Falusi elvándorlás az 1950-es években
Korábbi írásaimban Kenyeri és Rábakecskéd mellett igyekeztem feleleveníteni egy-egy érdekes történetet a környező településekről is. A napokban tudatosult bennem, hogy a falunkkal szomszédos Vönöck ezidáig kevesebb figyelmet kapott itt a KenyeriBlog oldalon. Ezt a hiányosságot most pótolom. Kérem tartsanak velem az 1950-es évek végére, amikor az a veszély fenyegette Vönöcköt, hogy a fiatalok elköltöznek a faluból.
Mai történetem a Falusi Vasárnap címmel megjelent hetilap egykori cikkei alapján született. Az újság 1958. szeptember 7-én jelent meg először. Hangvétele természetesen az adott korszak elvárásait tükrözte. Ez pedig a falusi fiatalokkal szemben egyszerű volt: maradjanak a településükön, dolgozzanak sokat a helyi szövetkezetben, mindenben kövessék a párt elvárásait.
„Azt szeretnénk, ha a Falusi Vasárnap a paraszti fiatalok barátjává, a falusi parasztcsaládok kedvelt hozzátartozójává, családtagjává válna. Őszinte törekvésünk, hogy lapunk és a parasztfiatalok között bizalom, erős kapcsolat, igazi, jó barátság alakuljon ki. Vállaljuk, hogy jó baráthoz illően, ott leszünk a parasztfiatalokkal életük gondjaiban, bajaiban, örömben, vígságban. Írásban, képben számot adunk a parasztfiatalok dolgos hétköznapjairól, kedves ünnepeiről. Ha kell tanáccsal, ha kell bíráló szóval erősítjük barátságunkat. Olyan lapot szeretnénk az olvasó kezébe adni, amelynek valamennyi írása, minden képe nyugodt, derűs, felemelő, életre serkentő, mint a falusi vasárnapok hangulata” – olvashattuk az első lapszámban Komócsin Zoltán köszöntőjében.
Az 1956-os forradalmat követő Kádár-korszak az évek alatt lassú konszolidációba ment át. Az új rendszer alapja a „gulyáskommunizmus” volt, amely az életszínvonal lassú emeléséért cserébe csendes beletörődést követelt a társadalomtól. A mindennapi életben az „aki nincs ellenünk, velünk van” elv érvényesült. Ezzel kapcsolatban ajánlom egyik bejegyzésemet a korszakból, Amikor az ellenség keze betette a lábát a Kenyeri gépállomásra címmel. A korábbi paraszti társadalom azonban teljesen széthullott a termelőszövetkezetek tömeges és kényszerű megalakításának hatására. A falusi lakosság nagy része a közeli városokba ingázott, vagy a távolabbi gyárakban dolgozott és azok közelében telepedett le. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a nagy tervekkel induló hetilap mindössze három évet, 107 lapszámot élt meg, mert 1961. őszén „az emberek érdeklődésének változására” hivatkozva a Falusi Vasárnap megszüntetéséről született döntés. Ebbe a változó korszakba érkezünk meg Vönöckre 1959 tavaszán.
Lakodalmas napra érkeztünk Vönöckre és Kemenesszentmártonba. Ez talán az ország más helyén nem volna feltűnő. De itt igen. Mondja is a főagronómus: – Nagy napunk van, lakodalom, s ez nevezetes esemény. Én már nem is emlékszem, mikor volt utoljára esküvő a faluban. Méghozzá: vönöcki legény veszi el az egyik lányunkat, Sós Lenkét. A legény neve: Németh Lajos. – Mit jelent az, hogy méghozzá? Olyan nagy esemény, ha vönöcki fiatalemberek házasodnak? – Bizony, elég nagy. És hogy más községből nősüljenek, az meg különösen ritka. Manapság egyre gyakoribb, hogy a legények elmennek és vissza se jönnek, legfeljebb szombat, vasárnapra. Elmennek Ajkára a bányába, elmennek Pestre, el a vasúthoz, a gépállomásra, vagy a közeli gyárakba. És ha egyesek hét végén hazajönnek, sokszor tapasztaljuk, hogy már mások a szokásaik, más az igényük, majdhogynem csőnadrágba öltöznek.
