Az 1800-as évek házasságainak elfeledett előzményei
Mai bejegyzésem címét számtalanszor hallhatták már kedves olvasóim, amikor egykori házasságokról esik szó. A családi ünnepségek egyik legjobban várt, legtöbb örömet okozó eseménye volt egykor a házasság, ahogy ma is az. Mielőtt azonban a gyönyörű fehér menyasszonyi ruhába öltözött leány és az ünneplő öltönybe várakozó vőlegény kimondta a templomban a boldogító igent, számtalan esemény történt, amiről nem mesélnek az esküvői fotók. Ma igyekszem a házasságot megelőző, olykor kellemetlen eseményeket feleleveníteni, eredeti dokumentumok alapján.
Egykori esküvői menet Kenyeriben (digitális családi albumomból)
A költeményekben és versekben olvasható lelki egymásra találásnak, első látásra megélt szerelmeknek, csak nagyon kevés köze volt a ténylegesen megkötött házasságokhoz az 1800-as években. A leányoknak és legényeknek legtöbbször a szüleik választották ki életük párját. Ez volt a rideg valóság. A kiválasztás szinte kizárólag anyagi alapon történt: a család által birtokolt földek mennyisége és minősége meghatározó volt. Kenyeriben a „réti fődek” és a „cseri fődek” tulajdonosainak családjai között szinte kizárt volt a házasság, ahogyan a földdel rendelkező „gazda” és a földnélküli „zsellérek” utódai között sem lehetett szó kapcsolatról. Csak a hasonló földekkel és azonos származású családból származó fiatalok szerelme teljesedhetett be, ha a családok nem találtak egyéb kivetnivalót egymásban. Természetesen ezekről a tényekről hallgatnak a dokumentumok, ahogy a következő házasság esetében is.
Ugorjunk csak vissza az időben, egészen 1833. május 26 napjára. Ezen a szép tavaszi napon, a Varga Miklós és Bedi Katalin kecskédi házaspárnak kisfia született, aki valamelyik őséről az Antal nevet kapta. A kisfiút Fekete János kenyeri plébános keresztelte meg, Tengölics József és Novák Sándor keresztszülők és feleségeik jelenlétében. A kis Antal éppen a nyolcadik születésnapjára kapott új mellénykében üldögélt a ház előtt, amikor a szomszéd utcában Rozmán Istvánnak elújságolta a nagy hírt felesége, Katalin: most már biztos, hogy gyermekünk lesz. Örült is István, hogy fia születik, hiszen a földeken minden dolgos kézre szükség volt, legyen az gyerek, fiatal vagy idősebb. Akkor még nem tudhatta, hogy erre a karácsonyra egy kislánnyal ajándékozza meg őt a felesége. 1841. december 19-én megszületett a kis Eszter, akit alaposan bebugyolálva, Bebesi József és Hollósy Anna tartottak a keresztvíz alá a kenyeri templomban. Eszter családja körében nevelkedtek a következő 16 évben, Antal 21 éves korában bevonult a kötelező ötéves katonai szolgálatra. Édesapja korai halála után Antal leszerelt és visszatért Kecskédre. Bizonyára többször találkozott Eszterrel ezekben az években, talán még egymásba is szeretettek egy szép napon. Vagy a „megszokott módon”, mások egyengették életútjaik találkozását. A múlt homálya jótékonyan elfedte már ezt az időszakot.
Varga Antal keresztlevelét 1858-ban másolta ki a Kereszteltek könyvéből Beni Ferenc plébános. Akkoriban latinul íródtak ezek a dokumentumok, ahogy a keresztneveket is latinra fordították. Így lett Antalból Antonius, vagy Varga Miklós apa nevéből Michael. Antal megkeresztelését, 1933-ban Joannes Fekete, azaz Fekete János egykori plébános végezte, 1858. január 26.
A családnevüket akkoriban Rozmán helyett Rozsmán írásmóddal viselték. Érdekesség, hogy Fekete János plébános 1841-ben már magyarul írta le a résztvevők neveit, de a többi szöveg továbbra is latin maradt. A Kereszteltek könyvébe bejegyzett adatokon csak püspöki engedéllyel volt szabad változtatni, 1858. január 29.
