A béke est - Kenyeri - Pillanatok egy falu életéből

Karácsonyi képeslap 1932

Fényárban úszik a nemesi lak. Kristály ablakain a karácsonyfa apró gyertyái kandikálnak ki. A fa meg van rakva mindennemű csillogó-villogó jósággal, játékszerekkel, nem maradva el a hagyományos aranyos alma és aranyos dió sem. A karácsonyfa körül két apróság settenkedik. Arcuk örömpírban ég és susogva találgatják, hogy melyiket melyiküknek hozta a kis Jézus. A szülők boldog mosollyal szemlélik az ártatlan örömet. Végre megengedik a választást. A fiú kardot, puskát és lovat választ, melynek igazi lószőrből van a farka és a sörénye. A leányka a konyhaeszközöket és babát veszi örökébe, mely szemeit forgatja, mamát kiált, no meg szinte igazi a haja. Az apa, midőn a kicsinyek versengése után felocsúdik, fájdalmas tekintetet vet a sarokba, hol a legidősebb leány, a 18 éves Malvin ül. Halvány rózsaszín a ruhája, hófehér az arca. Arcán bágyadt mosoly és egy hideg könnycsepp ül. Az atya hozzá lép.
– Édes lányom ! – hát te semminek sem örülsz? Hát te nem vársz a karácsonyfáról semmi meglepetést?
Sokat mondó sóhaj száll el a szűz kebelből. Atyjára veti sokatmondó tekintetét, de abból a boldogság sugarai nem törhetnek elő, mert akadályt vonnak a keserű könnyek. Nem szól, csak kezével int tagadólag. Az apa arcán, komor redők támadnak és hidegen fordul el. Az anya pedig a férj karjára teszi kezét és suttogva mondja:
– A kis Jézus nem hozhatna egy kis örömet a házunkhoz? Látod, ő Isten volt és mégsem veté meg a szegénységet.
Ingerülten hagyta ott őket az atya. Szívében véres tusa keletkezett: a nemesi büszkeség vívta halálharcát, az apai szeretettel. Kiment friss levegőre, hogy agya tisztuljon, s hidegen, józanon mérlegelhesse a viszonyokat.
A templomban pedig egyre búg az orgona, egyre hangzik a szent, vidám ének. Magasztos vegyüléke elhat az ő füléig. Szívébe markol az ének utolsó része:
– Békesség, békesség, embereknek.
A szív pedig tombol. Ostromolja az észt. Utolsó ütéseit méri rá. Én a béke eszköze, a szerelem és a szeretet tanyája vagyok. Akiben én lakom ott szeretetet növelek és békét teremtek. Te ész, rideg számításaiddal csak a boldogságot teremted. Mutass csak egyetlenegy esetet midőn az embert elégedetté tevéd. Nem a vagyon adja az elégedettséget, a nyugalmat, a boldogságot, hanem a szeretet, mely az én szülöttem. A szeretet pedig legnagyobb hatalom, legnagyobbá tévé és megszentelé a ma született, ki csupa szeretetből hagyá oda fényességet, dicsőséget, imádást, csakhogy az emberek között világosságot teremtsen. Szeretetéből kész a legnagyobb szükséget elszenvedni, aláveti magát a legnagyobb nyomornak, megaláztatásnak, szenvedésnek.
A büszke nemes nem bírta tovább a tusát. Forró vére végig futotta összes ereit, mintha szét akarta volna robbantani az embert, azután pedig csendesen elült és cseppjei jótékony meleget kölcsönöztek a szívnek, melytől fölolvadt a vad dac és helyt adott a szeretetnek.
Kinyitotta a címeres kaput és az átellenben levő házikó felé irányzá lépteit.
