„Minden jóra készen”

Premontrei apácák Kenyeriben

Mai történetem több, mint kilencszáz évvel ezelőtt, 1115 tavaszán kezdődött. Az ifjú nemesember, apródja kíséretében, Westfalia hatalmas erdőségeinek egyikében egy tisztásra érkezett lovával. Sietnünk kell, vihar közeleg – szólt az tisztás ege felé pillantva az apród. Lassú vágtába kezdtek, és valóban hamarosan heves zivatar kerekedett, tető alá menekülni nem volt esély. Akkor csapott le a hatalmas villám a közvetlen közelükben. A nemes úr lova megrémült, és levetette őt. Norbert öntudatlanul terült el. Kísérője hiába igyekezett magához téríteni. Amikor végre sikerült, mintha a villám fénye járta volna át szívét, fölkiáltott: ,,Uram, mit akarsz, mit tegyek?” Az Úr így válaszolt neki: ,,Kerüld a rosszat, tedd a jót, keresd a békét, és menekülj irgalmasságomhoz!” Megfogadta a tanácsot, mindenét elajándékozta és vándorapostolként járta be a környéket. Hamarosan pappá szentelték és atyai barátja, Bertalan püspök arra buzdította, hogy alapítson saját szerzetesrendet. Első kolostora helyéül a Franciaország északkeleti részén található Premontré völgyét ajánlotta fel számára. Innen kapta a Premontrei rend a nevét, amit II. Honorius pápa 1126-ban engedélyezett hivatalosan is. Szent Norbert a férfirend megalapítása mellett hamarosan női kolostorokat is létesített. Hazánkban 1136-ban telepedett le a rend, akiknek női tagjait, hófehér viseletük után „Boldogasszony leányainak” is nevezték.

Az alapító szent Norbert egy korabeli festményen

A virágzó magyar női rend a török uralom alatt teljesen elpusztult. Az utolsó somlóvásárhelyi apátnő Palásthy Katalin, külhonba menekülése előtt, könnyek között írta meg testamentumát 1558-ban, melyben kéri Istent, hogy minél hamarabb éledjen fel újra Pannóniában a Boldogasszony Leányainak rendje. Kívánsága teljesült ugyan, de arra 369 évet kellett várni. Nagy nehézségek árán, 1927-ben Külsővaton sikerült megalakítani újra a női rendet. A nővérek megkezdték oktató, nevelő munkájukat. Külsővati letelepedésük előtt tíz évvel azonban Kenyeriben is történt valami, ami szorosan összefonódott az akkor még újjá sem alakult Boldogasszony Leányainak sorsával.

A férjét már korábban eltemető, Nemes Lászlóné (született Pákai Ágnes) életének 82. évében, Kenyeriben békésen meghalt. Temetésére sokan érkeztek, rokonok és ismerősök. Néhány nap múltán az örökösök összegyűltek, hogy az elhunyt jelentős vagyonának megosztásában megegyezzenek. Hamarosan szembesültek vele, hogy feleslegesen érkeztek. Ágnesnek más volt az elképzelése, és végrendeletben rendelkezett ingóságairól, földjeiről, házáról. Minden saját és férje után örökölt vagyonát egyetlen célra hagyta hátra: létesüljön Kenyeriben apáca-zárda, és az apácák vezetése alatt alapítsanak óvodát a falu kisgyermekei számára. A csalódott örökös jelöltek bizonyára nem könnyítették meg Ágnes tervének megvalósítását, mert 1929-ig húzódott a zárda megépítése.

