Feledésbe merülő hagyományok a múlt századi Kenyeriben
Előző bejegyzésemben az adventi időszak első harmadának kenyeri eseményeiről, hagyományairól írtam bővebben, amit itt olvashatnak újra: Advent jeles napjai – 1. rész. Ebben a bejegyzésemben Advent második harmada – a szentestéig tartó időszak – eseményeit igyekszem megosztani olvasóimmal.
Ennek az időszaknak az első jeles napja december 13-a, Szent Lúcia ünnepe, vagy ahogyan magyarra fordítva mindannyian ismerjük, Luca napja. Lúcia 283-ban született egy előkelő siracusai családban. Amikor édesanyja súlyos beteg lett, elzarándokolt vele Szent Ágota sírjához, és csodálatos módon meggyógyult. Ezután Lúcia kérésére anyja ígéretet tett neki, hogy nem fogják őt férjhez adni, és a hozománya fölött tetszése szerint rendelkezhet. Lúcia hamarosan megkeresztelkedett, és hozományát szétosztotta a szegényeknek. Amikor ezt megtudta a kiszemelt vőlegénye, és ráébredt, hogy elesett a házasságtól és a hozománytól, bosszúból kereszténység vádjával bíróság elé hurcolta Lúciát. Máglyán kínozták meg, de testének nem ártott még a tűz sem. Végül torkába kardot döftek, de nem halt meg azonnal, hanem még beszélt a néphez. Csak akkor lehelte ki lelkét, miután egy paptól megkapta az utolsó kenetet. Az 5. század óta tisztelik szent vértanúként. Ő lett a védőszentje a szembetegségben szenvedőknek és vakoknak (mivel a Lúcia név a lux=fény szóból származik), valamint a hegyes szerszámokkal dolgozóknak (földművesek, kézművesek, varrónők).
Ezen a napon, ahogyan szinte mindenütt az országban, a kenyeri legények is „lucázni” indultak. Minden lányos házat végig jártak, de ha egyet szándékosan kihagytak, akkor a háziak nagyon megsértődtek a legényekre. A kihagyás okát legtöbbször a „lány erkölcsösségében” kellett keresni. A legények szalmát vittek magukkal, amit aztán elhintettek az udvaron. „Annyi csibéjük legyen, mint égen a csillag! Annyi zsírjuk legyen, mint kútban a víz!” – kántálták a legények, majd háromszor bukfenceztek a szétszórt szalmán, hogy a kívánságuk megvalósuljon. Ezt a szalmát Kenyeriben a háziak másnap gondosan felszedték, a kotlós tyúkok alá rakták, hogy minél több kiscsibét neveljenek. Természetesen a „lucázásért” jutalom járt a házigazdáktól: kolbászt, szalonnát, egy-egy pohár bort kaptak cserébe a legények.
Lucázó legénykék versüket mondják
Ha azonban semmit sem kaptak, vagy kevesellették a „díjukat”, akkor elvittek magukkal valamit. Legtöbbször az utcaajtót emelték le, és a szomszédos utcába letették valahova, aztán másnap kereshette a „fukar” házigazda. Ahová nem engedték be a legényeket, ott a ház előtt szórták szét a szalmát, hogy mindenki megtudja a faluban, hogy milyen fösvények lakják a házat. Erre az esetre is voltak rigmusaik, amit hangosan ismételtek ezek előtt a házak előtt: „Egy tyúkjuk legyen, az is vak legyen! Egy disznójuk legyen, az is girhes legyen! Egy malacuk legyen, az is sánta legyen! Egy kötényük legyen, az is rongyos legyen!” Ezzel azonban nem volt vége a legények „haragjának”. Néhány nap múlva, az éjszaka leple alatt visszaosontak, a kutyákat jól megetették, hogy ne ugassanak, majd szétszedték a gazda szekerét. A szekér darabjait aztán, egy a háztól távol eső pajta tetején, vagy a trágyadomb tetején újra összeszerelték. Mikor aztán a gazda keresni kezdte, és megtalálta a szekeret, fel kellett másznia, szétszerelni és egyesével lehordani a szekér darabjait, majd hazaszállítani, és újra összeszerelni. Ezek után, a következő évben szinte biztosan nem zárta be az ajtaját a legények előtt.
A kapu és utcaajtók leemelése még az én ifjúkoromban is szokásos volt Kenyeriben. Mai napig emlékszem arra, hogy a lányos házaknál, Luca napja előtt az édesapák szorgosan igyekeztek átnézni az ajtók pántjait, és a tartócsavarokat jól rögzíteni, nehogy reggelre eszébe jusson valakinek leemelni. De amit el akartak vinni a legények, azt nem tudták megakadályozni. Én magam is részt vettem néhány Luca napi csínytevésben, de az egyikre ma is világosan emlékszem.
