Feledésbe merülő hagyományok a múlt századi Kenyeriben
Előző két bejegyzésemben az adventi időszak első kétharmadának kenyeri eseményeiről, hagyományairól írtam bővebben. Ma a Szenteste és a Karácsony eseményeit igyekszem megosztani olvasóimmal.
Korábbi két bejegyzésemet itt olvashatják újra:
- Advent jeles napjai – 1. rész (Betlehemezés, Borbála nap, Miklós nap)
- Advent jeles napjai – 2. rész (Luca nap, Szálláskeresés, Tamás nap, Disznóölés)
Az advent legbensőségesebb ünnepe Karácsony. Krisztus előtti időkben ezen a napon ünnepelték a napfordulót és magának a Napnak, mint égitestnek az ünnepét. A hatalmas lakomák, fékezhetetlen dőzsölések ünnepe volt ez. A keresztényeknél szintén ugyan erre a napra került a „világ világossága” ünnepe, Jézus születésének napja. Mivel a hívők szerint a kis Jézus Isten ajándéka volt, innen ered a szokás a kis gyermekek megajándékozásával kapcsolatban is.
Karácsony jelképe a karácsonyfa, már elődeink idejében is központi szerepet töltött be. Akkoriban a kis fenyőfácskát a csúcsánál fogva a mestergerendához rögzítették, és felfüggesztve lógott a padló felett. Ágait dióval, otthon készült száraz-süteményekkel, piros almával, vásárokban vett „mézes bábfigurákkal” és kis gyertyákkal díszítették, esetleg néhány ágát aranyra vagy ezüstre festették. Díszítésként még színes papírosokból készült „papírláncokat” is futtattak körbe a fácskára a tetejétől az aljáig. Ez jelképezte a Paradicsombeli kígyó alakját, amint a tudás fájára rátekeredve, az ősbűnre csábította az első embereket. A babonások úgy hitték, hogy a fára helyezett piros almák szerelmi varázslatra is alkalmasak: ha a karácsonyi böjt napjaiban a lányok beleharaptak egy ilyen almába, akkor az először eszükbe jutó férfinevet viselő legényt gondolták a jövendőbelijüknek. Olyannyira kedvesek voltak ezek a „karácsonyfáról származó almák”, hogy a héját sem dobták el, hanem megették, sőt a magját is eltették és megőrizték.
Szenteste késő délutánján, a nagyobb iskolás fiúk házról-házra jártak „Karácsonyt köszönteni”. Illedelmesen bekopogtak a „Szabad-e karácsonyt köszönteni?” kérdéssel, majd elénekelték a „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” kezdetű dalt. Ezután boldog Karácsonyt kívánva elbúcsúztak, és a háziak szalonnát, kolbászt, diót és esetleg pénzt ajándékoztak nekik.
A községi pásztorok, kanászok sem maradtak ki a „jókívánók sorából”. Ők éjfélig járták azokat a házakat, ahonnan valamilyen háziállatot hajtottak ki a legelőre. Ostorcsattogtatással, tülökszóval, marhakolomppal jelezték érkezésüket. A háziak ilyenkor kimentek a házuk elé, fogadni a jókívánságokat. „Dicsértessék a kis Jézus! Adjon sok örömet, boldogságot a családnak! Bő, egészséges szaporulatot a jószágnak! Legyen áldásból sok ezen a házon! Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!” – mondták a pásztorok. Ugyanígy köszöntötték a földesurat, majd a kegyurat vagy annak képviselőjét, a tiszttartót vagy az intézőt is Kenyeriben. Kívánságaikért szalonnát, kolbászt és egy-két pohár bort kaptak mindenütt.
A zsivaj azonban egész este tartott, amit a fiúgyermekek különös „játéka” is fokozott ezen az éjszakán. A fiúk egész évben egy régi kulacsba gyűjtötték össze a vörös, foszforos gyújtók lekapart fejét (=hasonló a mai gyufa fején található színes, gyúlékony anyaghoz). Karácsonyra már úgy kellett betömködniük, mert olyan sokat gyűjtöttek. Ezen az estén zsinórra függesztették a megtelt kulacsokat, egy szeget helyeztek el benne úgy, hogy a zsinórral a falhoz ütve, meggyulladjon a foszfor. Ezt nevezték „durrogatásnak”. Egy-egy hatalmas durranás óriási örömet okozott nekik. Igaz, hogy a felrobbanó foszfor néha szétrobbantotta még a kulacsot is, de nem bánták, mert így még nagyobb volt a durranás hangja is.
