Advent jeles napjai – 1. rész

Feledésbe merülő hagyományok a múlt századi Kenyeriben

A karácsonyt megelőző négy hét, az emberiség Megváltó születésére való várakozását testesíti meg. Őseink, ahogy ma mi is, az Adventi időszakot előkészületi időszaknak tartották, ami alatt felkészülhettek a Karácsonyra. Hét évvel ezelőtt már megemlékeztem néhány bejegyzésben az év utolsó hónapjáról, de úgy gondoltam, hogy a 2024 évi adventi időszakra felfrissítem a történeteket, és három részben fogom majd megosztani. Mai első bejegyzésemben Advent első tíz napjának egykori  hagyományait idézem fel. A mai borítókép 1971-ben készült rólam, a karácsonyfa alatt.

Advent idején egykoron szerdán és pénteken szigorú böjtöt tartottak a felnőttek. Kenyeri elődeink ezeken a napokon húst nem fogyasztottak, naponta csak háromszor ettek, sőt legtöbben még szombaton is böjtöltek. Ennek az időszaknak kialakult egy speciális, böjti étrendje, ami aztán évről évre ismétlődött. Kenyeriben az „aszó-leves” volt ilyenkor a legnépszerűbb étel: házilag aszalt almából, körtéből, szilvából főztek levest, amit egy nagy darab kenyérrel együtt fogyasztottak. A főzésnél – a böjtre való tekintettel – mellőzték a zsír használatát is, helyette házilag készített, kifőzött vajat használtak.

Az Adventi időszakot, talán kissé viccesen „paraszt-ünnepnek” is nevezték falunkban. Ilyenkor már véget értek a nehéz mezei munkák, őseink megpihenhettek egy rövid időre. Megszűntek a zajos mulatságok is, sőt zenés lakodalmat sem tartottak Advent idején. A legények a kocsmában nem nótáztak, mert aki ilyet merészelt volna, azt minden lányos háztól „kinézték” volna. Minden reggel hat órakor tartottak hajnali misét, amelyiken a családok egészséges tagjai részt vettek. Közvilágítás akkoriban nem volt a falvakban, így istállólámpákat vittek magukkal. Az apró lámpások fényei végül a templomnál találkoztak. A tyúkólak ajtajait is csak a mise után nyitották ki, mert talán így kényelmesebb volt. Természetesen erre is találtak egy „jó magyarázatot”. Hitük szerint így váltak a tyúkokból jó kotlósok és korai tojótyúkok. 

Ennek az időszaknak az egyik jellegzetessége a „betlehemes játék” volt. Kenyeriben eleinte felnőttek játszották el a kis Jézus születésének történetét, méghozzá kizárólag a templomban. Később aztán néhány háznál, saját elgondolásuk szerinti változtatásokkal, módosított szövegekkel, falusi öltözetben is elterjedt, elsősorban a gyerekek szórakoztatására. Úgy gondolták, hogy a gyarló, bűnös emberek nem méltók Jézus vagy Szűz Mária szerepének eljátszására, ezért kis betlehemi házikót vagy barlangot készítettek fából, amiben a szent család személyeit helyezték el. A tehetősebbek a vásárokon szerezték be a kis szobrokat, vagy fából faragták ki az alakokat, a szegényebbek betlehemében csak papírképek voltak elhelyezve. Mécsessel vagy kis gyertyákkal világították ki a betlehemet, amit takarékosság miatt, csak a házakba belépve gyújtottak meg, majd a távozás után azonnal eloltottak. A faggyúból készült gyertya akkoriban nagyon ritka volt, a kereskedésben kapható, szakember által, viaszból készített „patika-gyertya” pedig nagyon drága volt. Az angyalok és pásztorok szerepét fiatal lányok és legények, majd az 1900-as évektől szinte kizárólag iskolás gyerekek játszották. Mivel a magyarság és a falusi emberek legjellemzőbb foglakozása az állattenyésztés volt, így a régi bibliai történetből, a pásztorok látogatásának pillanatait ragadták ki, és adtak neki új tartalmat azzal, hogy énekkel és tánccal egészítették ki. Minden évben nagy örömmel készültek a kis betlehemezők, és nem kisebb örömmel várták őket a családoknál. Azzal, hogy a templomból kikerült ez a szokás a „civil életbe”, egyre távolabb került az egyházi jellegétől is, így a régi templomi szövegek elvesztek az idő során.