A kenyeri zárda és óvoda alapítója, Pákai Ágnes síremléke a Kenyeri temetőben (2017. május)

1929 augusztusára sikerült elbírálni a katolikus plébánia felhívására beérkezett hat pályázatot, ami után a legkedvezőbb ajánlatot tett Zoltán V. Lothár, szombathelyi építészre bízták az emeletes zárda építési munkáit. A zárda építését elkezdték ugyan ebben az évben, de a végleges befejezésére 1935-ben kerülhetett sor, miután államsegély segítségével sikerült mindent befejezni az épületen. Az emeleti részen kapott helyet a zárda, míg a földszinten az óvodai helyiségeket alakították ki. Az eltelt évek alatt – ahogy azt az előzőekben írtam – újjá alakult a premontrei női rend, méghozzá a Kenyeritől mindössze 18 kilométerre fekvő Külsővaton. Így aztán a szépen fejlődő premontreiek nagy örömmel vették át településünkön az új épületet. 1935 szeptemberében számoltak be az újságok a zárda elkészültéről. „A Premontrei Nővérek részére épített zárda építési munkálatai már befejeződtek, a zárda felszentelése a közeljövőben nagy ünneplések közepette fog megtörténni. A zárdában óvodás gyermekeket és részben a katolikus elemi iskola növendékeit tanítják majd.” – számolt be a Kemenesalja hetilap 1935. szeptember végi számában. A felszentelést – az ünnepi műsorokat követően – Steiner Miklós, csornai nagyprépost végezte el 1935. október 27-én.

A Zárda épülete, mellette a kéttantermes iskolával és a pedagógus lakással, 1940-es évek

Időközben a premontrei nővérek további házakat is létesítettek Nagylengyel, Somlóvásárhely, Jászó, Csongrád, Mindszent és Bakonygyepes településeken is. A vállalt feladataik ellátásával egyre nőtt a rendbe belépők száma is, akik akár 15 éves korukban csatlakozhattak a nővérekhez, hogy 5-8 év tanulás után belőlük is valódi apáca válhasson. A rábakecskédi Horváth család is úgy határozott, hogy leányuk nevelését a premontrei nővérekre bízzák. Paulina így került 1936-ben először Nagylengyelbe, majd hamarosan Külsővatra, ahol 1948-ig dolgozott az ottani óvodában. Felszentelésekor a Horváth M. Erzsébet, azaz Erzsébet nővér nevet kapta.
Horváth Paulina (középen), az 1936-ban történt beavatáskor készült fotón. A fotón látható kétéves, kenyeri kislány a keresztanyám, Kiss Imréné, aki ma 84 éves és Dunaújvárosban él

A kenyeri zárda földszintjén berendezett óvoda 64 kisgyermekkel kezdte meg az első évet. Annak ellenére, hogy ezekben az időkben még teljesen különálló település volt Rábakecskéd, közelsége miatt ők is járhattak az új kenyeri óvodába. A kecskédieknek azonban a fenntartási költségekhez és az óvónői tevékenységhez 20 %-os hozzájárulást kellett fizetnie, továbbá a dajkák bérét havonta 5 pengővel kellett kiegészítenie. Eleinte ez okozott egy kis gondot, de gyorsan rendeződtek a vitás kérdések a két település között, és a kecskédi gyerekek is nagy örömmel jöttek az apácák által működtetett Kenyeri óvodába.

Kenyeri óvodások édesanyámmal, 1955

A fehér ruhás apácák tevékenysége – az óvodai és iskolai nevelés mellett – átszőtte falunk lakóinak életét. Ahogy megtelepedtek azonnal munkához is láttak: a nők számára háztartási és szaktanfolyamokat szerveztek, ha kellett betegeket ápoltak, katolikus leánykört és énekkart vezettek, gyermekeknek hittant tanítottak. A mindennapi munkájukon túl megrendezték az anyák napját, karácsonyra színdarabot tanítottak a kicsiknek. A szülők boldogan látták, hogy gyermekeik jó kezekben vannak. Az ifjúság számára megszervezték a Kalász (lányoknak) és a Kalot (legényeknek) csoportot, amelyek a vallási élet mellett kulturális téren is színvonalas szórakozási lehetőségeket nyújtottak azoknak, akik soraikba léptek. Vasárnap délutánonként negyven-ötven lány is összegyűlt a nővérek lakásán, ahol a színdarabokon és műsoros esteken túl a közösségi élet szabályait és viselkedési normáit is elsajátíthatták.