Az alkonyatot jelző harangszó után elcsendesedett a falu, a családoknál meggyújtották a karácsonyfán a gyertyákat, imádkoztak, karácsonyi dalokat énekeltek, átadták egymásnak a kis ajándékokat, és boldog ünnepeket kívántak egymásnak. Ezután vacsoráztak, de csak a legegyszerűbben, majd a gyerekek a „Jézuska által hozott ajándékokkal” játszottak, amíg el nem álmosodtak. A felnőttek csendesen, kártyázva várták az éjfélt. Ilyenkor aprópénz helyett, „dióban” játszottak, és igyekezve egymástól minél több diót elnyerni. Az éjféli szentmisére csak a legkisebbek és a rájuk vigyázó öregek és a betegek nem mentek el, mindenki más már időben útnak indult, hogy ülőhelye legyen a templomban. Ilyenkor a boldog örömtől csak úgy zúgott a templom. Édesapám visszaemlékezéseiből, szó szerint szeretném most felidézni, az egyik Kenyeri éjféli misén történteket, a II. Világháború korszakából.
„1944. december 24-et irtunk. Az óvodai ünnepségen az iskola igazgató odasúgta édesapámnak, hogy a németek valamire készülnek. Ehhez tudni kell, hogy a község területén tartózkodott a német hadsereg, a frontvonal Sümeg és Jánosháza vonalában húzódott. El kell mondani, hogy, a körülményekhez képest nyugalom volt a faluban, de az igazgató bejelentése elég nagy feszültséget keltett a falu lakói között. Senki nem tudta mire lehet számítani. Éjféli misére ment az egész falu. A templom zsúfolásig megtelt mire beharangoztak. A templom közepén a két padsor között egy egyenruhás tiszt tisztelegve bement a sekrestyébe, valamit mondott a plébánosnak. Utána kiált a főoltár elé, valami vezényszót mondott, és bevonult a templomba ötven katona egyenruhában, fehér kesztyűben a padsorok közé. Közben a karba feljött egy tiszt, és magyarul szolt a kántornak, hogy szeretne orgonálni. Természetes, hogy teljesítette a kérést. Ami ezután történt azt soha nem lehet elfelejteni. Akkor hallottuk először a „Csendes éj” karácsonyi éneket németül, ami azóta elég közismert ének lett az egész világban. A nagy félelem és riadalom így lett egy békés és emlékezetes ünneppé. Most karácsonykor emlegettük meg a templomnál beszélgetve a ma is élő öregekkel.”
Ezt a szép ünnepet sem kímélték azonban a babonás szokások. December 24-én, szinte kötelező volt valamit varrni, ha csak egy gombot is, mert a babona szerint szerencsét és egészséget hozott az egész családnak. Legtöbb háznál Kenyeriben, a Karácsonytól Vízkeresztig (január 6-ig) tartó időszakban nem vitték ki az összegyűlt szemetet, hanem az ágy alá seperték be. Úgy hitték, hogy ha az összegyűlt szemetet Vízkereszt napján kiviszik a kertbe, és elszórják a fák tövébe, akkor nem lesz férges a fák gyümölcse. Szokás volt még, hogy egy „szakajtóba” (=kisméretű, fonott kosár) szénát, szalmát és kukoricát tettek, és Karácsonytól december 28-ig a konyhaasztal alatt tartották. Akkor aztán ezzel a „takarmánnyal” etettek meg minden állatot, hogy így maradjanak egészségesek a következő évben. Szinte mindenre volt „babonás gyógymódjuk”. Az éjféli mise után, a leányokat a legények, a templom ajtajában vesszőből font korbáccsal „megveregették a hátukon”, hogy szépek maradjanak. Közben ezt kívánták nekik: „Keléses ne légy!”
