroker alkatrész-osztály vezetője a sógora volt, akihez elment megnézni, hogy milyen termékeket lehetne gyártani, mire lenne szükség. Aztán elkezdtünk annyi alkatrészt gyártani valamiből, hogy a raktárosok át se akarták venni.
Jakab mindenképpen a termelékenyebb, és nyereségesebb alkatrészgyártás irányába haladt, de ezt nem nézték jó szemmel a szövetkezetek vezetői. A véleményük az volt, hogy nem igazságos, hogy ők a földeken küzdenek egész évben 1-2 százalékos nyereségért, az iparban meg 10 százalékos nyereségért csak tingli-tangliznak az emberek, és csak jön a pénz nekik. Nem számít nekik a szárazság meg semmi más. Jakab Ferenc próbálta leépíteni a tsz elnököket, azért legalább látszat szinten javítottuk a gépeket is, alkatrészeket is készítettünk valamennyit, de nem fejlesztettük ezeket a munkákat, mert Jakab tudta, hogy ezeket a veszteséges feladatokat majd az ipari bevétel úgyis ellensúlyozza. A valamennyire szabad, és önálló ipari tevékenységet és annak nyereségeit végül beolvasztották az Egyetértés Termelőszövetkezetbe.
A beolvadás előtti éven érkezett a termelőszövetkezethez István Péter műszaki vezető. Egy év alatt megismerték, de a tsz vezetősége nem annyira szerette őt, mert egy szókimondó gyerek volt, nem igazán szokott szót fogadni, és mindenféle hülyeséget nem akart végrehajtani. Ezért kitalálták, hogy két legyet ütnek egy csapásra: a tsz egyrészt bekebelezi az ipari tevékenységet, másrészt István Pétert nevezik ki az új ipari üzletág vezetőjének, „nem fog itt minket idegesíteni”, foglalkozzon csak az iparral. Ez az elhatározás, 1980 december végén meg is történt. 1981 első munkanapján Jakab Ferenccel, aki eddig az igazgató volt mentünk be dolgozni, István Péter pedig fogadott bennünket, hogy ő lett a főnök. Innentől kezdve a Jakabnak és nekem semmi dolgunk nem volt, István Péter és Horváth Laci jöttek át a termelőszövetkezetből, és ők irányítottak mindent és mindenkit. Mi, akik mindenről tudtunk, akik a piacokat ismertük, benn ültünk egy irodában és egymást lestük. Semmilyen munkát nem adtak az új vezetők.
Úgy negyedévig tartott ez a kirekesztés, amíg rájöttek, hogy ez az állapot nem tartható sokáig, és újra, fokozatosan bevonták mindenbe Jakabot és engem is. Ekkor jött az az időszak, amikor István Pétert megkereste valaki a gumifutózó üzem építésével. Az első ilyen üzemek már el is indultak akkor az országban, például Tabon, ahol voltunk is, meg is néztük. Kenyeriben is megépült közben az új gumis üzemcsarnok, de ahogy telt az idő, már látszott, hogy nem lesz nagy piaca a futózott gumiknak, amiben Jakab egyébként sem bízott soha. Elkészült az új, önálló transzformátorállomás is az új berendezések számára, a világos és fűthető csarnok készen állt a gépek fogadására. Az utolsó pillanatban végül a gumifutózó gépek beszerzését lefújták.
Milyen gépek kerültek akkor az új csarnokba?
Jakab javaslatára, a műhelyekben található gépek egy részét, és a celldömölki gépjavító mélypontra került gumis üzemágának gépeit telepítették az új csarnokba, és a hagyományos gumitermékek gyártásának fejlesztését tűzték ki célul. A gumifutózó csarnokból így lett gumitermékek gyártócsarnoka.