Itt nincs karácsonyfa, de minek is. Az a két jóságos agg legjobb helyét találja a kandalló mellett, egyetlen gyermekük pedig már a férfikorban van s az életnek sem látszik örülni, hogy örülne hát az élet apróságainak. Az asztal tisztára van terítve, ők pedig hallgatagon nézik a kandallóban fel-fellobbanó lángnyelveket, hallgatják a tűz pattogásait, s minden hamvadó szikrájába egy-egy gondolatukat temetik.
Az ajtón kocognak. Megrettenve ébred fel mind a három a letargiából és várakozva tekintenek az ajtóra. Azon pedig belép a szomszéd, a hatalmas, a gazdag nemes. Arcán a béke honol, szemeiben jóakarat és bizalmat keltő derű sugárzik. A fiatalember felugrik, hirtelen egy lépést tesz előbbre, de azután elcsüggedve húzódik vissza és roskad ismét székére. Fejét kezére hajtja és komoran néz maga elé. Keble azonban lázong. Az érzelmek viharai korbácsolják reménytelen szívét. A pillanatnyi kínos csendet a nemes törte meg.
– Békesség az embereknek.
– Békesség, békesség – hagyja rá a két öreg.
– Tudom, hogy nem vártatok. Tudom, hogy megvalósulhatóbbnak tartottátok, hogy a követ vajként gyúrhatjátok, minthogy én köztetek megjelenjek. De hát ma karácsony ünnepe van. A szeretet ünnepe. Megszületett a béke és bevonul a kőkemény szívekbe, hogy azokat átalakítsa. Az enyémet is átalakította. Meg akarok ma ajándékozni mindenkit, aki csak hozzám tartozik.
Az ifjú kezével legyintett, a nemes pedig folytatá:
– Szép karácsonyfát állítottam. Tele raktam mindennel, ami csak szemnek, szájnak tetszik. Gyermekeim öröme szelíd boldogsággal tölt el.
A két öreg összenézett – hát dicsekedni, gúnyolódni jön ez ide? De az nem törődött velük, hanem tovább beszélt.
– Azonban, hogy a boldogság teljes legyen, még egyet meg kell ajándékoznom, azt, kit a csillogó ajándékok ki nem elégítenek. Imre! Te már egyszer megtetted az utat kastélyomig, akarod-e még egyszer megtenni? Akkor elutasítottalak, mert az ész szavára hallgattam, most azonban a szív hatalmaskodott az észen és én beleegyezésemet adom egybekelésetekhez.
Az ifjú, a váratlan boldogság hatalmas súlya alatt mintegy őrjöngő ugrott fel és mellét majdnem szétfeszité az érzelmek árja.
– Menjünk, menjünk! – sürgetödzött most már a nemes úr, lányom vár a karácsonyi ajándékra. Hanem aztán, hogy igazi kriszkindli (megjegyzés: ajándék) légy, fölakasztlak ám a karácsonyfára – szólt nevelve Imrének. Az pedig egy boldog mosollyal és kézszorítással felelt.
Egy maga jött, négyen mentek vissza.
Midőn benyitott a nagy boltíves csarnokba, szemei rögtön leányát keresték.
Ott volt most is előbbi helyén, álmodozva.
– Lányom, nézd, mit hozott a kis Jézus – és ezzel Imrét előre tolta.
Éles sikollyal veté magát a lányka az ifjú kebelére. Már nem sírt, szemei már nem voltak törtek, halvány ajkai kipirultak és szomjasan forrtak össze az ifjú lázas ajkaival. A két apa és két anya pedig kéz a kézben állták őket körül és a boldogság könnycseppjei ragyogtak szempilláikon.
A kisfiú látva e meghatottságot, nővérét az Imre bácsi karjai között, egymásért epedve, egymás nézésével be nem telve, leszállt lováról és odalépett ámuló kis húgához.
– Te Ninácska – ugye milyen szépen csinálják az Imre bácsi, meg a kis néni. Gyere játszunk mi is olyant!

A történet 1905. december 24-én jelent meg a Kemenesalja hetilap karácsonyi mellékletében. Ezzel a történettel kívánok minden kedves Kenyerit szerető olvasómnak áldott és békés karácsonyi ünnepeket.