Mátyás király és a szép Keszey Eszter története
Korábbi bejegyzésemben, a Királykút kapcsán már megosztottam egy történetet Mátyás királyról, aki bizony Kenyeriben is járt hajdanán. A történet itt olvasható: Mátyás király Kenyeriben.
Az múlt hónapban, régi napilapok között böngészve bukkantam rá, „Smidélisz Béla – Mit mesél a Cser?” című cikksorozatára, ami 1934 nyarán jelent meg a Kemenesalja című lapban. Hétről hétre új történeteket idéztek fel a Cser és környéke történelméből. Ezek közül emeltem ki az „Eszter útja” című, három folytatásban megjelent történetet, aminek egyik főszereplője, a magát a „kenyeri uraság barátjának” kiadó, Mátyás király.
A történetet kissé tömörítve osztom meg itt a blogon. A történet előzménye az, hogy a sárvári várban vendégeskedő Mátyás király és kísérete egy vadászaton vett részt. A király, egy farkasok elől menekülő vadkant kezdett üldözni a Kenyeri környéki ősi erdőkben és elszakadt a kísérőitől, ami persze máskor is megtörtént már. Itt kapcsolódunk a történetbe…
A vadkan a legtüskésebb helyen vágtatott keresztül, mert durva sörtéje és vastag bőre ezeknek a szúrását föl sem vette és otromba nagy fejével és vaskos lábaival a legerősebb bokrokat tépte szét maga előtt. A farkasok bizony jól elmaradtak a vadkan mögött, mert irhájukat védve, bizony a tüskés bozótokat elkerülték. De ne higgyük ám, hogy ezek a vérszopó latrok abbahagyták a hajszát. Nem, hanem még vadabb iramban kezdjék az agyarast üldözni. Ez a hajsza oly vad iramban ment, hogy már a vadkan mögött alig voltak 15 lépésnyi távolságra. És éppen mikor a domboldalról förgeteg módra a Rába mellett elhúzódó útra legurultak, egy hófehér paripa lábai alá kerültek, s azt úgy leütötték a lábairól, hogy lovasával együtt, labdamódra gurult végig a homokos úton. Mindez csak egy pillanat műve volt, mert a vadállatok és a paripa eltűntek, csak a lovas maradt a helyszínen fekve.
Lovasunk, az aranyhajú és bájos szemű Keszey Vasas Eszter volt, a Rába partján álló keszői vár urának a leánya. A szép amazon már majdnem 20 perc óta hevert ájultan az úton. Semmi életjel nem mutatkozott, csak a jobb homlokon levő sebből szivárgott lassan a vér, le az arcon és az aranyhajat pirosra festette. Az égszínkék, arany brokáttal áttört lovagló ruha csupa por és piszok. Már azt lehetett hinni, hogy nem jön segítség és a szép amazon elpusztul, mert az akkor ritkán járt erdei úton nem lehetett segítségre számítani. Egyszer azonban mintha Kelet felől lódobogás hallatszott volna, mert a félhomályból tényleg egy sötét ló és lovasa alakja bontakozott ki. Mikor a lovas közelebb ért, akkor lehetett látni, hogy az nem más, mint a vadászatról hazatérő nagy király, aki a Kenyeri és Kecskéd közötti ősvadonban vadászott és Sárvár felé igyekezett. Mikor már az eszméletlen hölgyhöz 150 lépésnyire tehetett, a nagy véreb erős mozgassál jelezte, hogy az úton előttük valami fekszik, amire a király rögtön figyelmes lett. Midőn a homályos alakot kivehette, paripáját gyorsabb menésre ösztökélte, s amikor az ájult nőhöz ért, hirtelen leugrott lováról és a hölgy mellé letérdelve azt vizsgálgatta, hogy mi történhetett a szép amazonnal? Bal fülét a nő keblére fektette és ekkor hallotta, hogy a szív még működik, de nagyon lassan. A király, ekkor a paripát a kutya őrizetére bízta, ő pedig gyors iramban elfutott a Rábához vízért. Minthogy ivóedény nem volt nála, leakasztotta válláról a vadászkürtjét, annak szűkebb végét egy darab fával bedugta és azt telemerítette vízzel. Ezzel aztán amilyen gyorsan csak lehetett, visszajött az ájult hölgyhöz. Ekkor hirtelen a csipkés szélű patyolat inguját megmarkolta, s azt tőből letépte bal karjáról. Ezt aztán belemártotta a kürtben lévő vízbe és a ruhadarabbal lemosta a szép homlokból szivárgó vért. Mikor ez megtörtént, a vizes ruhát a leány fejére borította, ezután térdeplő helyzetben a leány felső testét bal karjára fektette a jobb kezével pedig a leány szíve táját kezdte dörzsölni. Ez a művelet jó sokáig tartott és a király már azt hitte, hogy elkésett.