Fontos értekezletet tartanak szombaton este a kultúrháznak kinevezett kis épület egyik termében. A másikban, a zenegép (mert a vönöcki KISZ-nek ilyen is van) üvölt és bömböl, rock and roll lemezeket járatnak rajta a városból jött falusi legények. Sem az értekezleten ülők nem értik egymás szavát a jobboldali szobában, sem a táncpróbázók baloldalt a színpadon. Hiába a kérés, hiába a szigorú szó, a lejátszó mindaddig szól, amíg a felmérgesedett párttitkár össze nem töri. Nagy is a felháborodás a városivá lett falubeliek között, hogy lám ilyen morózus párttitkáruk van. Békítgeti és szép szóval csalogatja őket Kondor Irénke, a „világ legcsinosabb” KISZ-titkára: – Gyertek velünk táncolni, a színpadra! – Mi eljárjuk a magyar táncot, de csak vasalt pantallóban. Csizmát, bő ujjú inget már nem húzunk – hangzik a válasz.
Elmentek a fiúk, elmentek huszonöten-harmincan ebből a kis lélekszámú községből. De nem ez a fő, hanem az, hogy a huszonöt-harminc fiatal már nem itt fog házasodni, mint a falu lányai mondják, ezekből már nehezen lesz vönöcki lakos. Nehezen? Ki tudja? Igaz, a város más, érdekesebb. Úgy képzelik, a városi élet könnyebb, a városi lány más, öltözéke csábosabb, könnyebben mennek a bálba, és olykor tovább is maradnak, és senki nem szólja meg őket ezért. Szabadabb a lány, szabadabb a fiú, aki udvarol neki. Egyelőre mennek hát a legények. És a városi környezetben fix fizetéssel jól érzik magukat még akkor is, ha kicsi az a pénz…kicsi, de biztos – mondják.
Vönöckön pedig lány és lány van mindenütt. Csupa lány a kultúrgárdában, a tánccsoportban, a termelőszövetkezetben. Szövetkezeti község lett a falu, és a szövetkezetben negyven lány dolgozik és alig negyedannyi fiú. Fiúk, fiúcskák, tizenhat tizenhét évesek. Táncolni még nem tudnak, szégyenlősek. Hívják őket a lányok, gyertek a tánccsoportba, megtanítunk benneteket. A fiúk nem mennek. Talán arra számítanak: még néhány év, és ők is városi táncot tanulhatnak majd. De hogyan is lenne az? Itt van Varga Lajos példája. Széles vállú, szép szál, húszéves legény. Azért jött a tanácsházára, hogy kérje, írják be a személyazonossági igazolványába: ő már vasúti munkás. Sopronban dolgozik, ezer forintot keres, ebből lemegy a kosztra és a lakásra való. Mi marad a bálra, a lányra? Nem sok, de itthon nem akar maradni mégsem, mert Vönöck csak most lett szövetkezeti község, mit tudni: nem olyan lesz-e az élet, mint a régi, gyönge kis szövetkezet idején.
Ezer forint és más semmi – tűnődik a községi mezőgazdász. Itt a szövetkezetben a tizenhét éves Döbrentei László és több társa márciusban 1050 forintot kapott csak munkaegység-előlegre. És ez alig egyharmada a tényleges keresetüknek. Ez csak előleg. Egyébként most azt tervezik, hogy tizenötről húsz forintra emelik fel a munkaegység-előleget. Az itthon maradt fiataloknak nagyon tetszik a rendszeres havi kereset. Valósággal követelik a munkát. Pedig hát jobbára „csak” lányok…
Nyékes István, a mezőgazdasági múzeum tudományos osztályvezetője is itt tartózkodik. Segít a fiatal tsz-községnek a szőlő- és gyümölcstelepítésben. Vili bácsival, teljes nevén Lacza Vilmos községi mezőgazdásszal éppen a határba indulnak. Szíves invitálásukra velük tartok. Ballagunk a vasúti töltés oldalán szembe jön egy nagy lánycsapat. Olyan eső volt az éjjel, nem tudnak dolgozni, mérgesek nagyon. – Nyugalom, gyerekek, ha felszárad egy kicsit, lesz munka bőven. Itt a sarabolás, a szőlőültetés. Csak hozzátok a vőlegénynek valókat is. – Hajaj, hol vannak azok már! Elmentek. Országot járni, szerencsét próbálni.