Sok évig jártam az adventi időszakban, az este hat órás misére ministrálni, velem egyidős osztálytársakkal. Nagy Ferenc plébános szigorú volt ugyan, de tudtuk, hogy karácsony előtt valami kis ajándékra, csokira, szaloncukorra számíthatunk majd tőle. Mivel ebbe az időszakba esett Luca napja is, mi már előre azon gondolkodtunk, hogy melyik utcaajtót fogjuk leemelni a szentmise után, hazafelé. Nehéz vasajtó volt a „kiszemelt áldozat” az Ady utcában, a templom és Temető utca között. Azon az estén olyan lassan sétáltunk haza mi hárman, amilyen lassan csak lehetett, pedig az egész nap csepergő eső csak nem akart abbamaradni. Amikor minden elcsendesedett a főutcán, akkor odaosontunk a kiszemelt kapuajtóhoz, és a lehető legcsendesebben leemeltük a helyéről. Jól megolajozott vasajtó volt, egy nyikkanás nélkül elengedte a pántokat.
Egyetlen dologról feledkeztünk csak meg: nem beszéltük meg, hogy hova visszük az ajtót. Elindultunk vele lassan hazafelé, de egyre nehezebbnek tűnt a csepegő esőben. Az óvoda előtt már mázsás súlyként nehezedett ránk a teher. Akkoriban nem volt még aszfaltos az Arany János utca, vagy ahogy mindenki hívta, a Köz. Az utca házai egy dombocska mellé épültek, így az aznap leesett eső a „köz szájánál”, az utca elején gyűlt össze egy hatalmas tócsában. Eddig cipeltük az ajtót, és mivel a szemközti Dávid ház felől mozgást hallottunk, egy jól irányzott billentéssel belefektettük a leemelt ajtót a hatalmas tócsába, ami úgy ellepte, hogy semmi sem látszott ki belőle.
Innentől aztán felgyorsultak a lépteink és pillanatok alatt hátrahagytuk az ajtót a tócsa fenekén. Reggelre változás állt be az időjárásban. Éjszaka megállt az eső, kitisztult az ég és fagyos hajnalra ébredtünk. Sietve indultunk az iskolába a csúszós járdákon. A Köz elején a hatalmas tócsa is befagyott, az iskolába menő gyerekek örömmel csúszkáltak rajta. Rajtunk kívül senki sem vette észre a tócsa mélyén sötétlő vasajtót. A fagyos időjárás legalább egy hétig nem engedett, így esténként misére menve jókat csúszkáltunk az ajtó felett. Talán tíz nap is eltelt, mire felengedett a tócsa jege és lassan elitta a föld a vizet. Csodálkozva figyeltük a többi gyerekkel, amikor a sáros és rozsdás ajtó előbukkant. Rá sem lehetett ismerni. Egyetlen haszna mégis volt: talán abban az évben töltötték fel az utca elején található mélyedéseket kaviccsal, hogy többé egyetlen Luca napján leemelt ajtó se kerülhessen oda.
Luca napjához kötődik még egy babonás Kenyeri népszokás is. Ezen a napon a babonás vállalkozók egy fakeretre épített, kukorica csuhéból vagy szalmából álló, kis szék alakot kezdtek készíteni. Csakhogy úgy kellett a munkát végezniük, hogy azt soha senki se láthassa meg, mert ha ez megtörtént, akkor már nem működött a varázslat. A kis széket 12 napig kellett készíteni úgy, hogy éppen Karácsonyra készüljön el. A lassú, titokban végzett munkára mondják ma is, hogy „úgy készül, mint a Luca széke”. A kész széket a gazdája a kabát alá rejtve vitte el nagy titokban az éjféli misére. Ott aztán az Úrfelmutatás alatt letette a padba, és észrevétlenül ráállt a kicsinyke székre. Ha mindent jól csinált az előző 12 napban, akkor a babona szerint, meglátta a templomban, hogy kik a boszorkányok: a széken állva ugyanis láthatóvá vált a boszorkányok szarva és kopaszra nyírt hajuk a kendő alatt.
Csakhogy a boszorkányok „mestere” megsúgta nekik, hogy felismerték őket, és azt is elmondta, hogy ki volt az. Ezért a szentmise után a Luca szék készítőjének futnia kellett hazáig a kis székkel, mert a felismert boszorkányok a levegőben repülve a nyomában voltak. A jól felkészült futó zsebében azonban egy marék mák is lapult, amit futás közben maga mögé szórt az úton. A boszorkányok pedig mindaddig nem követhették, amíg szemenként fel nem szedték a szétszórt mákot. Ha szerencsésen hazaért, akkor elrejtette a széket, és a boszorkányok már csak a kapuból kiabáltak befelé: „Szerencséd, hogy hazaértél, de ha jövőre megpróbálod megint, akkor darabokra szaggatunk!” Ezek után másnaptól már nem árthattak a szék készítőjének. A néphagyomány azonban egyetlen Kenyeri nevet sem jegyzett fel azok közül, akiket felismertek. Előfordult még olyan is, hogy valaki a mise alatt éppen fel akart állni a Luca székére, de egyik boszorkány észrevette és lelökte róla úgy, hogy sántítva kellett hazakísérni az éjféli mise után.