Egy érdekesség még, amivel kapcsolatban voltak tévelygéseink. Valaki azt javasolta Pörneczi Lacinak (=a TSZ akkori elnöke), hogy a celldömölki MÁV-tól vásároljunk meg egy gőzmozdonyt, amivel a központi fűtés megoldható lesz. A tárgyalások vége az lett, hogy Kenyeribe is került egy 424-es gőzmozdony, a TSZ bejárata mellett tárolták egy ideig. Nem is tudom mivel hozták ide, de az biztos, hogy kerekek nélkül, csak a kazánrészt és kezelőteret szállították le Kenyeribe. Fehér Tamás, MÁV szakember segítségével megtervezték a fűtési rendszert és megkezdődött a kivitelezés.
A gumis műhelytől nem messze, a füves terület közepére tervezték felállítani a mozdonyt. Kimarkoltak egy akkora helyet, mint ez a szoba, azt telerakták betonvassal, a vasak kiálltak a tetején, majd lebetonozták földszínig. Elkészült a mozdony alapja. Eddig jutott el az építkezés, itt aztán valami miatt újra megbicsaklott. Mi lett a mozdonnyal? – kérdezem. Valamelyik MÉH telep küldött vállalkozókat, akik néhány hónap alatt szépen szétvágták a mozdonyt, és elszállították a vasanyagot. A kiálló betonvasakat mi vágtuk le lángvágóval, aztán 10 cm földborítást kapott a hatalmas alap, ami a mai napig úgy van az udvar közepén. Azt nem bontja el többé senki.
A gumis gépek fejlesztése azért tovább zajlott: használt és új gépeket is beszereztünk, és lassacskán tele lett az egész csarnok gépekkel. Egy újabb ötlettel állt elő közben Jakab: nagy szippantó-cső igény volt az egész országban, pillanatnyilag talán Görögországból importálták ezeket a csöveket, amit magyar gyártással lehetne kiváltani. Mi már korábban próbálkoztunk egy traktor vontatta markológép karvastagságú tömlőjének gyártásával. Volt néhány dolgozónk, akivel studíroztunk az új megoldásokon. Ilyen volt Major Lajos bácsi, aki el tudott gondolkodni a padja mellett egy órát, aztán felállt, és elmondta hogyan lehetne megoldani. A szippantócsövek gyártása megindult, speciális forró olajban „sütöttük” készre a gumit. Sajnos olajgőz volt, mocskos volt, büdös volt, senkinek nem tetszett. Közben nyomoztunk, hogy a komoly Taurus is készít ilyen csöveket, de azok nem így csinálják: nem olajat keringettek, hanem gőzt. Ezért megkerestünk egy céget, aki vállalta a gőzzel üzemelő berendezések tervezését és kivitelezését is. Ekkor készült el a gőzfűtés és egy gőzzel működő vulkanizáló tartály is.
Hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent meg tudtatok tenni, hiszen a fejlesztésekhez pénz is kellett?
Anyagi gondok sohasem voltak ebben az időszakban. Amikor a tervezők azt mondták, hogy a kazán hatmillió forintba kerül, akkor annyit adtak rá. Ennek az volt az oka, hogy mivel Kenyeriben is a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú területek volt túlsúlyban, a melléküzemágat minden eszközzel és pénzzel támogatták. A gőzös vulkanizálás bevezetésével a termelés is felívelt, beindult a szippantócső gyártás. Ebben az időben kezdődött az alumínium csőszerelvények gyártása is.
Valaki kitalálta, biztosan a Jakab ötletére, hogy menjünk el Kup településre, ahol már régóta öntöttek mindenféle szerelvényt alumíniumból. Ott fogadtak bennünket, megegyeztünk mindenben, sőt még azt is vállalták, hogy Kenyeriben betanítják az embereket az öntési munkákra, és még a kivitelezésben is segítettek. Az öntés annyira sikeres volt, hogy néha három műszakban is öntöttük a szerelvényeket. Közben próbáltunk olcsó alumíniumhoz jutni, de az abból gyártott termékek nem voltak minősíthetőek, problémák voltak vele. A mi elavult öntési technológiánkhoz jó minőségű anyagot kellett beszereznünk, amit Budapesten vásároltunk. A kenyeri CELLTEX üzem akkoriban nyüglődős helyzetben volt, ezért onnan az ügyesebb kezű dolgozókat sikerült elcsábítanunk mihozzánk, a létszámunk elég komolyan felfutott. Azért azt tudni kell, hogy ha igazából mindent végig engedélyeztettünk volna, ha a munkavédelem minden pontját betartottuk volna, akkor sokkal lassabb lett volna a termelés. Sok kockázatot kellett vállalnia mindenkinek.
