November első napjaiban két olyan ünnep követi egymást, ami valamilyen módon a temetőkhöz kapcsolódik: a mindenszentek és a halottak napja. November elseje, a „Mindenszentek napja” eredetileg az 1. században keletkezett, vallási ünnep volt, amikor a katolikus egyház összes szentjéről megemlékeztek. November másodika, a „Halottak napja” eredetileg azoknak a holtaknak az ünnepe volt, akik az egykori naptárakban név szerint nem szerepeltek, vagyis akiknek nem volt a naptárban hivatalos névnapja. A későbbi évszázadokban ez megváltozott, és a Halottak napja a családok elhunyt szeretteinek emléknapja is lett. A sírok megtisztítása, virággal díszítése éppúgy általánosan elterjedt szokássá vált, mint a gyertyagyújtás a halottak lelki üdvéért.
Ezekben a napokban felidézzük az elhunytakhoz fűződő emlékeket, és erre az alkalomra az időközben elszármazott, idegenben lakó családtagok is hazatérnek. Évről-évre így egyesítik maguk körül az élő utódokat a temetők és az elődök sírjai, ahogyan településünk két temetőjében is.
A temetőkben bárhova nézünk, mindenütt a történelem egy darabkáját láthatjuk: egykori elődök, ősök, rokonok, ismerősök nevei, emlékei és a velük kapcsolatos történetek köszönnek vissza a sírokra pillantva. Arról azonban keveset tudunk, hogy miért éppen ide került a temető, mióta temetkeznek ide, miért vannak egyes sírok különleges helyeken. Ebben a bejegyzésemben igyekeztem ezeket a kérdéseket is megválaszolni, településünk temetőinek kialakulását, történetét feltárni, és néhány érdekességet is megemlíteni.
A kenyeri temető
Azokban a régi községekben, ahol a település egy templom, egy kápolna, egy harangláb, azaz egy szent hely köré épült ki, a temetőt is a szent hely közelében helyezték el. Így történt ez a kenyeri temető esetében is, ami az első időkben a mai templom helyén álló, torony nélküli, kicsiny templomocska körül volt. Így aztán a sírok között mentek elődeink a templomba, istentiszteletre. Ez azonban nem vette el az élet örömeitől a kedvüket, hanem állandóan arra figyelmeztette őket, hogy egyszer mindegyiküknek meg kell halnia, ezért úgy kell élniük, hogy nyugodtan hunyhassák majd le a szemüket az örök álomra.
A kenyeri templomocska körüli, eleinte aprócska temető mérete, az évszázadok folyamán akkorára nőtt, hogy a korábbi gépjavító udvarán, a templomtól 70-80 méter távolságra is voltak még sírok. Amikor a későbbi időkben, a különféle uradalmi épületek építése megkezdődött, akkor még ilyen távolságban is találtak mindenhol sírnyomokat emberi csontokkal. A templom mérete és alakja is többször változott az évszázadok alatt, amiről ebben a bejegyzésemben írtam korábban: Nemzeti sírkert. Feljegyezték, hogy 1940-ben, a templom előterének építésekor is találtak csontváz maradványokat az alapozásnál, ami arra utal, hogy a korábbi templomok bejárata nem a jelenlegi helyén lehetett. Az emberi maradványokkal kapcsolatban azonban minden évszázadban ugyanúgy jártak el: minden alkalommal összegyűjtötték a csontokat, és a mai temető területén temették el azokat egy közös sírba.