1857 decemberében, az ifjú lánnyá cseperedett Eszter, 16. születésnapjára egy vőlegényt kapott ajándékba. Talán valamelyik rokonságbeli idős „kerítő” asszony „szerezte a vőlegényt” vagy ahogyan mondták még akkoriban, „összebeszélte a jegyeseket”. Már az előző ősszel vitte a „kerítő” a híreket a két család között. Szerelemről szó sem esett, a fő téma a földek, a marhák, az egyéb állatok és a pénz voltak. Amikor 1857 karácsonya előtt úgy látszott, hogy a sok „hírhordás” eredményes lehet, a javak elosztásában előzetesen megállapodtak, a Varga család „kérőt” küldött előre a lányos házhoz. Ennek az volt a célja, hogy a vőlegény-jelölt már bizonyosan úgy menjen, hogy „nem kap kosarat”. A „kérő” neve sajnos nem maradt fenn, de biztosan tudjuk, hogy Rozmánéknál szívesen fogadták. Így aztán a 25 éves Varga Antal még szilveszter előtt felöltötte fekete ruháját és csizmáját, anyja kikeményítette a legszebb fehér ingét, és elindult a kérővel a lányos házhoz. Ott aztán röviden elmondta jövetele célját, ami természetesen mindenki számára csak formalitás volt, hiszen mindent előzetesen egyeztettek már. A szülők beleegyező szavai után hívták csak be Esztert, a jövendő menyasszonyt, akitől szülei megkérdezték, hogy hajlandó-e hozzámenni a kérő vőlegényhez. Mindez csak a látszat volt, a válasz nem lehetett más csak „igen”, még akkor is, ha a leány szíve éppen ennek az ellenkezőjét szerette volna mondani. Ezek után borral koccintottak a férfiak a lánykérés sikerére.
Kecskéd község eredeti engedélye Varga Antal házasságának megkötéséhez, 1858. január 27.
1858 január elején Varga Antal immár özvegy édesanyjával együtt érkezett Rozmánékhoz „háztáj nézőbe”. Mivel a családok jól ismerték egymást és vagyoni helyzetüket, ennek a látogatásnak teljesen más célja volt. Először is végre közvetítők nélkül beszélhették meg a vagyonelosztás részleteit, többek között azt, hogy melyik család pontosan mit ad a fiatalok házasságához. Nem bízták az emlékezetükre az elhangzottakat, hanem írásban rögzítették azt a „móring-levél” nevű dokumentumban, amit aláírásukkal is megerősítettek. Most már következhetett a „jegyváltás”. Eszter, a menyasszony jelölt egy „jegykendőt” készített a jövendőbeli férjének, amit Antal zakójának bal oldalára, a szíve közelébe, gallérjának gomblyukába vagy zsebébe tett, ezzel jelezve, hogy hivatalosan is eljegyzett vőlegény lett. Az akkori szokások szerint, ha a házasság valamilyen ok miatt nem valósult volna meg, a jegykendőt a vőlegény megtarthatta. Kecskéden az elbeszélések szerint volt olyan öreg agglegény, akinek hét jegykendője, tehát hét tervezett házassága ment füstbe. Néha-néha elővette mindegyik jegykendőt, és úgy ment a kocsmába iszogatni bánatában. Ki is nevették a fiatalabbak, hogy hét menyasszonynak és hét családnak sem volt jó vőlegény. Szerencsére Antal és Eszter „házassági előkészületei” sikeresen alakultak. A „karikagyűrű” vásárlása a jegyesek családjának feladata volt: Antal családja vette meg Eszternek a gyűrűt, Eszter családja pedig Antal gyűrűjét vásárolta meg.
Rozmánék nyilatkozata Eszter leányuk hozományával kapcsolatban. Az előzetes megállapodás szerint, a Rozmán család 480 pengő forint kifizetését vállalta, de csak részletekben, aminek törlesztőrészleteit a „midőn tehetségem lészen a fizetésre” szöveg alapján, csak később tervezték a fiataloknak megfizetni.
Antalt hozományként az „egész telkes gazdaság” egyharmad része illette meg édesanyja halála után. Ebből arra következtethetünk, hogy Antalnak volt még két testvére is, akivel a gazdaság javaiban osztozniuk kellett.
