1828-ban, Kenyeritől több, mint 7000 kilométerre, a Gangesz folyó deltavidékéről hatalmas karavánok indultak útnak, hogy India kincseit, selymeket, fűszereket, gyógynövényeket vigyenek Perzsiába és a Kaszpi-tenger térségébe. Közel két évig tartó útjukra, a tevékre erősített kosarak „kincsei” mellett, tudtukon kívül magukkal vittek valami mást is, ami három év múlva milliónyi európai, kétszázötvenezer magyar, köztük 69 kenyeri és kecskédi lakos halálát okozta.
Védőoltást kapnak a katonák a kolera fertőzés megelőzésére Bécsben, 1915-ben (forrás: Országos Széchényi Könyvtár Digitális képarchívum)
„Június tizenharmadika volt azon bús nap, melyen a kolera mételye először emelte fel fejét hazánkban: nevezetesen Ugocsa-vármegyében, Tiszaújlakon, hol a Máramarosból érkezett sóstalpakon vétettek észre a legelső betegek”.
Ezzel az idézettel jelentette be az „Orvosi-tár” című kiadvány 1931-ben a korábban csak hírből ismert kolera vagy ahogy akkoriban nevezték, a „fekete halál” Magyarországra érkezését, aminek közeledtét az egykori szakemberek már néhány évvel korábban aggodalommal követték. A bejegyzésem elején említett karavánok, a kirgizek tartományán át, 1829-ben jutottak el az Európa és Ázsia határán található oroszországi városba, Orenburgba, majd 1830-ban a mai Grúzia és Azerbajdzsán területén keresztül haladva indultak vissza Indiába. Útjuk során, mindenütt különös, eddig nem látott betegség ütötte fel a fejét, a helyi lakosok közül egyre többen haltak meg. A járvány soha nem tapasztalt sebességgel terjedt: Moszkvában két hónapon belül, az 5000 kilométerre található Északi-tenger partjaihoz fél éven belül megérkezett, félelmet és halottakat hagyva maga mögött. A Kárpát-medence határaitól még ekkor is több ezer kilométerre tomboló járvány a hideg orosz télben lassan veszített erejéből és úgy tűnt, hogy terjedése Oroszország határain belül marad. Sajnos nem így történt…
Egy „csodaszer” a kolera ellen: a hadseregben is alkalmazott Thextra tea reklámja a Pesti Hírlap 1914.11 számában, mellette a teakivonat színes plakátja
A járványról mit sem tudva, 1830 novemberében a lengyelországi Varsóban felkelés tört ki a cári Oroszország ellen, ami átterjedt a mai Ukrajna és Litvánia területeire is. 1931. január 25-én kikiáltották függetlenségüket, amire válaszul, február 5-én a 115 ezres orosz hadsereg megtámadta a Lengyel királyságot. Ahogy néhány éve a karavánok utasai, úgy a hatalmas orosz hadsereg tagjai sem sejtették, hogy testükben a kolera vírusát is magukkal vitték útjukra. A gyorsan előretörő katonákkal a kolera is megállíthatatlan terjedt tovább Németország és Galicia irányában is, és 1831 júniusában megérkezett határainkhoz. Súlyosbította a helyzetet, hogy a megtorlások elől ötvenezer lengyel menekült el az országból, szintén tovább hurcolva magukkal a fertőzést. Érdekességként jegyzem meg, hogy a menekültek között volt Józef Zachariasz Bem is, akit mi magyarok, az 1848/49 Szabadságharc főparancsnokaként, „Bem apó” néven ismerhetünk.
Kolerás betegeket szállítanak a „Vörös-Kereszt-Egylet” egyik kocsiján 1892 októberében Pesten (forrás: Vasárnapi Újság 1892. október 1).
A járvány közeledésének hírére a kormány megtette ugyanazokat az óvintézkedéseket, amelyek azelőtt a pestis ellen szokásosak voltak. Elrendelték a határzárat, veszteglő intézeteket állítottak fel, ahol a fertőzött területről jövőkre 28 napi veszteglési időt rendeltek el, és orvosokat küldtek Oroszországba a kolera tanulmányozására. Egyebet nem is tehettek, mert a kolera valódi okát, kórokozóját és annak tulajdonságait az orvosok akkor még nem ismerték, sőt az európai orvosok előtt maga a betegség is ismeretlen volt. Az elrendelt szigorú elővigyázatossági intézkedések ellenére a kolera mégis csak utat talált Magyarországra, egy bukovinai házaló zsidó révén, aki néhány Máramarosi, sót szállító oláhot fertőzött meg. Ahogy bejegyzésem elején olvasható idézetben is olvashatjuk, 1831. június 13-án érkeztek meg a fertőzött oláhok Tiszaújlakra, ahol egyikükön hamarosan kitört a kolera és a beteg rövid szenvedés után meghalt. Sajnos a kolerában meghalt személy társai, akik szintén hamarosan megbetegedtek, széthurcolták a ragályt. A járvány hamarosan megjelent Tokajon, Tiszalökön a Hajdúságban, majd egy hónap múlva Pesten is felfedezték az első fertőzötteket. A gyors elterjedését elősegítette az is, hogy a lakosság az ország egyes vidékein éhínséggel küzdött. Kazinczy Ferenc nyelvújítónkról talán nem mindenki tudja, hogy élete során kiterjedt levelezést folytatott, hagyatéka több, mint 6000 levelet tartalmaz. Ebben az időszakban barátaihoz írt számos levelében foglalkozik az őt és családját is fenyegető veszedelmes járvánnyal. 1831. augusztus 21-én valóban maga is megkapta a kolerát, amely augusztus 23-án ragadta el. Kazinczy 1831. július 17-én, Thalia leányához, Széphalomról írt levelében is panaszosan említi, hogy nem csoda, ha a kolera pusztít, „mikor nincs mit enni és az emberek gombával élnek, fűrészporral elegyített korpával és apróra vagdalt sással?„
A Pesti, kolerával fertőzött betegeket, hat darab, újonnan épült barakk épületben különítették el, ahol kétszáznál is több kolerás beteget tudtak egyidőben ápolni (forrás: Vasárnapi Újság 1892. október 1).