Az anyakönyv lapjai szinte sírva vallanak. 1946-ban huszonöt házasság köttetett a faluban és még 1949- ben is huszonhárom. De 1950-ben már csak tizenöt, tavaly pedig mindössze tíz… És a lányok? Itt jön három megint. Odakiabálnak Nyékesnek: – Énekeljen már egy szépet! – Most nem, mert sietünk. – Énekeljen, mert addig tovább nem megyünk. Így aztán énekelni kell. Nyékes Pista bácsi nemcsak kiváló szőlész, de jó énekes is. Erős, szép hangjától csak úgy zeng a közeli erdő. – Na, még a tündérkirálynőt! Elhangzik az is, most már végképp mennénk tovább, de a lányok csak ülnek a kosaraikon, és önfeledten dúdolják tovább a szép dallamokat. – Még egyet énekeljen, azután elmehet! Ez is megtörténik, a lányok meg fogadkoznak. – Ha felnövünk, megszolgáljuk. – Jó, majd letáncoljuk egyszer az árát. Megyünk tovább, tréfás beszélgetésben.
A szakemberek mutogatják a hatalmas, új telepítésű gyümölcsös- és szőlőtáblákat és én újból szóvá teszem: – Hol vannak a nősülendő fiúk, e tréfás kedvű, bájos, szorgalmas kislányok igazi partnerei? Elmentek. De a falu vezetői vallják, visszajönnek, nem kell annak két esztendő sem. Most nagyon kevés a fiatal, de lassan szállingóznak vissza: legutóbb Palánki Jenő és Pető János érkezett vissza Mosonmagyaróvárról. És jól jártak.
Ettől az évtől kezdve a három kicsiny dunántúli falu (megjegyzés: Vönöck, Mersevát és Kemenesszentmárton) most egyetlen, hatalmas egység: a Kemenesaljai Termelőszövetkezet. Ez a közös nevük. De a három falucska ősi neve, mint üzemegységnév továbbra is megmarad. A térképen is így szerepelnek, s ez így van jól. Hiszen Vönöcköt már az 1200-as évekből ránk maradt okmányok is említik. Megmarad a neve, fennmarad a község, mert lakói felismerték a fejlődés útját, felismerték, hogy csakis akkor állhat fenn újabb évszázadokig, ha leányainak férfiak énekelnek a mezőn, s nem hagyják pártában őket…
Eddig tart a hetilap 1959 áprilisi cikke. Itt akár véget is érhetne a vőlegényt kereső vönöcki lányok története, de nem ez történt. A riportereket érdekelte, hogy volt-e változás Vönöckön, ezért 1959 őszén visszatértek a faluba, és újabb tudósításban olvashattunk róluk a Falusi Vasárnap oldalain. A megjelent cikk címe már bizakodóbb az előzőnél: „Azért sem maradnak pártában!”
Ahogyan a cikkből kiderül a vönöcki lányokról szóló írás az ország minden tájára eljutott. „Most már nem kell félteni a vönöcki lányokat, hogy vőlegény nélkül maradnak. Nemcsak azért, mert a tavasszal a Falusi Vasárnapban írt riport nyomán pécsi technikusnövendékektől kezdve észak-magyarországi honvéd alakulatokig írtak nekünk biztató leveleket a legények, hogy ne féljünk, nem maradunk pártában. Az itteni fiúk miatt sincs okunk aggodalomra. Mióta szövetkezeti község lett Vönöck, az elvándorlás teljesen megszűnt. Akik most tanulni mennek, egytől egyig azzal a szándékkal hagyják el a falut, hogy néhány év múlva mint szakemberek, szakmunkások jönnek majd vissza” – olvashatjuk Kondor Irénke KISZ titkár bizakodó szavait.