A jegyesek 1858 január közepén, mindkettőjük keresztapjával együtt, a plébániára mentek, hogy „beiratkozzanak” és bejelentsék, hogy „az Egyház színe előtt”, a templomban házasságot kívánnak kötni. Beni Ferenc plébános fogadta őket. Mivel mindketten római katolikus vallásúak voltak, továbbá nem voltak egymásnak rokonai, a vőlegény már nagykorú volt, azaz betöltötte a 22. életévét és a katonaságot is leszolgálta, ezért a pap nem látott semmilyen akadályát annak, hogy kérésüket ne teljesítse. A törvényeket jól ismerő keresztapák is átadták a magukkal hozott dokumentumokat, a szükséges mennyiségű okmánybélyeggel ellátva, melyek a Császári és Királyi Főbírói Hivatal által kiállítandó „házassági engedély” kiadásához elengedhetetlenül szükségesek voltak. Elsőként Kecskéd község elöljáróinak, Varga Antal házassága ügyében kiadott bizonyítványát nézte meg a plébános.
„Alulírottak, a Vas megyei Kecskédi helységbeli hites Elöljárók, hivatalosan tanúsítjuk, sőt ha kívántatik, hitünkre…bizonyítani készek vagyunk, azt a dolgot, hogy Varga Antal ifjú helyiségünkbeli lakó, felesége eltartására igen képes, és pedig az erkölcsi magaviselete jó igen kitűnő jámbor…
1858. január 27. Császár Ferenc bíró, Kováts János és Takács Mihály esküdtek”
Ezt követően a „móring levélből” készített bizonyítványok következtek. A plébános nagy figyelemmel olvasta végig az első két dokumentumot, amiket az özvegy, Vargáné Bedi Katalin írástudatlansága miatt, egy „X” jellel szignált (az iratokat Császár Ferenc községi bíró fogalmazta meg, és írta rá Vargáné nevét mindkettőre). Az egyikben arról nyilatkozik Vargáné, hogy a tulajdonában levő, és Antal fiával közösen művelt egész telkes gazdasága képes eltartani feleségét és születendő gyermekeit is. Az özvegy halála után, a gazdaság egyharmad része illeti meg Antalt és családját. A másik „bizonyítványban” beleegyezését adja fia házasságához az immár 17 éves Eszterrel. Természetesen a Rozmán család is hasonlóan nyilatkozott a soron következő, újabb két dokumentumban. Ők is hozzájárulásukat adták, hogy leányuk „hitvesül hozzá menjen…Varga Antal ifjúhoz„. A hozomány tekintetében pedig úgy nyilatkoztak, hogy „javaimból adok az édes atyai és édes anyai jussomból 480 pengő forintot„. Mivel Rozmánék sem voltak éppen gazdagok, ezért ennek a hozománynak a kifizetését is csak részletekben vállalták, aminek törlesztését a „midőn tehetségem lészen a fizetésre” szövegrész szerint, majd egy későbbi, meg nem határozott időpontban tervezték megkezdeni.
Rozmán István és feleségének szülői engedélye, Eszter leányuk házasságához Varga Antallal, 1858. január 26.
Özvegy Vargáné szülői engedélye, Antal fia házasságához Rozmán Eszterrel, 1858. január 26.
Az öt dokumentum átolvasása után a plébános az egyik szekrényhez lépett, amiből egy közel egy méter magas, vaskos, acélpántokkal ellátott könyvet vett elő. A könyvön „Kereszteltek 1762 – től” felirat állt. Gondosan kimásolta Eszter és Antal eredeti születési adatait. Amikor végzett, a „keresztlevelek” másolatait aláírásával látta el, majd a hitelességük igazolására, vörös viaszt folyatott az oldalakra, majd pecsétnyomójával formába öntötte a friss viaszt. Egy irat még mindig hiányzott: a jegyesek bizonyságtétele a házassággal kapcsolatban. Mivel ilyet nem készítettek előzetesen, ezért a plébános ott helyben megfogalmazta, és papírra vettette a két ifjú nyilatkozatát, amit mindketten aláírtak. Eszter a következőket fogadta meg.
„Én, alant is megnevezett Rozmán Eszter erősen állítom és bizonyítom, hogy Varga Antal ifjú legénnyel igazán akarok házasságra lépni, őtet szeretem; engemet se édes atyám, se édes anyám nem erőltetett, hogy hozzá menjek férjhez, hanem magamnak volt és van komoly s szabad akarattal elhatározott szándékom, mit saját nevem aláírásával erősítek.” (Kenyeri, 1858. január 25.)
Eszter és Antal nyilatkozatai azzal kapcsolatban, hogy nem szülői akarat hatására akarnak házasodni, hanem önszántukból és szerelemből. Talán így is volt, 1858. január 25.