Az egykori, templom körüli temetőt valamikor szálfákból készített, várfalszerű kerítés vette körül, ami a temető és a templom védelmét is biztosította. A 150 éves török hódoltság idején (1541-1699) szükség is volt erre a védelemre, ide tudott visszahúzódni a falu lakosságának egy része a török portyázó katonák elől. A feljegyzések szerint, 1698-ban a törökök pusztítása után olyan megrongált állapotban volt ez a védőkerítés, hogy a hézagjain át lehettet járni. Ha akkoriban ellenség jött volna a faluba, akkor sem találtak volna semmit a kerítésen belül, csak egy omladozó, kiégett templomot. Még az akkori evangélikus pap sem kockáztatta meg, hogy bemenjen a templomba, inkább házaknál tartotta a miséket. Mikor a török veszély megszűnt, a kenyeriek úgy döntöttek, hogy elbontják a már céltalan kerítést, ahelyett, hogy a megjavítására költöttek volna. A temető és templom kerítésének bontását 1698-ban biztosan el is végezték, mert az apostoli evangélikus kerületi felügyelő – egy 1699-ből fennmaradt dokumentum szerint – figyelmeztette a kenyerieket (és a kecskédieket is), hogy a törvények előírásainak megfelelően, a temetőjüket ismét kerítsék be. Ez azonban nem történt meg, nem építettek új kerítést.
1716 után aztán változások következtek. A Cziráky család, büntetésből elvett birtokait visszakapta, többek között Kenyeriben és Kecskéden is. Újra katolikus vallású pap érkezett a faluba, és megkezdődött az akkori, kiégett templomocska felújítása, amit még abban az évben fel is szenteltek. Ekkor változtatták meg a falu és a templom védőszentjét is: Szent Tamásról, Gyümölcsoltó és Sarlós Boldogasszonyra. Az 1735 évi állami összeírásban és az 1758 évi egyház-látogatási jegyzőkönyvekben, már mint felújított templom szerepel, ami mellett továbbra is ott volt a temető. Azonban már az 1730-as években látszott, hogy a lakosság számának növekedésével a temető méretét is növelni kell majd, de a falu központjában található grófi birtok épületeinek bővülése miatt, nem maradt már üres terület erre a célra a templom körül. Ebben az időszakban jelölték ki egy új, kisebb temető helyét a mai Rákóczi utca végén. Akkoriban nem is volt itt utca, csak egy keskeny kis „köz”, amit a későbbiekben, részben az új temető megközelíthetősége miatt bővítettek ki a mai szélességűre. Természetesen ezt az utcát akkoriban Temető utcának nevezték el. Az újonnan létrehozott temető sokkal kisebb területen feküdt mint a mai, egy árokkal és sövénnyel volt elkerítve, és felállítottak itt egy fa haranglábat is, rajta egy kis haranggal.
Hiába volt azonban a sok fáradozás az új temető kialakításával, ugyanúgy jártak, mint napjainkban: senki sem akart egy új temetőbe elsőként temetkezni, így az sokáig üresen állt. A templom közben újabb átalakításon, bővítésen esett át. Az 1758-as egyházlátogatási jegyzőkönyv részletes leírásából megtudhatjuk többek között, hogy a szentélyt és a sekrestyét kibővítették, a szentély alá pedig kriptát építettek, ahová a kegyúri család temetkezhetett. A főoltár előtt, a templom kövezetébe helyezett sírkőlapon keresztül lehetett a templom alatti kriptát megközelíteni. A felújított templomhoz téglából készült tornyot is építettek, és az új temető harangját vitték át a harangtoronyba.
1758-ban az egyházközség végül azt a döntést hozta, hogy a kibővített templom mellé csak azok temetkezhettek ezek után, akiknek már korábban is volt itt családi sírhelyük. Így sikerült elérni, hogy lassacskán az új temetőben is megjelentek az sírok. A templom melletti temetőben az utolsó temetkezés 1764-ben történt. Mára szinte minden templom mellől eltűntek a sírok egy 1775-évi kormányrendeletnek köszönhető, amiben egészségügyi okokból, mindenütt megtiltották a templomok körüli temetkezést.
Az 1700-as évek végétől kezdődően, több mint 150 év kellett ahhoz, hogy a Temető utca végén kialakított temetkezési hely megteljen sírokkal. Ez alatt az időszak alatt többször is pusztítottak járványok a faluban. Ennek egyik emléke ma is látható a temetőben. 1832-ben állíttatta fel Rasztovics János az úgynevezett „kolera-emlékművet” a járványban elhunyt felesége, Molnár József egykori plébános és a többi hasonlóképpen meghalt kenyeri emlékére. A kolerajárványról ebben a bejegyzésemben írtam korábban: A fekete halál síremléke. Az 1862-évi tagosításkor, a Cziráky család adományából, a kenyeri temetőt 600 négyszögöl területtel megnagyobbították.