Egyszer azonban a leány teste megvonaglott és kebléből mély sóhaj jelezte az élet visszatérését. A leány lassan szabályosan kezdett lélegzeni, a selymes szempillák felnyíltak és a nagy bársony szemek révetegen néztek körül. A lassan-lassan magához térő leány azt kérdezte a királytól, „hol vagyok?”. Erre a király megnyugtatta, hogy viselkedjék csak nyugodtan, majd elviszi haza, csak azt mondja meg, hol lakik. A lány előtt lassan kezdett tisztulni minden és vontatott hangon elmondta, hogy ő Keszey Vasas Eszter, a keszői vár urának leánya és sétalovagláson volt erre, amikor az erdőből egy nagy fekete tömeg vágódott ki, a lovát eldöntötte s azzal együtt ő is a földre vágódott. Hogy azután mi történt vele, azt nem tudja, de a feje még most is nagyon zúg.
A már teljesen rendbe jött leányt a király fölsegítette és elvezette egy hatalmas tölgyfa alá, ahol a levett nyeregtakaróra ültette, hogy még jobban összeszedje magát. A már lenyugodott napot felváltotta a hold és kezdett a környék megvilágosodni. A nagy király ekkor megkérdezte a leányt, hogy fel tud-e ütni a lóra. Amire a leány igennel felelt, de aztán azt is kérdezte a királytól, hogy ő kicsoda? A király el akarta a nevét titkolni, de a leány azt határozottan követelte és azt mondta, ha meg nem mondja a nevét, akkor nem engedi magát hazakísérni. Ezen kijelentésre aztán a király feltárta kilétét, amire a leány, arca vérpiros lett és rebegve omlott a király lábai elé és annak kezeit akarta csókolni. Ezt azonban a nagy király nem engedte meg, mert a leányt könnyedén felemelte térdelő helyzetéből. A király barátságos szavaira a leány is megbarátkozott és már nem volt oly bizalmatlan élete megmentőjével szemben. Rövid beszélgetés után a leány rendbe szedte magát és a király segítségével felült a király vadászparipájára és megindultak Várkesző felé. A király a lovat kantárnál fogva vezette és gyalog ment a ló mellett. Útközben sok mindenről beszélgettek és majdnem öt órát mentek lépésben, mire Kenyeriből a keszői várhoz értek. Már éjjeli 12 óra múlt, mikor a várkapu kinyílt és a felvonóhidat leeresztették előttük.