Készen álltak a dokumentumok, rajtuk 116 pengőnyi okmánybélyeggel, ami talán egy kisebb vagyon lehetett akkoriban. A plébános az előlapot a „Kis Czelli császári és királyi főbírói hivatalban intézendő” címzéssel látta el. A 464/858 jelzésű dokumentumok 1858. február 1-jén érkeztek a mai Celldömölkre. Az ügyintézés nem tartott sokáig, köszönhetően a Beni Ferenc plébános által pontosan összeállított dokumentumoknak. A végzést már a következő napon kiadta Vajda József főbíró helyettes, ami szerint „sem politikai, sem jogi tekintetben ezen házasság ellenében akadályok fenn nem forognak„. A végzés hamarosan megérkezett Kenyeribe, és a következő három vasárnapi szentmisén kihirdette a plébános, Antal és Eszter házassági szándékát azzal, hogy aki tud bármiről, ami akadálya lehetne a frigyüknek, az szóljon vagy hallgasson róla örökké. Mivel senki nem jelentkezett, 1858 március elején Varga Antal és Rozmán Eszter összeházasodtak.
A német nyelvű, celldömölki (Kleinzell) bélyegző mellett, Vajda József főbíró helyettes írta alá a házasság engedélyezésének utolsó dokumentumát, 1858. február 2.
Nem szerettem volna tovább követni útjukat, de azért annyit még megosztok minden kedves olvasómmal, hogy 1860. július 12-én, az akkor 19 éves Eszter, kisfiúnak adott életét, akit Istvánnak neveztek el a férjével. A plébános a gyermek neve mellett megjegyezte, hogy „primogenitus”, azaz „elsőszülött”. Sajnos a kisfiú 13 éves korában meghalt.
Eszter és Antal elsőszülött fia, István (Stephanus), tizennegyedikként született Kenyeriben 1860-ban. Keresztszülei Horváth János és Németh Rozália voltak. Az utolsó rovatban, megjegyzésként később került be a kisfiú halálának dátuma: 1873. február 10-e. (A kenyeri Kereszteltek könyve 1762 – 1895 eredeti oldalairól fotózva)
Eszter és Antal házasságkötésének történetén keresztül szerettem volna olvasóimmal megismertetni, hogy 150-160 éve milyen események történtek azelőtt, hogy két fiatal az oltár előtt örök hűséget esküdhetett egymásnak. A rengeteg procedúra és dokumentum ellenére azért választottam az ő történetüket, mert bármilyen hihetetlennek is tűnik, az egyik leggördülékenyebben lebonyolított házasságkötés előtti időszak volt az övüké. Azt kell mondjam, hogy ennél csak bonyolultabb ügyekkel találkoztam. Valláskülönbség, kiskorúság, rokoni kapcsolat és hasonló nehézségek tették olykor göröngyössé az oltárhoz vezető utat. Ezek közül néhány érdekesebbet szeretnék még megemlíteni.
A legrégebbi, magyar nyelven írt házassági elbocsájtó levél, amit Kenyeriben találtam. Hollósi Annát, aki a himodi, Tamás nevű gazdatiszt úri szolgálója, feleségül szeretné venni Bebesi József, kerékgyártó céhben dolgozó, Kenyeri ifjú. A fiatalokat Himodon kihirdették a templomban, így a kenyeri plébános ezek után összeadhatja őket. Ez a Benyovszky József által írt levél 1841-ben keletkezett, bélyegzője megkopott ugyan, de a szövege még nagyon szépen olvasható ma is.
1859-ben, Lőrincz István és Kovács Juliána szerelmének és házasságának egyetlen akadálya volt: a valláskülönbség. Mivel a leendő menyasszony katolikus vallású volt, ezért az evangélikus vallású vőlegénynek kellett a születendő gyermekekre vonatkozóan „reverzálist” vagy magyarra fordítva „térítvényt” adnia. István sem tudott másként tenni. A kenyeri plébánián, tanúk előtt megszületett térítvényben megfogadta, hogy „mátkám kívánatát szabad akaratomból, és menten a rábeszéléstől vagy hitegetéstől, ezennel teljesíteni kész vagyok…ha Isten, ő szent felsége kegyelméből házasságunk gyümölcsös leend, mindkét nemen születendő magzataim egyenesen leendő nőm római katolikus vallásában neveltessenek.” A házasságból születendő gyermekek tehát csak katolikus vallásúak lehettek. A térítvényt Kisczellben (ma Celldömölk) is jóváhagyták, ami után nem volt további akadálya István és Juliána házasságának.