Amint az ma is jól látható a temetőben, korábban az evangélikus vallású elhunytak sírhelyeit, a jelenlegi temetőkaputól balra jelölték ki, jól elválasztva a katolikus vallású hívek nyughelyétől. Ennek okát 1874-ben kell keresnünk. A mai temetőkapu és a ravatalozó vonalától balra, a Lánka patak irányába eső területet a csöngei születésű, evangélikus vallású Mód József adományozta a falunak, temetőbővítési célból. A gazdag családfő azt szerette volna, hogy az evangélikusoknak is saját temetőrésze legyen. A pontos okot nem ismerjük, de bizonyára úgy gondolta, hogy ő maga lesz majd az első, akit az általa adományozott területre halála után először eltemetnek. Mivel helyszűkében voltak a temetőben, ezért az egyházközség tagjai elfogadták a felajánlást, így a temetőt kibővíthették. Csakhogy 1892 karácsonyáig – összesen 18 évig – üresen állt ez a rész. Ekkor halt meg ugyanis Mód József, akit a nagylelkű felajánlása ellenére sem kedveltek az egyházközség akkori vezetői. Ezért a sírhelyét a temető ajtótól legtávolabbi helyen jelölték ki. Sírja ma is magányosan áll a temető evangélikus részének sarkában. A Mód család később elhunyt tagjai már nem jutottak erre a sorsra, ők a temetőkapu közelében nyugszanak, távol Mód József és fia közös sírjától. Örömmel tapasztaltam ma a temetőben járva, hogy a síremléket az utóbbi évben szépen felújították.
Az utolsó fontosabb momentum a kenyeri temető életében 1957-ben történt, amikor az addigi élősövényeket kivágták, a temetőt körülvevő árkokat betemették, és a már megnövelt területű temetőt teljes egészében bekerítették. Akkoriban akácfa oszlopokra kifeszített, dróthálós kerítés vette körül a temetőt. A korábbi, fából készült halottasház a temető Rába utca felöli kapuja mellett állt, amit elbontottak, miután a mai helyén felépült az új, téglaépítésű ravatalozó.
A rábakecskédi temető
Az egykor különálló településnek soha nem volt temploma, de a falu központjában bizonyára már a letelepedéskor is volt egy fa harangláb. Csakhogy ezek a régi haranglábak is a jelenlegi téglából épült harangláb helyén, annak közelében álltak, ami mai is és egykor is egy útkereszteződés volt. Ennek közelében sosem volt akkora szabad terület, ahol egy temető helyét ki lehetett volna alakítani. Így már a település megalakulásakor is másutt kellett kijelölni a temetkezési helyet. Teljesen pontos információk, régi térképek nem állnak rendelkezésre, de a kecskédiek eredeti temetője először a Pápoc felé vezető úttól jobbra eső területen lehetett valahol, azaz a mostani temetővel szemközti oldalon. Ezt az a tény támasztja alá, hogy amikor a falu bővülni kezdett, akkor ezen a területen, a későbbi építkezések során sokszor találtak emberi csontokat.
Annyi bizonyos, hogy a kenyeri temető részben hivatkozott, 1699-ből fennmaradt dokumentum szerint, az apostoli evangélikus kerületi felügyelő figyelmeztette a kecskédieket is, hogy a törvények előírásainak megfelelően, a temetőjüket kerítsék be, ami ekkor már közel a jelenlegi helyén volt, de nem közvetlenül az út mellett. A feljegyzések szerint akkor már itt volt felállítva a község harangja is faállványon. A temetőnek ekkor még nem volt kerítése, hanem csak árok vette körül. Egy 82 évvel később készült jegyzőkönyv szerint semmi sem változott a temetőben, 1781-ben is ugyanilyen állapotban volt. Kijelenthetjük, hogy a kecskédi temető helye az 1600-1700-as években, közel 200 éven át semmit sem változott.
