A kecskédi harangszó története
Takács Sándor, egykori „korcsmáros” álma, hogy Rábakecskédnek önálló temploma épüljön, lassan száz éves lesz. Az idők során, a két szomszédos település terjeszkedésével, Kenyeri és Kecskéd egyre közelebb került egymáshoz, úgy földrajzilag, mint minden egyéb vonatkozásban is. Lassacskán eggyé váltak. Közös lett a föld, közös lett a falu vezetősége, és közös lett a templom is. Úgy tűnik a kecskédi korcsmáros kívánsága a közeljövőben már nem teljesülhet.
A harangláb változása egyetlen fotón, az utóbbi ötven évben: az alsó fotórész 1970-ben, a felső 2017-ben készült.
Az ember sok ezer éve épít templomokat. A templom név a latin „templum” szóból származik, ami szent épületet jelent, ahová a hívők istentiszteleti szándékkal járnak. Alakjuk, formájuk más és más, attól függően, hogy melyik korban, melyik kultúrában építették azokat. A régi települések legnagyobb és legjelentősebb épülete, a falvak legkiemelkedőbb pontjára épült. Ha égett a falu, a lakosok elsősorban a templomot igyekeztek megmenteni, hogy Istent ezzel kiengeszteljék. Hitték, hogy ha menekülés közben a templomba futnak, ott nem érheti őket bántódás. A templomépítés mindig is költséges és időigényes feladat volt, így legtöbbször a falvak „kegyura” volt az építtető. Településeinken is ez történt. Mivel Kenyeri és Kecskéd kegyurai is a Cziráky család tagjai voltak, természetes volt, hogy csak egyetlen templom építési költségeit vállalták magukra. A Kecskédiek ugyan szívesen jártak a kenyeri templomba, de titkon azért remélték, hogy egy napon saját templomuk is lehet. Mivel a templomokban mindig elhelyeztek harangot is, ezért úgy döntöttem, megpróbálom a régi kecskédi harangok nyomait megtalálni.
A „visitatio canonica” – magyarul kánoni látogatás – az 1600-as évek elejétől a megyéspüspök hivatali kötelességei közé tartozott, azaz meg kellett látogatnia a megyéje összes plébániáját, ötévenként legalább egy alkalommal, és a látogatásról részletes jegyzőkönyvet kellett készítenie. Ezeknek a részletes jegyzőkönyveknek néhány példánya máig fennmaradt, így ezek segítségemre voltak kutatásaimban. Az 1698-as keltezésű jegyzőkönyv tanúsága szerint Kecskédnek egyetlen harangja volt, a falu közepén felállított, fából készült haranglábon. Az 1758 és 1781 évi jegyzőkönyvek nem tértek ki a kecskédi harangra, de az 1830-as évek elején újra csak felbukkan a harang, így biztosak lehetünk benne, hogy az eltelt 150 év alatt folyamatosan volt harangja és harangtornya a Kecskédieknek.
Fa harangláb a muzeális haranggal Tokorcson. A kecskédi fa harangláb is ilyen lehetett egykoron (saját fotóm)
Ezek alatt az évek alatt bontakozott ki Szent Antal tisztelete, és vált hazánkban is szinte egyedülállóvá. Ő lett a Kecskédiek védőszentje is, akinek aztán szobrot is állítottak a kocsma mellett felállított fafeszület mellett, ahol azonban állandó veszélynek volt kitéve néhány „korhelykedő részeges” ember miatt. A szobor többször is megsérült miattuk, ezért áthelyezték azt a fából készült harangláb mellé. Az 1830-as évektől, minden június 13-án, Szent Antal napján, a Kenyeri templomból induló körmenettel és a szobor előtt tartott ájtatossággal emlékeztek meg védőszentjükről.
Az első, nem szöveges említést a haranglábról az 1857-ben készült, részletes Kecskéd térképen találtam meg. Itt már egyértelműen ábrázolják a fa haranglábat a mai helyén. Jól kivehető továbbá a ma is álló kecskédi kőkereszt, amit az 1850. június 20-i keltezésű, Bedi Mihály alapítványából építettek. Ezt a keresztet is a harangláb mellé szándékoztak megépíteni, de a kocsma közelsége miatt, okulva a Szent Antal szobron esett korábbi sérelmeken, inkább a haranglábtól 100 méterre, a mai Ady utca 143 szám elé állították fel, ahol ma is áll.
Részletes Kecskéd térkép 1857-ből a haranglábbal és a mai is látható kőkereszttel
1868-ban aztán megpecsételődött a Szent Antal szobor sorsa: ismét csak részeges emberek útjába került, ledőlt az alapjáról és annyira megsérült, hogy többé nem lehetett már felállítani. A jótékony Takács Sándor kocsmáros elkészíttette az összetört szobor helyett, a ma is látható újat, de az egyházmegyei hatóság mindaddig nem engedélyezte a felállítását, amíg a község vezetősége, a Kecskédiek nevében írásos garanciát nem vállalt. „Szent Antal képét tiszteletben fogjuk tartani. Ha legkevesebb botránkoztató történnék körülötte, a bűnös nem tekintve az atyafiságot, részlehajlás nélkül, érdeme szerint meg fog büntettetni…Az újonnan felállított Szent Antal képet mindenkorra fenn fogjuk tartani.”- nyilatkozták írásban a falu elöljárói. És valóban a későbbi krónikákban nem esik szó sérülésről, így aztán ma is megcsodálhatjuk ezt a közel 150 éves szobrot.