Mi történt a rendszerváltás után?
A nyolcvanas évek végéig eltartott a sikeresség, amikor aztán jött a rendszerváltás, ami betett nekünk. A megrendelőket privatizálták, egyre inkább megnézték, hogy mire van szükségük, és igyekeztek csökkenteni a pazarlást. A termelésünk visszaesett, a szokásos év eleji gyártási tervek és előrendelések megszűntek, de mi az előző évek termelési adatai alapján gyártottunk mindent, mint az őrültek. Egy csomó dolog raktáron maradt, a főbb termékeink nagyobb része eladatlan maradt. A 60-70 emberből sokat szabadságra küldtek, az erdészetnél dolgoztak, fogadtunk szója kapálást és kukorica címerezést is, szinte mindent elvállaltunk. Annyi szerencsénk volt a jövő szempontjából, hogy engem megválasztottak TSZ elnökhelyettesnek, és ott lehettem olyan megbeszéléseken, amik érintettek bennünket is.
Folyamatosan azt kérték tőlem, többször jött nekem erről levél, hogy küldjem el az embereket, legyen leépítés. Főleg Horváth Lacit szerették volna, ha elbocsájtom, mert ő egy olyan megmondó ember volt. De ő volt a jobbkezem, akivel mindent meg tudtam beszélni. Közben Ostffyasszonyfán elkezdték építeni a Pannonia ringet, ahol tudtunk találni munkalehetőségeket. Lámpaoszlopokat gyártottunk nekik, és néhány kőművest és segédmunkást is be tudtunk szervezni az ottani építkezésekhez. Sajnos a munkanélküli segélyt sem tudtuk elkerülni, de mindenkinek megígértem, hogy fél év után visszavesszük őket. Így is tettünk, mert akkoriban, aki egy munkanélkülit felvett, az támogatást kapott érte, és nem nézték meg azt sem, hogy korábban éppen én küldtem el tőlünk. Később aztán ezt a lehetőséget megszüntették.
Az elválás a TSZ-től tényleg olyan könnyen ment?
Egyáltalán nem. Bejelentették 1992 év elején, hogy 100 embert elbocsájtanak a Kenyeri TSZ-ből. A vezetőség terve az volt, hogy az ipari üzemet teljesen le kell építeni. Nagyon rossz idők voltak ezek, állandóak voltak a vezetőségben a veszekedések, hangoskodások. Szerencsénkre jött a 1992-es második törvény, ami engedélyezte, hogy egyénileg vagy csoportosan ki lehessen válni a TSZ-ből. Ha ezt kezdeményezte valaki, akkor kötelező volt közgyűlést összehívni ebben az ügyben. Előírták, hogy vagyonleltárt kell készíteni a termelőszövetkezeteknek. Ekkor gondoltunk először arra, hogy mivel mi nem kellünk a kenyeri TSZ-nek, úgy is elküldenének bennünket, megragadjuk a kiválás lehetőségét. Erre harapott mindenki, a dolgozók is azt mondták, hogy csináljuk meg. 1992. június 7-én adtam írásba a vezetőségnek a kiválási szándékunkat, kértük a közgyűlés összehívását és a vagyonmegosztást. Ettől aztán még jobban elment a jó kapcsolat a TSZ vezetésével. A törvényben előírt egy hónap eltelt, és nem történt semmi, állandó veszekedés volt csak.