Talán nem mindenki tudja, hogy a temetők körüli árok pontosan milyen célokat is szolgált egykor. Az természetes, hogy egy mély árok képes volt visszatartani az erdei vadakat attól, hogy bemerészkedjenek a temetőbe, de volt még egy másik funkciója is. Egykoriban úgy tartották, hogy akit nem kereszteltek meg, az nem fog feltámadni sem, ezért nincs helye a temetőben. Ugyanígy gondolkodtak az öngyilkosok és a kivégzettek esetében is. De ezeket a halottaknak is kellett valahol egy nyughely. Ez volt a másik funkciója a temető körüli ároknak. Őket eleinte egy mély temetőárok részbe temették el (később a temető szélére): így ők az élők és holtak határmezsgyéjén, a temető közelében nyugodhattak, de mégsem a temetőn belül.
A halottak napjának megvolt egykor a babonavilága is. Ezeken a napon szigorúan tilos volt az ásás és a földmunka, ugyanis nem szabadott ezzel megzavarni a „porrá lett” holtak nyugalmát. A babona úgy tartotta: ha valaki mindenszentekkor fát vág, a végtagjai meg fognak bénulni. Ebben az időszakban illő volt a halottakért misét mondani, s róluk a napi élet során is megemlékezni. Ezeken a napon nem volt szabad kenyeret sütni sem, és tilos volt a varrás is, mert úgy hitték, hogy az öltésekkel a halottak testét szurkálnák meg.
A rábakecskédi temető bővítésének kérdése az 1900-as évek elején felmerült már. A bővítést 1908-ban Varga Imre egykori falubíró oldotta meg, aki 1024 négyszögöl földet biztosított rábakecskéd község földjeiből, az akkori temető bővítése céljából. Az erről készült hivatalos irat szerint, a földterületet Markovics Arnold egykori plébánosnak adta át hivatalosan. Ettől kezdve a temető széle, egészen a Pápoc felé vezető út mellé került, pontosan a ma is látható helyére. A rábakecskédi temetőt továbbra is egy árok vette körül, ami mellett végig bokrokat ültettek el. A bővítés során bizonyára feltöltötték az új területek egy részét, hogy az útról könnyebb legyen a bejárás. Talán ezért is vannak olyan régi síremlékek, amelyek egy része mára föld alá került.
A temetőben nyugvó halottak között találjuk dr. Horváth István egykori plébános sírját is, aki egész életét Kenyeri és Rábakecskéd hagyományainak, múltjának megőrzésére fordította. Itt nyugossza örök álmát ápolója, segítője, Kronberger Ilona is. A temetőben sétálva bukkantam rá Takács István hősi halott sírjára is, aki 40 évesen, népfelkelőként csatlakozott az I. Világháború harcaihoz. A dokumentumok tanúsága szerint, utoljára a román fronton harcolt. Halálának körülményei, helye és időpontja sem ismert. Felesége és gyermekei a háború után folyamatosan keresték őt, és várták haza. A Celldömölki Királyi Járásbíróság halála után két évtizeddel, 1942 szeptemberében nyilvánította halottá. A rábakecskédi hősi emlékművön, és a temető sírfeliratán is ott szerepel a neve, családja azonban pontosan tudta, hogy 1918 óta valahol a Kárpátokban nyugossza örök álmát. Részletesebben ebben a korábbi bejegyzésemben írtam róla: Mire a falevelek lehullanak…4. rész.
Ahogyan Kenyeriben, úgy Rábakecskéden is az utolsó fontosabb momentum a temető életében 1957-ben történt, amikor az addigi élősövényeket itt is kivágták, és a már megnövelt területű temetőt teljes egészében bekerítették. Akkoriban akácfa oszlopokra kifeszített, dróthálós kerítést vette körül a temetőt.
Temetőink történetének a végére érve abban bízom, hogy amikor a jövőben elmennek majd ezek mellett a temetők mellett, akkor nem csak úgy tekintenek rájuk, mint szeretteik nyughelyére, hanem úgy is, mint településünk történelmének meghatározó helyszíneire.
Pörneczi Tamás, 2024. november 1.
Források: Dr. Horváth István: Kenyeri Kecskéd története kézirat, korábbi kutatásaim, saját fotóim