Luca napi búza csíráztatás
Ezzel azonban még nem ér véget a Luca napi babonák sora. Szokás volt még a „Luca búza” csíráztatása is. Egy kis tálkába langyos vizet öntöttek, majd búzamagot szórtak bele, és a kemence búbjára tették. Naponta öntözték azzal a céllal, hogy Karácsonyra szárat növesszen. Ha sikerült, akkor a karácsonyfa alá tették vagy a templom oltárait díszítették vele. Luca napján nem szabadott a szomszédokhoz sem átmenni, mert az megrontotta a tyúkokat, és keveset tojtak a következő évben. Ha mégis halaszthatatlanul át kellett menni a szomszédhoz, akkor azonnal a kemencéhez ment a szomszéd, és az „ülepét (=fenekét) a kemence padkájához verte”, ezzel közömbösítve a káros hatásokat. Varrni is tilos volt, hogy „el ne varrják a tyúkok fenekét”. Ellenben jó kotlósok lettek a következő évben a család tyúkjai, ha sikerült észrevétlenül bedobni néhány szem kukoricát a helyi molnár udvarába.
A lányok a szerelmi jóslatok miatt, egész évben csak ezt a napot várták! Egyesek ólmot olvasztottak meg és vízbe öntötték. Ha csúcsosra, csillag alakúra dermedt meg, akkor bízhattak abban, hogy a következő évben férjhez mennek. Mások gombócokat főztek, amiket szilva helyett papírgalacsinokra írt fiúnevekkel tömtek meg. Amelyik tésztát először dobta fel a víz, azt kikapták a fazékból, kettéválasztották és elolvasták. A babona szerint olyan nevű udvarlójuk lesz hamarosan, amilyen a papíron szerepelt. A következő évi időjárást is ebben az időszakban tudták „előre jelezni”: amilyen csapadékos vagy száraz idő volt Luca után 12 napig, olyan időt jósoltak a következő év 12 hónapjára is. Ilyen és hasonló, néha kétséges eredetű népi bölcsességeket jegyeztek fel egykori őseink idejéből.
December 15-én kezdődött a „Szálláskeresés” népszokása, ami mára teljesen feledésbe merült Kenyeriben. A népszokásban 9 család vett részt, és 9 napig tartott. A Szent Családot ábrázoló képet, naponta más-más családhoz vitték, naponta más-más család adott „szállást nekik”. A gondolatuk az volt, hogy a Betlehemben hiába szállást kereső családnak ők adhatnak egy-egy napra szállást. Az egyes házaknál kicsi kis oltárt készítettek: egy kis asztalkát fehér terítővel takartak le, virágot helyeztek rá és egy gyertyatartót. Az esti harangszó után meggyújtották a gyertyákat, így várva a Szent Család érkezését, amit mind a nyolc család tagjai hoztak át együtt, és elhelyezték az alkalmi oltáron. A kilenc család közösen imádkozott és énekelt a kép előtt, majd ennek végeztével mindenki hazament a saját otthonába. A kis oltáron eloltották a gyertyákat, és egy mécsest gyújtottak meg, amit másnap estig égettek, amíg átvitték a másik házba a képet. A kilencedik napon a kép tulajdonosának házba vitték a szent családot, így a következő egy évre újra visszakerülhet a helyére.
A karácsony előtti utolsó jeles ünnep december 21-e, hitetlen Tamás apostol ünnepnapja. A Gergely-naptárreform óta erre a napra esik a téli napforduló is. A Tamás napi disznóölés nagy ünnep volt egykor a családban. A rokonság általában úgy ölt disznót, hogy hol itt, hol ott kerüljön sor erre, így egyrészt segíteni tudtak egymásnak a munkában, másrészt meg így mindig volt kóstoló a háznál. A majdani disznóölés előkészítése már Egyed napján, azaz szeptember 1-jén kezdődött: ekkor fogták régen a disznót hizlalásra. A Tamás napon vágott disznó hája (amit tamáshájnak is hívtak) hitük szerint gyógyító erejű volt, úgy tartották, hogy kelések gyógyítására alkalmas. Egy másik hiedelem szerint, ha a disznó mája nagy volt, akkor a Karácsony jeges-fagyos lesz. A Tamás napján tapasztalható időjárásból is következtettek a karácsonyi, és a távolabbi időjárásra is. Úgy tartották, ha Tamás nap reggelére friss hó hull, békés, boldog karácsonyban lesz részünk. A hosszútávú jóslat pedig így hangzott: “Ha csikorgó Tamás napja, vízkeresztig úgy is tartja. De ha langyos lesz hajnalra, enyhet hozhat áprilisra.”
Az adventi ünnepkör utolsó harmadának Kenyeri szokásairól, babonáiról következő bejegyzésemben olvashatnak.
Pörneczi Tamás 2024. december 8.
Források: Horváth István – Ünnepi szokások Kenyeriben kézirat, internetes fotótárak és saját fotók