Ekkor kezdtünk keresni valakit, aki egyrészt a vagyonmegosztáskor is képvisel minket, másrészt a könyveléshez is ért, és megcsinálja majd a könyvelést a külön cégnek. Több személy is szóba jött, míg végül Szár Ferencné Erzsike mellett döntöttük, mert ő valóban mindent tudott, nagyon precízen odafigyelt mindenre. Volt közben olyan is, hogy nekem kellett leállítanom: jó lesz az úgy. Ő mindent pontosan végig vitt, nagyon sokat segített nekünk. A vagyonmegosztás során kiderült, hogy a dolgozók vagyona legfeljebb az épületek felének értékét tette ki. A TSZ vezetősége ekkor felajánlotta, hogy legfeljebb a többi épületért és a gépekért majd fizetünk bérleti díjat. Ez persze megint csak kiadás lett volna nekünk.
Ekkor jöttek hozzám a kecskédi öregek, a Novák Ernő bácsi vezetésével, aki egy fifikás ember volt. Azt mondták, hogy ők már nyugdíjasok, de ők is kiválnának a TSZ-ből, és a vagyonrészüket áthozzák a REFLEX-be. Így minden épület és gép saját tulajdonba kerülhetett. Sőt még pluszunk is lett, és megkaptuk a jelenlegi bejárat melletti szolgálati lakást is. Megkaptuk még a magtár épület egy szintjét is, mi nyitottunk rajta utólag egy ajtót az udvarról, mert raktározási célra nagyon jó volt. Végül sikerült elválni a TSZ-től, ahol a REFLEX megalakulását, halva született ötletnek titulálták. A TSZ azóta már nincs sehol, a REFLEX pedig még ma is üzemel – mondja Gyula és felesége mosolyogva.
Ki volt az, aki a REFLEX nevet kitalálta?
Úgy emlékszem, hogy mikor arra került a sor, hogy majd nevet is kell választani, akkor Horváth Laci, aki Celldömölkről járt be dolgozni, egyik reggel megérkezett a busszal, és azt mondat: legyen REFLEX a cég neve. Sokat nem gondolkodtunk rajta, nem volt kupaktanács névválasztás ügyben, egyszerűen kipattant ez a név. Mindenkinek azonnal megtetszett, mert szerettük az elveink között tartani azt, hogy minden megkeresésre gyorsan reagáljunk, bármilyen vevői igénnyel kapcsolatban helyt tudjunk állni. Ez a név pedig ezt jelentette számunkra.
Ünnepi torta a REFLEX születésnapjára 2022. szeptember (köszönet a fotóért Illés Zoltánnak)
Hogyan kezdődött az önálló élet?
Én lettem az elnök, valamint 3-4 fő volt az igazgatótanács tagja. Erzsike, a könyvelőnk legnagyobb bánata mindig az volt, hogy nem engedték meg, hogy a volt TSZ főkapun járjunk be dolgozni, le kellett keríteni a területet. Ez szinte azonnal megtörtént. Akkor készült a cég jelenlegi bejárata is. Az első télen nem sokat fűtöttünk, kabátban ültünk az irodában, nem költöttünk fűtőanyagra. Az én irodám helye egyébként nem változott 1978 óta, csak a cégek változtak körülöttem.
Már 1992 októbertől 2-től önállóan kezdtünk dolgozni. A TSZ azért azt megengedte – amit én nem engedtem volna egy kivált társaságnak – hogy amit szeptemberben legyártottunk a TSZ költségén, azt október elején szállítottuk ki a megrendelőknek. Talán nem is tudták, nem is volt hozzá emberük, aki ellenőrizte volna a készleteket. Így az első hónapban nekünk azonnal keletkezett egy bevételünk, ami nagyon fontos volt számunkra. Továbbra is minden munkát elfogadtunk, továbbra is volt 3-4 emberünk fél-fél évre munkanélkülin azzal az ígérettel, hogy utána visszavesszük őket dolgozni. Megbíztak bennem ezek az emberek, pedig a kenyeri emberekre ez nem mindig jellemző.