A vár ura és a cselédség megdöbbenve állottak meg a bekötött fejű, szép Eszter és az idegen lovas előtt és ideges sietséggel akarták a beteget a lóról lesegíteni. A király azonban ezt nem engedte meg, hanem maga emelte le a lóról a szép beteget, akivel azonban megfogadtatta a király, hogy a személyét, senkinek sem fogja elárulni, hanem mint a kenyeri uraság barátját fogja atyjának bemutatni. A leány paripája már napnyugta után hamarosan hazaérkezett gazdátlanul, tehát ebből sejtették, hogy a leányt, valami baleset érte. A cselédség el is ment a szélrózsa minden irányába a leányt keresni, de eredmény nélkül, noha a szokott utakon két óra járásnyira is keresték. Azt tudták, hogy a Rába-parti út a legkedvesebb sétaútja a leánynak, de azt nem gondolták, hogy a leány Kecskédig és Kenyeriig ellovagoljon. A leányt a király és édesapja vezették a lakosztályába, akitől a király szívélyesen elbúcsúzott. A ház ura ekkor betessékelte kedves vendégét az ebédlőbe, ahol aztán dús és ízletes vacsora várta a már igazán megéhezett nagy királyt. Vacsora közben sok mindenről előjött a szó és ekkor tűnt ki, hogy a házigazda is szenvedélyes vadászember. Elmondta azt is, hogy ő a Felsőkemenesre telepített (Asszonyfa és Csönge) kunok ivadéka és a keszői vár az édesapai öröksége: ő a Vasas nemzetségéből való és Keszey Vasas Gábornak hívják. Édesapja több csatában vett részt a törökök ellen a nagy Hunyadi János alatt. Ö is volt már néhány csatában a katonáival, de a királyt még nem látta közelről. A király azt mondta, hogy ő nem ide való, hanem mint vendég van a kenyeri uraságnál látogatóban. A vacsora éjfél után, 4 óráig húzódott el, de házigazdánk még akkor sem akarta kedves vendégét elengedni, hanem kérte, hogy szálljon meg náluk és pihenje ki magát. A nagy király azonban ezt elutasította és hajnali 5 órakor elbúcsúzott a vár urától és lóra vetve magát, elvágtatott a Rába parton, Kenyerin át, Sárvár felé. A sárvari várban is aggódtak a király ily hosszú elmaradása végett, de mikor a reggeli napfényben a vártoronyból az őrök meglátták a nagy király paripáját és délceg alakját, örömmel húzta fel előtte a várkaput a várőrség.
A szép Eszter néhány nap múlva rendbe jött egészségi állapotával, és néha-néha elmélázva gondolkozott az elmúlt eseményekről, mikkor az jutott eszébe, hogy őt édesatyjával együtt a király meghívta Sárvárra, hogy látogassák meg. A leány ezt útközben meg is ígérte a királynak és már előre örült, hogy oly nagy kitüntetésben részesíti a király. Édesatyjának tehát szombaton reggel meg is mondta, hogy vasárnap Sárvárra hivatalosak a várba, de hogy miért, azt nem árulta. Az öreg kun erre nagyot nézett, de többet a lányától nem kérdezett, mert lányát annyira bálványozta, hogy annak a szava szent volt előtte. Így aztán szombaton megkezdődtek az előkészületek a vasárnapi látogatáshoz. Lett kefélés, csiszolás, porolás az egész várban, mert olyan fényt akartak kifejteni, hogy a sárvári várban mindenki megbámulja őket.
Mivel vasárnap délre lettek hivatalosak, tehát reggel 8 órakor már minden készenlétben állt. A vár ura hollófekete paripára ült, a drága kiveretű nyereg alatt piros bársony nyeregtakaró födte a tüzes paripa hátát. Sárga csizmáit ezüst sarkantyúk díszítették, görbe díszkardján csillogó fényű drágakövek ragyogtak, kalpagjába aranyforgón 3 darab vastoll volt betűzve, jeléül annak, hogy vezető úr és katona a csatában. A szép Eszter hófehér, arannyal áttört ruhába öltözött és fehér kócsagtollas kalpagot tett az aranyhaja fölé és fehér aranysarkantyús csizmákat húzott a lábaira. A hófehér paripán aranyozott, égszínkék nyereg és ugyanolyan aranyozott szélű nyeregtakaró volt. A csatlósok és hajdúk szintén szebbnél szebb ruhába voltak öltözve és bizony a falusi nép azokat is nagy uraknak nézte. A menet élén nyolc csatlós, aztán a várúr és balról mellette a szép Eszter lovagolt, a menetet pedig 12 hajdú zárta be.