Karácsonykor esett meg a következő babonás történet Bebesi Imre takácsmesterrel. Még takácsinas korában vette észre, hogy az egyik inas társa annyit tudott szőni rövid idő alatt, amennyit csak akart, és mindig sokkal többet szőtt, mint a többiek. Sokáig faggatta, kérdezgette, mire egyszer megsúgta neki, hogy mi a titka. „Ne menj el éjféli misére, hanem amikor megkondul a harang, akkor ülj a szövőszékhez. Aztán ahányszor átdobod a „vetélőt” (=csónakformájú, arasznyi eszköz, amivel a szövésnél a keresztfonalat a láncfonalak közé helyezik) az Úrfelmutatásig, annyi rőföt tudsz majd megszőni naponta. De el ne ejtsd a „vetélőt”, mert az ördögök úgy hozzád vágják, hogy „arról koldulsz”. Az ifjú Imre így is tett. Amikor azonban a kezébe fogta a „vetélőt” és körülnézett, annyi piros sapkás ördögöt látott körülötte a levegőben és úgy megijedt, hogy kiugrott a szövőszékből. Azért a kezében szorosan markolta a „vetélőt”, mert azt még félelmében sem dobta volna el. Lélekszakadva rohant, amíg a templomba nem ért. Az ördögök közben eltűntek. Imre bácsi 82 évet élt, de öreg korára sem tudott annyi rőf anyagot készíteni, mint egykori inastársa.
Karácsonyt követően szinte mindegyik naphoz tartozott valamilyen hiedelem, babona vagy anekdota településünkön. Karácsony második napján, december 26-án, Szent István vértanú ünnepén a Kenyeri legények csapatostul felkeresték István nevű ismerőseiket, hogy felköszöntsék őket. Citerát és dudát – amit akkoriban „bőgőnek” is hívtak – vittek magukkal és az erre az alkalomra szóló dallamot énekelték el az ünnepeltnek:
Híre, neve lészen méltó becsületben,
Éltesse az Isten friss, jó egészségben!
Mint egy rózsaszál, virágos kis kertben,
Virágozik István, szentek seregében.
Éjjel a csillagok égen mind ragyognak,
Azok sokaságát senki sem tudhatja.
Tenger vizei hány csöppből állanak,
Annyi szent áldása, Istvánra szálljanak!
Az ünnepeltek természetesen néhány pohárka borral köszönték meg a kedves megemlékezést.
A következő nap, december 27-e az előzőhöz hasonlóan telt, csak éppen ezen a napon, Szent János apostol ünnepén, a Jánosokat indultak megköszönteni a Kenyeri legények. Természetesen a János napnak is megvolt a maga köszöntő dallama és verse:
Szent János áldása szálljon a fejünkre,
Vigyázzon az Isten minden lépésünkre!
Esedezz érettünk, szólj te is mellettünk,
Mennyben szent Atyánkkal, egykor örvendezhessünk.
Szent János, Szent János, Isten hív szolgája,
Kinek mennyországban van szűz koronája.
Tartson meg bennünket az örök életre,
Vigye be lelkünket, mennyei örömbe!
A köszöntő után ezúttal is borral koccintottak az ünnepelt János egészségére. 1890 táján szokás volt ezen a napon, hogy a templomban megáldották a bort, amiből otthon a család minden tagja ivott egy keveset. A maradék bort pedig úgy osztották szét, hogy minden hordóba jusson néhány csepp, egy kevés pedig megmaradjon Szent Vince napjáig (január 22). A maradék szentelt borral meglocsolták a pincét és a szőlőket, hogy bőséges legyen a termés. Úgy gondolták, hogy az így „megáldott bor”, mértékletesen fogyasztva nem árt majd meg annak, aki megissza.