Mik voltak a REFLEX sikertermékei?
Továbbra is a gumitermékek hozták az új cégnek a nyereséget. A rendszerváltás után jelentkeztek olyan magáncégek az Agroker helyett, akiktől új megrendeléseket kaptunk. Ilyen volt például az Axiál, aki az egész országot lefedve mindenhol cégeket hozott létre, és legkésőbb február végéig megadta nekünk az egész éves megrendelési igényét. Persze nagyon nehéz volt velük jó árakat kialkudni, megpróbálták az árakat lenyomni. Az sem volt mellékes, hogy ők hidraulika tömlő forgalmazással is indultak, amit tőlünk korábban csak néhány Agroker vásárolt, kis mennyiségben. Pedig hidraulika tömlőt gyártani nagyon könnyű: a Taurus gyártotta a csövet, méretre vágtuk, rápréseltük a végét, és kész volt. Aztán jött az Axiál, aki nem csak felénk, hanem Szolnoktól kezdve Békéscsabán át építette az új üzleteit, és kizárólag tőlünk vette a hidraulika tömlőket. Ez óriási dolog volt.
Honnét ismerték a REFLEX-et az új megrendelők?
Talán valamelyik volt Agroker ajánlott bennünket nekik, nem is főnökök, hanem a raktárakban dolgozók. A mi anyagbeszerzőink mesélték, hogy ha az Axiál kocsija megérkezett mondjuk a szombathelyi Akroker telephelyére, akkor nem a főnökökhöz mentek, hanem a raktárosokhoz. Tőlük szerezték meg azokat a fontos információkat, hogy honnan veszik ezt vagy azt a terméket, mennyibe kerül, ki gyártja, kit kell ott keresni, milyen a minőség, és a többi. Ügyesen csinálták végül is. A lényeg, hogy tőlünk néhány évig rengeteg hidraulika tömlőt vásároltak. Ami fontos volt: náluk nem volt olyan, hogy letelt a 8 napos fizetési határidő, és én meg várhattam a pénzre. Ők mindig pontosan fizettek. Nagyon sokat köszönhetünk nekik, ők meg nekünk. Néhány év után aztán ők is rájöttek a hidraulika tömlő gyártásának egyszerűségére, ők is létrehoztak egy kis üzemet, és maguk kezdték gyártani ezeket a termékeket.
Azt mondhatjuk, hogy a TSZ időszakban gyártott termékek gyártását folytatni tudtátok a REFLEX keretein belül is, és megtaláltátok számukra az új piacokat?
Igen, így volt. Amíg a volt szocialista gépek kitartottak, addig továbbra is gyártottunk hozzájuk gumi-alkatrészeket. Például az aratógépek, traktorok, vetőgépek tengelykapcsolóihoz szükséges Hardy-tárcsák tulajdonképpen kopó alkatrészeknek számítanak, ezért azokra állandóan nagy szükség volt. Sőt még bővíteni is tudtuk a palettát. Ilyen volt a szippantó cső, amit korábban 2 méteres hosszban lehetett csak kapni, mi is ilyet gyártottunk. Felmerült azonban a 6 méteres szippantó tömlő iránti igény a kilencvenes években. Ilyen hosszú tömlőt csak Csehszlovákiából lehetett beszerezni, ahonnan mi is vásároltunk eleinte egy kereskedelmi cégen keresztül. Természetesen folyamatosan azt gondoltuk, hogy nem igaz, hogy mi nem tudunk ilyen hosszú csövet gyártani. Nagy szenvedés és próbálkozás után, végül sikerült kitalálnunk a gyártás módját. Ebben az időben, 6 méteres szippantó csövet csak mi gyártottunk az egész országban. Se a Taurus, se más nagy cég nem gyártott ilyet, sőt a cseh import is visszaszorult a Kenyeriben gyártott tömlők miatt.