Lőrincz István által aláírt Térítvény értelmében, minden gyermekét katolikus vallásúnak fogják nevelni. Sebestyén Mihály evangélikus és Pörneczi Pál katolikus vallású tanú is aláírásával látta el a dokumentumot,1859. szeptember 1.
De nem mindig voltak ilyen megértők a házasulandó felek. 1870-ben, Matesz Lajos uradalmi ispán és Roboz Josepha is elhatározták, hogy összekötik életüket. Lajos azonban sem ágostai vallását (evangélikus), sem leendő katolikus feleségét nem szerette volna feladni. Beni Ferenc plébánoshoz fordultak segítségül, aki házasságuk engedélyezésének ügyében a püspökhöz írt egy kérvényt. 1870. január 22-én megérkezett a válasz, Lakner Endre szentszéki jegyző aláírásával. Az utasítás egyértelmű volt: Lajos becsületszavára ígérje meg, hogy gyermekeit katolikus vallásúnak neveli, ha ezt nem teszi, akkor nem kelhetnek egybe Kenyeriben. A fiatalok szomorúan távoztak a kenyeri plébániáról és még a hazaúton döntöttek jövőjükről. Egy hónappal később, 1870. február 24-én, a csöngei evangélikus lelkész előtt keltek egybe. Beni Ferenc kenyeri plébános szomorúan konstatálta a hírt. Roboz Josepha ezzel az evangélikus templomban kötött házassággal megtagadta katolikus hitét, amiért automatikusan kitagadták a katolikus egyházból.
A püspök utasítását a fiatalok nem fogadták el és a szomszédos Csöngén kötöttek evangélikus házasságot, maguk mögött hagyva katolikus vallást, 1870.
A rokonok közötti házasság sem volt szokatlan akkoriban. Másod- és harmad unokatestvérek házasságáról gyakran olvashatunk a régi iratokban. Ezekben az esetekben a plébános előzetesen felterjesztette a püspöknek a házasulandók adatait és házassági indokait. Természetesen olyan indoklások születtek, ami alapján szinte minden esetben megkapták a felmentést. Minden esetben latin nyelvű szövegezéssel járultak hozzá a rokoni kapcsolatban állók házasságkötéséhez, talán azért, hogy ne érthesse meg bárki az indoklást. Ezekben az esetekben a szokásos háromszori, templomi kihirdetés is elmaradt, erről is intézkedett a felmentés szövege. Esetleg kínos lett volna a templomban unokatestvérek házassági szándékát kiprédikálni.
Mai utolsó vőlegényem életét egy névelírás keserítette meg. Amikor 1859-ben Vexli Antalnak igent mondott leendő felesége nagy volt az öröme. Amikor a keresztapákkal néhány nap múlva megjelentek a plébánián a házasságkötéshez szükséges dokumentumok ügyében, gondterhelt arccal várta őket a plébános, aki hibát talált Antal keresztlevelében. Egykori elődje véletlenül rosszul írta le édesapja családnevét, amit aztán rosszul másoltak tovább az anyakönyvbe, ami szerint Vexli Antal helyett a Beszli Antal név állt minden okiratban.
Vexli Antal édesapjának nevét véletlenül hibásan írták le a kereszteltek könyvébe, ami házasságkötése előtt derült ki, ezzel csaknem megakadályozva nősülési szándékát, 1859
Rövid diskurzus után úgy döntöttek, hogy a szükséges dokumentumokat Vexli néven állítják ki és egy kiegészítő bizonyítványt csatolnak az iratköteg mellé, ami ezt a névelírást korrigálja. A dokumentumban megfogalmazták a lényeget: „Vexli és Beszli Antal ugyan azon egy személy légyen, erről Kenyeriben és Kecskéden senki sem aggódik, mindenki tudja„. Természetesen ezt az iratot is okmánybélyeggel látták el. A házassági engedélyt végül Vexli Antal névre adták ki, így semmi akadálya nem volt a házasságnak. Mindössze 12 korona okmánybélyeg elegendő volt arra, hogy a „rövid életű Beszli család” örökre eltűnjön falunk történetéből.
Pörneczi Tamás, 2019. február
Források: Horváth István kéziratai, Kenyeri Plébánia Iratai (köszönet Budai Zoltán plébánosnak), digitális családi fotóalbumom
Egy gondolat a “Én a tied, te az enyém”