Titkos levél a templom oltárában?

Egy elfeledett kecskédi birtokos család története

1880 tavaszán egy idős, hajlott hátú asszony várakozott a kenyeri templom előtt. Az asszony a szomszédos Rábakecskéd egyik kis utcájában, egy aprócska házban lakott, ahonnan ezen a hajnalon gyalog sétált a templomig. A nehéz bejárati ajtót zárva találta. Végignézett a főutcán, majd a homályos alakot megpillantva, elégedetten konstatálta, hogy időben érkezett. Beni Ferenc kenyeri plébános, a tőle megszokott pontossággal, lassú léptekkel közeledett felé. Amint a pap a templomhoz ért, az asszony fejet hajtott előtte, és egy gyors „dicsértesséket” mormolva követte a templomba. Az első padba, annak is a templom közepéhez eső végébe ült le, és tekintetét az oltárra szegezte. A reggeli mise után  a plébános és a ministránsok összehajtogatták a főoltár terítőit, a díszítéseket, és a gyertyatartókkal és a kelyhekkel együtt a sekrestyébe vitték. Az oltár „csupaszon” maradt. Hamarosan munkások érkeztek, akik az oltár korhadt és szúette alkatrészeit cserélni és javítani jöttek.

„Ma már nem lesz mise, javítják az oltárt” – mondta a plébános az asszony felé fordulva, aki bizonyosan nem hallotta a szavakat, annyira figyelte a munkásokat. „Legalább lesz itt velük valaki”- gondolta a pap, a munkásokra visszanézve, miközben kisétált a templomból. Az oltár javítása három napig tartott: minden nap, korán reggel jöttek a munkások, és a naplementéig dolgoztak. Az idős asszony minden napját a templomban töltötte. Mindig a munkások előtt érkezett, és mindig utánuk hagyta el a templomot. „Nem találtak valamit? Nem volt ott egy levél?” – kérdezgette naponta többször is, de a várva várt levél nem került elő. A javítások utolsó napján, amikor a késő délutáni nap már nem sütött be az ablakokon, a plébános leült az asszony mellé. Az asszony ránézett. „Az örökségünk, a családunk, a vagyonunk, minden elveszett” – mondta az asszony elhaló hangon, miközben könnyeivel küszködött. Sokáig csendesen ültek, aztán az asszony megnyugodott, majd lassan mesélni kezdett egy többszázéves történetet…

A Kenyeri templom felújított szentélye az oltárral. A fotó jobb és bal szélén az 1800-as évek elején, kézzel készült, kovácsoltvas tartók (2002 nyarán készült saját fotóm)

A családom az ősi Osl nemzetség, Mórocz ágából származott. Legnagyobb birtokaik a Vulka patak partján, a Sopron vármegyei Zemenyén voltak, családnevüket is innen kölcsönözték. Eleinte a régies írású Zemenyei, majd a Szemenyei nevet használták. Sajnos nem értettek a gazdálkodáshoz, így egy 1384 évi felmérés szerint olyan csekély birtokuk maradt csupán, hogy abból nem tudták kiházasítani leányukat sem. Az idő homályába vesző történetük alakulásáról 1690-ben értesültünk újra, amikor Szemenyei Pál, már mint kecskédi kisbirtokos és nagyvonalú ajándékozó szerepel az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben. Birtokaikat Ostffy Tamás földbirtokostól kapta szolgálataiért és ősi rokonságuk fejében, 1620 után. Szemenyei Pál földbirtokos 1710-ben „ajándékozó levélben” nyilatkozott arról, hogy a Kenyeri nyugati szélén található, Halastó felett épített, kétkerekes, saját tulajdonában levő malom jövedelmét teljes egészében átengedi a községnek. A feltétele az volt, hogy abból állítsák helyre a török rablócsapatok által, 1703-ban felgyújtott, fazsindelyes templomot, ami akkoriban teljesen használhatatlan volt. A Szemenyei család nagyvonalú felajánlását könnyen megtehette, hiszen birtokaik a templomtól a Várdombon át a mai Táncsics utcáig terjedtek. A templom felújítása sajnos még éveken át váratott magára.