Egy esztergapad átalakításával sikerült megoldani a gyártást, de nem létezett olyan gép, ami ilyen hosszú lett volna. Úgy oldottuk ezt meg, hogy valamelyik sarokban találtunk egy használaton kívüli, ősrégi esztergapadot, amit elvágtunk és megtoldottunk a magunk módján. Kész volt az első 6 méteres gépünk. Aztán elkezdtünk keresni az országban, a már senki által nem használt, magyar gyártású, használt EAN esztergapadokat. Találtunk hármat is, amit meg tudtunk venni, mindegyiket szinte hibátlan állapotban. Ezeket alakítottuk át a szippantócsövek gyártásához. Igaz, hogy kezdetben, amikor a „megsült” gumicsövet ki kellett venni a satupadból, akkor kellett hozzá még tíz ember segíteni.
Akkor tehát abszolút kisipari módszerrel készültek ezek a csövek is? Számomra hihetetlen, hogy egy országot hogyan lehetett ilyen módszerekkel ellátni?
Igen, kezdetben teljesen kisipari volt a gyártás, ahogy minden terméké is.
A bevételeitek hogyan alakultak az évek során?
Nem lehet panaszkodni, mindig volt egy kis nyereségünk, az árbevételünk pedig legalább 100 millió forint körüli volt. Ezt úgy tudtuk elérni és megtartani, hogy a termékeink árát minden évben sikerült 5-10 százalékkal emelni, főleg a gumialkatrészekét, mert itt nem igazán volt konkurencia. Úgy gondolom, hogy a béreket is igyekeztünk az inflációt követően emelni. Igaz az is, hogy nem gazdagodtak meg nálunk az emberek, de harminc évig mégis megéltek a bérükből úgy ahogy. Cserébe, az „idesanyám beteg”, a „gyerekek betegek”, a „gond van az állatokkal” problémák esetén, a dolgozók intézhették szinte bármikor az ügyeiket, és egy szabadsághoz is elég volt reggel betelefonálni, hogy ma nem megyek. A munkásaink közül, az utóbbi 10 évben mindössze egyetlen ember mondott fel azért, mert kevés fizetése volt.
Mi történt amikor úgy döntöttél, hogy nyugdíjba vonulsz?
Ekkor is stabil gazdasági állapotban volt szövetkezetünk. Nagyon jelentős összeg volt a megtakarítási számlánkon annak ellenére, hogy az ország éppen túl volt egy gazdasági világválságon. Az új piacaink bővülni kezdtek. A nyugdíjba vonulási szándékom bejelentését követően, a soros közgyűlésnek új elnököt és tisztségviselőket kellett választani. A jelölő bizottság természetesen előzőleg kikérte az aktív és nyugdíjas tagok véleményét is. Ekkor merült fel meglepetés-szerűen főkönyvelőnk, Takácsné Horváth Ágnes neve, aki ugyan nem műszaki végzettségű, de felsőfokú iskolázottságú, mindig nagyon precíz, alapos munkaerő volt, és folyamatosan képezte is magát az évek során. A Közgyűlés az igazgatóság elnökének választotta, így 2014 óta Ági látja el a REFLEX vezetői tisztségét.
A megalakuláskor 58 aktív dolgozóval indult a REFLEX. Mi most a helyzet?
Az arányok a 30 évben teljesen felborultak. Sokan elhunytak a régi alapítók közül. Ma már nem sok nyugdíjasunk van. A meghalt tagok vagyonát ugyan örökölték a gyerekeik, amivel aztán ők már külső üzletrész tulajdonossá váltak, de talán nem ez a pontos megnevezésük. Viszont ők már nem szavazhatnak a közgyűlésen, nem szólhatnak bele az irányításba, de a nyereség arányos része jár nekik. Az aktív dolgozók száma ma 20 fő alatt van. Sajnos az évek során nem vettünk fel fiatalokat a szövetkezetbe, ezért a jelenlegi átlagéletkor is igen magas. A jelenlegi dolgozók, ahogy említettem, a fizetésük mellé „könnyített munkarendet” is kaptak az évek során, minden ügyüket intézhették, akár munkaidőben is. Természetesen, ha sürgős volt valamilyen munka, akkor bennmaradtak tovább, vagy akár a hétvégén, szóval lehetett rájuk mindig számítani.