A második, 1868-ban felállított Szent Antal szobor ma is olvasható felirata. Látható, hogy a ma is még kivehető, eredetileg bevésett felirat szövegét többször is „átmásolták”, hogy a szöveg olvasható legyen. A „másolások” során valaki azonban tévedett, mert a Takács S (mint Sándor) feliratból, Takács M lett az idők folyamán (saját fotóm)
A következő lényeges esemény 1876-os keltezésű. Ebben az évben Takács István, kecskédi lakos adományából egy új harang került a régi harang mellé, a még mindig fából készült toronyba, így már két harangja is volt a Kecskédieknek, amit természetesen használtak is temetések, ünnepek, tűzesetek esetén. Egy későbbi összeírás szerint a 100 kg összsúlyú harangot Seltenhofer Frigyes harangöntő készítette Sopronban. Fekete János egykori plébános feljegyzései szerint a harangozásért felelős „mesternek” bizony még az időjárásra is nagy figyelmet kellett fordítania. Ha jégeső felhő közeledett a határ felé, akkor harangoznia kellett, mert a „köznép azt állítja, hogy a harangoknak vagyon oly hathatós erejük, hogy a jég fölhőt a határba bénem eresztik…de ha egyszer a határba beért a jég fölhő, akkor nem hogy használna a harangszó, hanem rettenetesen árt, mert akkor meg a jég fölhő ki nem mehet a határból, hanem ott csak le kelletik néki esni.”- írja a plébános értetlenkedve, mert bizony a jégesők miatt sokszor a harangozót tették felelőssé a „tudatlan népek”.
Fekete János egykori plébános saját feljegyzései a „köznép” harangozással kapcsolatos hiedelmeiről 1840-ből (Kenyeri Plébánia Iratai, köszönet Budai Zoltán plébánosnak)
A következő harminc év csendesen telt a harangláb tövében, csak az évről évre megtartott körmenetről emlékeznek meg a krónikák. 1910-ben, Markovics Arnold plébános azt szerette volna, hogy a Kecskédiek ünnepi misealapítványt tegyenek a Szent Antal napi körmenet fedezeteként, legalább 200 korona alaptőkével. A Kecskédiek azonban szegénységükre hivatkoztak és arra, hogy évtizedek óta, alapítvány nélkül is megtartják ezt az ünnepet. Az 1910. június 12-én kelt jegyzőkönyv tanúsága szerint, a tanács „tagjai óhajtják, hogy az eddigi szokásba levő 2 koronát fizethessék a körmenetért és a szentbeszédért a plébánosnak, 1 koronát pedig a kántornak.” Végignézve a következő évek misealapítványait, nem találtam semmilyen bejegyzést a körmenetre vonatkozólag, így bizonyos, hogy a tanács által felajánlott „javadalmazást” végül a plébános és utódai is elfogadták.
A kecskédiek hivatalos levele a püspökhöz, a körmenet engedélyezésének ügyében 1910-ből (Kenyeri Plébánia Iratai, köszönet Budai Zoltán plébánosnak)
A Világháború nehéz évei következtek.
„Sokszor volt a világégés megkezdése óta itthon újrasorozás. Mindig mentek és újra mennek azok, akiknek válla elszokott már a fegyver súlyától vagy még sohasem hordott fegyvert. Sorozást sokat láttunk. De még olyan szomorú sorozás sohasem volt e hazában, mint a mostani: a harangok sorozása…Fáj szívünknek, hogy durva lelkű, kegyeletet nem ismerő emberek harangjainkat helyeikről csak ledobálják, mint ócska portékát. Fáj, mikor a földön darabokra törni látjuk a mi édes-kedves harangjainkat…Az itthon maradó harangok pedig buzdítsanak mindenkit a munka mellett Istent tisztelni, egymást szeretni és édes hazánkért imádkozni. Adja Isten, hogy reájuk ne kerüljön már a sorozás!” – írja a Kemenesalja hetilap vezércikke 1916. júniusában.
A második Szent Antal szobor 1868-ban készült (saját fotóm 2017)
A kenyeri és kecskédi harangok sem kerülték el sorsukat. Hannig János plébános megpróbálkozott ugyan 1917. májusában „leminősíttetni” a harangokat a megmaradás érdekében, de háború és annak katonái hajthatatlanok voltak. A kecskédi harangláb mindkét harangját „requirálták” (megjegyzés: háborús célokra, harangércként elvitték). A régi harangot 1917-ben vitték el Kecskédről. Az 1876-ban felszentelt harangért, 1918. június 18-án érkeztek a katonák. Ledobták, összetörték, majd Stadler Ferenc hadnagy vezetésével a vasútállomáson lemérték a súlyát. Mivel kizárólag a harangércre volt szükségük, így a tartószerkezetét a jegyzőkönyvek tanúsága szerint nem szerelték le. Csak egy papír marad utána: „az 1024. számú harang súlya 73 kg-ot tesz ki. A harangérc kilójáért 4 Koronát számítva, a térítési összeg ezért összesen 272 Korona.”
A harangok és a harangtorony történetét következő bejegyzésem folytatom…
Pörneczi Tamás
Források: Horváth István plébános kéziratai, Kenyeri Plébánia iratai, Kegyes Alapítványok törzskönyvei, korabeli újságcikkek