A családban három gyermek született: László, Károly és Borbála. Kúriájuk (nemesi házuk) Kecskéden, a Fő utcában (ma Táncsics utca) állt, amit régebben „Godena” néven emlegettek. Cselédházaik és kovácsműhelyük is volt lakóhelyük közelében. A történelem azonban megismételte önmagát. A család – akár csak 300 évvel korábbi őseik – elszegényedett. A fiúk nem akartak dolgozni, inkább „17 váltóforinttal” a zsebükben világgá mentek, és senki nem hallott felőlük soha többé Kecskéden. Testvérük Borbála, alig 10 évesen magára maradt a faluban. A kislány felett falunk nagybirtokosának felesége, Cziráky Józsefné vállalt gyámságot, talán nem érdektelenül. A lány neveltetését 15 éves koráig vállalta. Eközben a Szemenyei család birtokait megvette vagy talán csak „átvette” a Cziráky család. Erről a birtokcseréről egy „örök levelet” készítettek akkoriban, aminek a tartalma mindmáig ismeretlen maradt. Az „örök levelet” aztán egy lezárt borítékba tették, és a templom oltárában helyezték el…

A történetben szereplő Beni Ferenc plébános sírja a Kenyeri temetőben (2010 évben készült saját fotóm)

Ezért ül itt már három napja – mondta csendesen a plébános. Az asszony némán bólintott. És mi történt a kis Borbálával? – kérdezte a pap.

15 éves korában, akarata ellenére, gyámja Czirákyné feleségül adta az uradalom akkori lakatosához és egyben kovácsához. Reichardt Károly kovács, Szászországból költözött Kecskédre. A lány azonban nem szerette, csak a grófnő unszolására ment hozzá feleségül. Férje ügyes kezű ember volt, műhelyét a Szemenyei család kecskédi kovácsműhelyében rendezte be. Alkotásai maradandónak bizonyultak, hiszen a kenyeri templom áldoztatórácsait és a szentély kovácsolt vas lámpatartóit (megjegyzés: ma is látható a templomban) is ő készítette. Az új házaspár nemsokára átköltözött Kenyeribe, az uradalmi házba. A Kecskéden üresen maradt cselédházakat és kovácsműhelyt a Cziráky uradalom pásztorházaknak alakította át.

Reichardt Károly kovács által készített, eredeti tartók egyike a Kenyeri templomban(2002 nyarán készült saját fotóm)

Borbálának négy gyermeke született, de élete nagy részét a családi birtokok elvesztése miatti bánata töltötte ki. Néha kérlelve, néha követelve kérte a grófnét a birtokok visszaadására, sajnos sikertelenül. Negyedik gyermeke születése után néhány évvel teljesen beleőrült bánatába. Erőszakkal visszaköltöztették a kecskédi, ősi kúriába, férjének pedig vasrácsokat kellett készíteni az ajtókra és ablakokba, hogy meg ne szökhessék, és ne árthasson másoknak. 42 éves korában, egy március végi reggelen, holtan találták az egykor szebb napokat látott, Szemenyei kúria ebédlőjének padlóján. Halála után, férje maga mögött hagyva falunkat és gyermekeit, visszament hazájába. Soha nem tért vissza. Gyermekeit más-más családok fogadták örökbe, felvették új családjaik nevét, így a Reichardt és a Szemenyei családok megszűntek tovább létezni falunkban. Egyik unoka sekrestyés lett a faluban, aki néhány pohár bor után sokszor elmesélte ezt a történetet a korcsmában. A Cziráky grófokhoz azonban soha nem mert kártérítésért folyamodni.

Reichardt Károly kovács által készített, eredeti áldoztató rácsok egy része az 1980-as évekig fel volt szerelve a Kenyeri templomban. Ez a fotó a két háború között készült. (Köszönet a fotóért Horváth Sándornak és feleségének Sopronba)

A történet végére sötétedni kezdett. A plébános és az asszony csendben sétáltak ki a templomból. Az asszony lehajtott fejjel indult Kecskéd irányába. A pap még egyszer visszanézett a templom ajtóból. A szentélyt lezáró kovácsoltvas rácsok mögött ott magasodott a felújított oltár. „Vajon tényleg ott van valahol az a lezárt boríték?” – fordult meg a fejében újra meg újra, aztán határozott mozdulattal bezárta az ajtót. A templom, az oltár és a boríték titka is sötétség borult.

Pörneczi Tamás 2017

Forrás: Mai történetem, Horváth István plébános, Kenyeri történetéről szóló könyvéből származik. Neki az 1940-es években mesélte el Dobos Istvánné, aki az 1840-es években született. A történetben szereplő, a Szemenyei családdal rokonságban levő asszony neve – talán szándékosan – ismeretlen maradt.