A REFLEX jelenlegi dolgozói 2022. szeptember (köszönet a fotóért Illés Zoltánnak)
Harminc éves a cég, mit gondolsz, lesz még újabb harminc éve a REFLEX-nek?
Sajnos a munkaerő frissítése nagyon nehéz dolog. A mai viszonyok között a fiataloknak határozott elképzelésük van arról, hogy mennyit akarnak dolgozni, és mennyit szeretnének keresni. Ez az összeg jóval magasabb a jelenlegi dolgozók fizetésénél. A jövő ezért is nagyon bizonytalan. Ági is néhány éven belül eléri a nyugdíjas korhatárt, és nem szeretne tovább dolgozni. Az emberek lassacskán elfogynak, elöregszenek, de szeretnek nálunk dolgozni. Sajnos az is probléma, hogy jelenleg nincsenek olyan fiatalok, akik majd harminc év múlva mennének nyugdíjba.
Az elmondottakból úgy látom, hogy a REFLEX leginkább egy kis családi vállalkozáshoz hasonlít.
Így van, harminc éve tulajdonképpen egy kis család vagyunk mi REFLEX-esek. Nálunk a közgyűlések mindig békés hangulatban zajlottak, nem ócsároltak senkit, szinte családias volt a hangulat. A munkahelyen is ez a helyzet. Szinte, mint egy család úgy működünk mi együtt. 2000-ben kitaláltuk a közös, családi kirándulásokat. Minden évben egy napra elmentünk valahova, ahol mindig volt valami kis kulturális program is. Az emberek örültek és örülnek ennek, valakinek ez az egyetlen nyaralása egész évben.
Akikkel a kirándulásokon találkoztunk, legyen az idegenvezető, vendéglátó vagy bárki, mindig azt kérdezték tőlünk, hogy maguk kicsodák, hogyan tartanak így össze? Sokszor nem is akarták elhinni nekünk, hogy mindössze egy kis munkahelyi közösség vagyunk. Persze be kell vallani, hogy van olyan tagunk is, aki még egyetlen kiránduláson sem vett részt. Eleinte magyarországi kirándulásokat szerveztünk, aztán messzebbre is eljutottunk. Ebben az elmúlt 12 évben, szinte mindegyik környező országot is bejártuk. Ezeket a kirándulásokat jelentős részben a cég finanszírozta, csak névleges hozzájárulást kértünk a résztvevőktől, legyenek családtagok, rokonok, vagy éppen unokák. Jó visszaemlékezni minden pillanatra. Úgy érzem, hogy tényleg egy családias légkört tudtunk kialakítani a cégen belül, és úgy tűnik, hogy mindenki jól érzi magát a REFLEX dolgozójaként, és tudja, hogy jó helyen van itt.
Mondhatnám, hogy ezzel a végszóval zárul a beszélgetésünk, de nem így volt. Ezek után egy hatalmas fiók került elő, ami telis-tele volt a harminc év, sőt a korábbi időszak fotóival. Még órák hosszat beszélgettünk a képeket és emlékeket lapozgatva.
Mai bejegyzésem összes fotója (kettő kivételével) ebből a feneketlen fiókból származik. Igyekeztem a lehető legtöbbet megosztani belőlük, hogy talán örökre fennmaradjon az internet bugyraiban a szövetkezet, amit REFLEX-nek hívnak. Bízom abban, hogy a negyvenedik, ötvenedik évfordulót is megérjük együtt a szövetkezettel, és közösen tudunk majd visszaemlékezni az egykori évtizedek eseményeire.
Pörneczi Tamás – 2022. október