A kenyeri lánykör néhány tagja a kenyeri rend vezetőivel, Pethő M. Julianna, Kulcsár M. Franciska és Pethő M. Augusztina nővérekkel 1939. júniusában (köszönet a fotóért Nemes Jenőnének)

A nővérek II. Világháború alatt sem tétlenkedtek. Átlapozva ennek az időszaknak az újságjait, megállapíthattam, hogy szinte minden hónapban szerepeltek a rend tagjai által tanított gyerekek vagy felnőttek az akkori hírekben. A kenyeri lánykörrel tanult, táncokból és dalokból álló műsoraikkal, számos környékbeli rendezvényen nagy sikerrel szerepeltek úgy a falvakban, mint Celldömölkön. 1936-ban az apácák és a lánykör által készített csuhéfigurákból nagy sikerű kiállítást szerveztek Kenyeriben. 1937-ben a Szent Dorottya vértanúságát dolgozták fel egy előadásban az iskolásokkal. 1942-ben énekoktatást vállaltak az iskolában. A legszomorúbb 1944-es háborús évben sem tétlenkedtek. Miközben a frontokon elesettekről, elsötétítésről és bombázásokról írtak a lapok, szinte felüdülés volt olvasnom a Kenyeriben megtartott, nyolcnapos „Menyasszonyképző tanfolyam” híreiről, amit az apácák vezetésével a Kalász leánykör szervezett.

A tanfolyam beharangozója a Kemenesalja hetilap 1944. januári számában, az előadók felsorolásával

„A nyolc napos tanfolyam alatt a 26 fős előadói kar kimerítően megtárgyalta elméleti és gyakorlati alapon az asszonyi hivatás minden szóba jöhető kérdését. A tanári kar tudásával és ügybuzgóságával teljesen megnyerte a hallgatók szívét, akik néha alig akarták az előadókat elengedni a szónoki emelvényről. Maguk az előadók is boldogan nézték a tanulás vágyától pirosló leányarcokat…” – írta a Kemenesalja 1944. márciusi száma. A február 27 és március 5 között megtartott tanfolyamon három apáca is tartott előadásokat a Nick, Répcelak, Jákfa, Ostffyasszonyfa, Rábakeczöl, Vönöck, Celldömölk, Merse, Pápoc, Kenyeri és Rábakecskéd községekből érkezett leányoknak. A teljesség igénye nélkül, többek között a következő előadások és gyakorlati bemutatók zajlottak le: „Férfihibák – Kihez menjek férjhez?”, „A jó főzés követelményei”, „Vasalás és mosás”, „A gyermeknek igazmondásra való nevelése”, „A férjjel való bánásmód”, „Levélírás, leltár, pénztárkönyv”, „Foltozás, stoppolás”, „A házasság szentsége és a család”, „Viselkedés a jegyesség alatt” stb.

A háború lassan véget ért. Új korszak kezdődött az ország és az apácák számára is. 1948 decemberében államosították az iskolákat és az óvodákat. Az 1950. szeptember 7-én elfogadott, 34. számú törvény megszüntette a szerzetesrendek működési engedélyét.  A kihirdetés után a rendtagokat házaikból elűzték, akik ezek után próbálták megtalálni helyüket és megélhetésüket. A feloszlatáskor, a hét településen tevékenykedő 50 rendtag vált földönfutóvá. A Külsővaton tevékenykedő Hedvig nővér, 1950. júniusában a következő sorokat írta:

„Ezerkilencszázötvenet írtunk,
Kevesebbet örültünk, mint sírtunk.
Vihar rázta rendünk családfáját,
Letördelte reményeink ágát.

Mint fészekből kiesett madárkák,
Nővéreink ország útját járták.
Szétszóródtunk ki erre, ki arra,
Azt sem tudtuk, jobbra-e vagy balra?

Csak egy volt a bizonyosság bennünk,
Jézussal kell keresztúton mennünk.
A tanítvány nem több, mint a Mester,
S minden útnak vége szakad egyszer!”

Pörneczi Tamás 2017

Források: Heltai Etelka (Beáta nővér) visszaemlékezései, Szent Norbert harmadrendje – a csornai prépostság kiadványa, Magyar katolikus lexikon, korabeli újságok, Horváth István kéziratai