Az „érdekeltek legényekkel” folytatott beszélgetés valóban erről győzött meg bennünket. Régebben akik elmentek a vasútra, a gyárakba, úgy gondolták, örökre búcsút mondanak a falunak. Most pedig a tizenhét éves Farkas Lászlót a termelőszövetkezet ösztöndíjjal küldi kertészeti szakiskolára. Benkő Vilmos a celldömölki gépállomásra szerződött tanulónak. Rosta Karola kétéves óvónőképzőre megy. – Napközink már van, de bölcsőde is kell előbb vagy utóbb. Mióta kiderült, hogy a szövetkezet valóban egész éven át folyósítja a munkaegység előleget, a mamák is egyre többen szeretnének dolgozni, mentesíteni kell őket a csecsemőgondozástól – magyarázza a leendő óvónéni.
Az egykori kispénzű parasztgyerekek, mondhatni, egyik napról a másikra, jól kereső szövetkezeti „munkások” lettek. A tizenöt éves Ölbei Julika ugyanúgy 50 munkaegységet szerzett a múlt hónapban, mint a nála valamivel idősebb Tarczi Jutka. A jövedelmükből annyi új ruhát a közelmúlt években sem varrattak a vönöcki fiatalok, mint az idén.
Visszahozza a fiatalokat a szívük a faluba. A mozi rendszeresen a legjobb filmeket vetíti, újévtől televíziójuk is lesz, minden második házban rádió is van. A tánccsoporton kívül nem kevesebb, mint négy kézilabdacsapat, futball- és röplabdacsapat működik. A kézilabdásokat hetente egyszer egy Szombathelyről kijáró hivatásos edző oktatja. Vasárnaponként sok fiatal bejár a közeli Celldömölkre strandolni, sörözgetni, vagy csak egyszerűen az új ruháját megmutatni a sétányokon. És aki mégis az üzem, vagy a gép barátja? Annak sem igen kell már városra menni. A jövő évtől kezdve a különböző kisgépek mellett két motorja, és teherautója is lesz a szövetkezetnek. Talán előbb, mint bárki hinné, megvalósul Rosta Sándor tanácselnök merész álma: a kiváló agyagbánya mellé megépítik az ország első termelőszövetkezeti téglagyárát.
„Vas megyei lányok, mi lesz veletek?” – tettük fel a kérdést tavasszal Vönöckön, az elmúlt évek nagy elvándorlása láttán. Most a táncpróbára gyülekező lányok felszabadultan kacagnak: – Ha nem jönnek vissza a falubeli legények, majd eljönnek a környékről azok a fiúk, akik jómódú menyasszonyt akarnak… Az igaz, hogy a fiatalokat most szólítja el a megváltozott élet és a tudásszomj, de a szívük itthon maradt, és visszahozza, biztosan visszahozza őket a megújuló szülőfaluba.
Eddig tartott a vönöcki lányok története az 1950-es évek végéről. Ahogy napjainkban tapasztalom, újra tartani kell a kistelepüléseknek a fiatalok elvándorlásától, akik ezúttal sokkal távolabb, akár külföldön keresik a boldogulást. Bízom abban, hogy a vönöcki lányok ellenállhatatlan visszatartó ereje a következő 800 évben is megtartja a falut és annak fiataljait.
Pörneczi Tamás, 2026. június
Források: Falusi Vasárnap hetilap 1959 áprilisi és szeptemberi lapszámainak cikkei és fotói. Egyes fotók felbontását és minőségét mesterséges intelligencia segítségével javítottam.