Szent Jánoshoz kapcsolódó szokás volt Kenyeriben a „kalinkó” megáldása is, amit „Szent János kalácsa” néven is ismerhetnek. Ez a szentelési szokás az 1800-as évek végére teljesen eltűnt Kenyeriben, de emléke, egy régi esküvői szokásban újjáéledt a következő század elején. Esküvők alkalmából a vőfélyek a borosüveg nyakára „kalinkót” (kicsiny kalácsot) akasztottak. Mikor véget ért az esküvő, a templomból hazafelé menet mindenkit megkínáltak egy kis borral és egy falat kaláccsal, miközben azt mondogatták: „Igyanak Szent János áldásával az új pár egészségére!”. Mára már ez a hagyomány is elveszett falunkban, mint ahogy az is, hogy bármilyen vendégségben, az utolsóként elfogyasztott pohár bort, „Szent János poharának” nevezték, utalva arra, hogy ne ártson meg a vendégeknek a bor.
A következő nap, december 28-a, az „aprószentek napja”. Ezen a napon emlékeztek meg azokról a csecsemőkről, akiket Heródes király, Jézus születésekor megöletett Betlehem környékén abban bízva, hogy a kis Jézus is közöttük lesz. A gyerekek ilyenkor „megkorbácsolták” akivel találkoztak: nyírfa-vesszőkből font korbácsokkal, finoman hátba ütögettek mindenkit, ezt kérdezgetve: „Heródes zsoldosai vagytok?”. Az 1900-as évek elején aztán változott egy kissé a hagyomány, új versikét mondogattak a „korbácsolók”: „Heródes küldöttjei vagyunk, de nem azért jöttünk, hogy a kisdedeket mind megöljük, hanem, hogy a kendtek hátán kelés ne essék majd a következő, új esztendőben.” Maga a „gyengéd korbácsolás”, már a középkorban is az újévi jókívánságok különös formája volt. A nyírfa ág az életet jelképezte, ami a rossz szellemet és a betegséget távol tartja, a nőknek termékenységet hoz, a gyerekek növekedését segíti.
De nem is lettek volna igazi Kenyeriek, ha nem fűztek volna még valamilyen magyarázatot hozzá ehhez a szokáshoz. A gyermekgyilkos Heródes gennyes betegségben halt meg és a pokolra jutott. Hitük szerint, ezen a napon, az elkárhozottakat őrző sátán, néhány órára kiengedi őt a kínok tüzéből, de az aprószentek, korbácsokkal a kezükben visszaűzik a pokolba. Úgy gondolták, hogy az aprószenteket megtestesítő Kenyeri gyerekek azért „korbácsolnak” mindenkit, hogy Heródes gennyes betegségét senki meg ne kapja.
Az év utolsó napja Szilveszter pápáról kapta a nevét, habár a mai nagyszabású ünneplés nem igazán hozható kapcsolatba névadója emlékével. Kenyeriben vidám poharazással és szórakozással töltötték el az év utolsó óráit családi körben. Erre az alkalomra kiürítették a „tiszta szobát”, előkerült a citera és a duda, a fiatalság pedig táncra perdült. Közben a leányok, az év utolsó órájában „ólmot öntöttek”, ahogyan néhányan Luca napján is tették. A tűzhely parazsán, egy vaslapátban kis ólomdarabot olvasztottak fel, majd forrón beleöntötték egy vödör hideg vízbe. A megdermedt, furcsa alakú ólomból próbáltak következtetni az új esztendőbeli jövőjükre. Lassan elérkezett az éjfél, amikor a leányokat felállították egy székre, hogy a tizenkettedik óraütésre „beleugorjanak az új évbe”.
Három bejegyzésben igyekeztem feleleveníteni néhány egykori hagyományt, a múlt századi Kenyeri adventi ünnepköréből. Ezek jelentős része átalakult, megváltozott vagy teljesen el is tűnt napjainkra Kenyeriből. Aki azonban szeretne egy kicsit nosztalgiázni, vagy nagyszüleik és dédszüleik világára visszatekinteni, azok itt az oldalamon, a bejegyzéseket olvasva bármikor megtehetik ezt.
Békés, boldog, szeretettel teli Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak.
Pörneczi Tamás 2024. december 22.
Források: Horváth István – Ünnepi szokások Kenyeriben kézirat, Pörneczi Norbert visszaemlékezései, internetes fotótárak