Éppen delet harangoztak Sárváron, amikor a várkapun berobogtak. Fürge csatlósok segítették le az urakat a nyeregből és a lépcsőház feljáratánál díszes lakájok és ajtónállók vezették Keszey Vasas Gábort és szép leányát az emeleten levő nagyterembe. Mikor a terembe beléptek, azt súgták Gábornak, hogy a vár ura várja őket, tehát mutatkozzanak be neki. Így aztán Vasas Gábor és Eszter egyenesen a terem középfala mellett elhelyezett aranyveretű széken ülő alak felé közeledtek. Amikor a világoskék ruhás alak elé értek, az a székről felemelkedett és néhány lépest Vasas Gábor és Eszter felé lépve „Isten hozott kedves, vitéz Vasas uram, a kedves leányoddal együtt’ – szavakkal üdvözölte őket. A szép Eszter térdre hullott a nagy király előtt, de Vasas Gábor uram csak ámult-bámult, hogy mi is történik velük, mert a király odaugrott a térdelő Eszterhez és azt fölemelte, aztán Vasas Gáborhoz fordult és kezét hatalmasan megrázta. Erre aztán harsány „Éljen Hunyadi Mátyás fölséges urunk és királyunk” – kiáltásra Vasas Gábor is föleszmélt, mert ekkor látta, hogy a nagy király előtt áll és az hívta meg őket Sárvárra. Mikor aztán jobban szembe nézett a királlyal, akkor ismerte föl benne a zöldruhás vadászt, aki néhány nappal ezelőtt, az ő Eszter leányát haza hozta. Ekkor aztán ő is térdre ereszkedett a nagy király előtt és hálásan köszönte meg a szíve jóságát, hogy az ő drága leányát visszaadta az életnek. Erre aztán ismét, hangos éljenzés tört ki, csak mikor a király kedves vendégeit leültette, akkor csöndesedtek el.
A király a szép Esztert a jobbjára, Keszey Vasas Gábort pedig a baljára ültette és hol az egyikkel hol a másikkal beszélgetett. A szép Eszter úszott a boldogságtól és a tejfehér arcán piros rózsák jelezték a lélek boldogságát. A szíves vendéglátás 3 napig tartott és csak a negyedik nap reggel búcsúzták el vendégeink a nagy királytól, aki jó darabon el is kísérte Őket.
Keszey Vasas uram nagy alázattal meghívta a királyt, hogy ne vesse meg az ő szerény kis hajlékát és jöjjön ki hozzájuk többször vadászni. A nagy király ezt meg is ígérte és minden évben töltött néhány napot a keszői várban, ahol szívesen látott vendég volt és szép vadász kirándulásokat tett a vár urával a Cser rengetegébe, Kenyeribe és a Rába füzeseibe. A szép Eszterrel is sokszor kilovagolt vagy kisétált a Rába mellett elhúzódó útra, sokszor egész odáig, ahol legelőször rátalált. Ezt az utat a nép aztán a szép Eszterről „Eszter útnak”nevezte és jelenleg is „Eszter útnak” vagy „eszterunak” nevezik. Ez az Eszter út története, ezt meséli nekünk a Cser.
A keszei várból ma már csak a romok vannak meg. Azóta a Rába folyó medre is változott, mert más irányba folyik, mint abban az időben, mikor a szép Keszey Eszter élt, mert bizony annak már több mint 500 éve, hogy igazságos nagy királyunk a Cser ős vadonjában és a Rába menti erdőségekben vadászott.
Kedves ember, ha az utad az „Eszter útra” vezet, emeld meg kalapodat és jusson eszedbe, igazságos nagy királyod, Hollós Hunyadi Mátyás, aki azon az úton szokott Sárvártól egész Várkeszőig a vadászkirándulásaira menni.
Pörneczi Tamás 2017
Forrás: Smidéliusz Béla cikkei a Kemenesalja hetilap 1934 augusztusi számából, a fotók csak illusztrációk a történethez.