Betlehemező fiatalok

Nem szeretnék részletesen kitérni a népszokás teljes leírására, de néhány érdekesebb részletet idézek a múlt századi betlehemes játékokból. „Eresszenek be bennünket, nyírfa bocskorunkban, nyárfa dolmányunkban! Nyissák ki az ajtót, bemennek a rajkók!” – énekelték a ház előtt. „Butéliás jó estét kívánunk gazduram. Teríttesse meg az asztalát fehér abroszával, mert nem tudja milyen ösz-szakállas pásztorok lepik el a házat!” – köszöntek a pásztorok a házba lépésük után, majd lefeküdtek és alvást színleltek egy darabig, majd felpattantak, és egymást kérdezgették: „Mit álmodtál pajtás?”. „Én azt álmodtam, hogy a gazdasszony 5 forintot nyomott a markomba. Én meg akkora pókot láttam, hogy az egyik lába a kenyeri templom tornyán volt a másik meg az Óperenciás tengerben” – válaszolgatták a pásztorok. Aztán egy kicsit még énekelve incselkedtek a legöregebb juhásszal, aki azt mondta magáról, hogy „ha megéri a következő krumpli meg kukorica kapálást, éppen akkor lesz 365 éves”. Egy újabb énekszó után, az angyalok behozták az asztalra a betlehemet, hogy a gyerekek meg a háziak megnézhessék a kis Jézust. A pásztorok leborultak a betlehem körül, aztán újra énekelni kezdtek: „Hurka, kolbász, szalonna, pásztoroknak jó volna, ha az asszony nyújtana. Egy korsóval melléje, pásztoroknak jól esne, ha a gazda öntene.” Az éneklés közben a magukkal hozott láncos botokat is a földhöz verték. Aztán a legidősebb pásztor tarisznyájába pénzt és kolbászt tettek, majd elfújták a gyertyát, és elindultak a következő családhoz. A házról-házra járó betlehemezés hagyománya mára teljesen elveszett, de néhány hagyományőrző csoport jóvoltából évről-évre rendeznek betlehemes találkozókat az országban több helyen is, többek között a vasmegyei Gencsapáti településen is.

A következő jeles nap december 4-e, Szent Borbála napja, ami Kenyeriben különösen fontos ünnepnek számított egykor. Szent Borbála legendája szerint, pogány apja féltette őt a kereszténységtől, ezért bezárta őt egy toronyba. Ennek ellenére, apja távollétében kiszökött onnan, és titokban mégis megkeresztelkedett. Amikor apja hazatért bevallotta neki, hogy keresztény lett, ami nagy bűnnek számított akkor a Római Birodalomban. Pogány apja már kihúzta kardját, hogy megölje őt, de Borbála imái segítettek, és elmenekült. Végül elárulták, hogy hol bujdosik és a prefektus elé vitték, aki kegyetlenül megkínoztatta, de Borbála hű maradt a hitéhez. Újabb és újabb csodák történtek, például éjszaka fénnyel telt meg a sötét börtön, sebei minden reggelre begyógyultak és a fáklyák, amelyekkel kínozni akarták, kialudtak, mielőtt hozzáérhettek volna. Ruhátlanul kikötözték a város piacán, de a földből felszálló köd és az égből leszálló felhő ruhaként elfedte testét. Végül lefejezésre ítélték. Apja maga hajtotta végre az ítéletet, de Isteni büntetésként, amikor hazafelé tartott, apját villám sújtotta halálra.

Életének történetét a mai kutatók nem tekintik valóságnak. A legendája történetiségével kapcsolatos kétségek miatt 1969-ben eltávolították a római általános naptárból, bár a katolikus egyház szentjeinek listájában meghagyták. A kultusza azonban nem szűnt meg és ezt a katolikus egyház sem ellenzi. A bányászok, tüzérek védőszentje lett a középkortól, de a tűzvészek és viharok ellen is őt hívták segítségül. Kenyeriben különösen nagy becsben tartották ezt a napot, mivel a falubeli ősök által szeretett és tisztelt gróf Barkóczy Borbála grófnő védőszentje is ő volt, akinek a ma is álló Kálvária megépítését köszönhetjük, aki a kenyeri szegények segítője volt, akit ezért „ködmönös grófnőnek” is neveztek. Emlékét a kenyeri templomban, az oltár melletti, Dorfmeister István által készített festményen is megörökítették, ami Szent Borbála áldozását ábrázolja a börtönében.

Szent Borbála ábrázolása a Kenyeri templomban (2010-ben készített fotóm)

Ezen a napon hajnalban, a Kenyeri leányok kiosontak a kertbe, és az akkor nagyon elterjedt „cigány meggy” fáról egy kis ágacskát vágtak le. Az ágacskát vízzel telt üvegbe tették, és a kemence tetején tartották. Ha a faág kizöldült karácsonyig, akkor azt gondolták, hogy a következő évben férjhez fognak menni, és nagyon boldogok lesznek. Hitük szerint csak az erkölcsös, tiszta leányok faága zöldülhetett ki, így akinél valami baj volt ezen a téren, ők nem is próbálkoztak ezzel a szokással.

A következő jeles, adventi nap december 6-a, Myra város püspökének ünnepe, Szent Miklós napja. Gyermekkoromban még a Miklós névből származó Mikulás érkezett hozzánk az ajándékokkal, aztán az 1970-80-as évekre Télapó lett belőle. Ennek a változásnak az okait a különböző kultúrák hagyományai között találjuk. Télapó (angolul Santa Claus) nem más, mint a nyugati keresztény világ karácsonyi ajándékosztó figurája. Az összekeveredés fő oka pedig mindössze annyi, hogy a Télapó kinézetre hasonló a magyar Mikuláshoz, hiszen ő is egy piros ruhába öltözött idős, fehér szakállas férfi. A különbség az, hogy míg a Mikulás december 6-án érkezik a gyerekekhez, addig a Télapó az angol nyelvterületű országokban karácsonykor hozza az ajándékot, és Ő az aki a kéményen keresztül érkezik a lakásba, a szánját rénszarvasok húzzák, és egész évben az Északi-sarkon lakik.

De térjünk vissza Szent Miklós püspökre, a Mikulásra, akihez több legenda is kapcsolódik. Az egyik szerint, egy elszegényedett embernek három lánya volt, akiket megfelelő hozomány hiányában nem tudott férjhez adni. Így az a sors várt rájuk, hogy hajadonok maradnak és erkölcstelen életre kényszerülnek. Miklós elhatározta, hogy segít rajtuk, de szerénységből ezt titokban tette. Az éj leple alatt egy arannyal teli erszényt dobott be a szegény ember ablakán, aki legidősebb leányát így tisztességesen férjhez tudta adni. Az elkövetkező években ugyan így tett a másik két lánnyal is. A harmadik évben azonban az apa megleste az adakozót, hogy megköszönje neki az ajándékot, de Miklós azt mondta, hogy egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Egy másik legenda szerint, 290-ben Szent Miklós hajóval ment Jeruzsálembe zarándokútra. Vihar kerekedett és a mellettük haladó hajónak elszabadult az orrvitorlája. A háromfős legénységből, már kettőt a vízbe sodort a vihar. Látva ezt Miklós a vízbe vetette magát, és magához ragadta a két fuldoklót, kimentette, majd az árbóchoz kötötte őket a köpenye övével. Ezt követően pedig helyére tette az vitorla árbócrúdját, így a hajó ismét egyenesbe került. Miklós ezután letérdelt és egy hálaimát mondott az Istennek, majd a tengerbe vetette magát, és visszaúszott a hajójára. Amikor a hajósok Myra városának templomában hálaimát mondtak megmenekülésükért, felismerték Miklós püspökben a megmentőjüket és megköszönték neki a segítséget. Aztán visszaadták neki a köpenye övét, amivel az árbóchoz kötötte őket a viharban, és amit szent ereklyeként hordtak magukkal a megmenekülésük óta. Azóta a viharba kerül hajósok vészhelyzet esetén Szent Miklóshoz fohászkodtak.

Egykor Kenyeriben, december 5-én délután, püspökruhás, ősz-szakállú hasonmása végig járta a házakat, sőt az elemi iskola osztályait is. Akkoriban hittanból próbálta feleltetni a gyerekeket, akiket a jó feleletekért meg is jutalmazott. Ha rossz volt a válasz, akkor behívta a kint várakozó ördögöket, akik csúf álarcban, kifordított bundában, kezükben láncos bottal követték Miklóst, és virgácsukkal jelképesen megcsapkodták a hibázókat.

^{Osztályfotó Szent Miklóssal és krampusszal 1930-as évek} 

Kenyeriben azonban az 1900-as évek elején, ez a kedves szokás, néhány fiatal gyereknek köszönhetően eldurvult. Mikulás előestéjén, sötétedés után, néhányan ijesztő ruhákban lesben álltak, és nagyon megrémítették a csarnokba tejet vivő gyerekeket. De nem csak megijesztették őket, hanem zsákba tuszkolták, némelyiküket leeresztették a kútba, néhányukat pedig kivitték a falu szélére, és csak hosszas rimánkodások után eresztették ki őket. Amikor aztán néhány kislányt is megijesztettek, sőt egyiket másikat még egy fához is kikötötték, akkor az idősebb legények megsokallották a túlkapásaikat. Őrjáratot szerveztek erre az estére, és keményen felléptek a fiatal fiúk ellen. A szigor bevált, néhány éven belül megszűntek Kenyeriben a korábbi esetek, nem csúfolta meg többé senki Miklós püspök napját. A gyerekek kifényezett csizmácskáikat ezen estén az ablakba tették, és reggelre cukorkát és piros almát találtak bennünk, ha jók voltak egész évben. A rossz gyerekek csizmájába – figyelmeztetésként – fadarabokat, szalmát és virgácsot tett a Mikulás.

Az adventi ünnepkör következő tíz napjának Kenyeri szokásairól, babonáiról legközelebbi bejegyzésemben olvashatnak.

Pörneczi Tamás 2024. december 1.

Források: Horváth István – Ünnepi szokások Kenyeriben kézirat, internetes fotótárak