A főkormányszék mindent elkövetett a járvány elfojtására, olyan szigorú intézkedéseket hoztak, amiket korábban még soha. Bezáratták az iskolákat, a fertőzött helyekre kolera-orvosokat küldtek, orvosságokat osztogattak, megtiltották a búcsúkat, vásárokat, gyűléseket. A fertőzött helyről érkezőket vesztegzár alá helyezték, poggyászukat megfüstölték, a még nem fertőzött helyeket fegyveres őrséggel vették körül. Sajnos a betegség lényegével és okával az orvosok egyáltalában nem voltak tisztában, hiszen több, mint fél évszázadnak kellett még eltelnie, amíg Koch Róbert a kolera kórokozóját 1883-ban felfedezte, tulajdonságait kiderítette és ezzel a védekezés alapját megteremtette. Miközben az északi megyékben „kolera lázadás” tört ki, aminek számtalan orvos és segítő is áldozatul esett, a járvány átterjedt a Dunántúlra is.
A ragály elleni védekezésnek számtalan formáját jegyezték fel, amelyeken ma talán csak mosolygunk, de egykor ezek igen komoly „védekezési módnak” tűntek. Egyesek hámozott hagymával védekeztek, teleaggatták a szobákat és a zsebeikbe is hagymát gyömöszöltek. Egyes falvak jámbor parasztjai a vers és a lenvászon-ing erejében bíztak: amikor hallották, hogy terjed a járvány, madárijesztőt öltöztettek friss, len ingbe és ezt a versikét kántálták: „Hej csuma, csuma, csuma, menj el innen kolera! Menj a szomszéd faluba, kész itt az ing számodra.”
Mivel a halottak száma egyre nőtt, ezért a temetésekkel kapcsolatban is szigorú intézkedéseket hoztak az elöljáróságok. A sírásókat elkülönítették mindenkitől és szigorú szabályok szerint, egyedül kellett eltemetniük a kolerában meghaltakat.
1. Mindenféle hitű halottat 6 lábnyi mélységű és szélességű sánccal körül vett temetőbe kell vinni.
2. A sírokat 8 lábnyi mélységre, halottanként 3 lábnyi szélességűre kell kiásni.
3. Orvosi vizsgálat után a sírásónak az elhunytat nem kézzel, hanem hegyes póznára csinált vas horoggal, vagy szintén pózna nyéllel készült és kötéllel összehúzható vas fogóval kell megfogni, anélkül, hogy ruhája le húzatna, majd kétkerekű taligára vagy szekérre kell tenni.
4. A temetést egyedül maga a sírásó viszi véghez, minden más kíséret és a harangozás is tilos.
5. A sírbatétel előtt – anélkül, hogy a halotthoz nyúlna – a sírásó a ruhát lehúzza.
6. A sírásó a halottnak ágybélijét és ruháját a sír mellett elégeti a legutolsó darabig, annak hamvait a halottra szórja és a sírt betemeti.
7. Ezután a sírásó a helység utolsó házában másik ruhát vesz fel, és az előbbit levetvén feleresztett Klórmészbe mártja, majd az egész testét leöblíti, szekeret, szerszámot, lovakat is.
8. A sírásó ezen veszteglésből csak temetés végett eresztethetik ki.
9. Az utolsó halott eltemetése után a sírásók 42 napi veszteglésbe tétessenek.
10. A temetőt állandóan őrök vigyázzák.
(Oláh József: Az 1831. évi koleralázadás a kettős uradalomban, részlet)
Ezeket a szigorú intézkedéseket az egyházakra is kiterjesztették: templomokat zártak be, megtiltották a szentmisék megtartását, és a kézzel való áldoztatást is, amit az egyház képviselői ellenük való támadásként éltek meg. Emlékezetes és igen tanulságos esemény volt az orosházi templom bezárása. Nikolay István prédikátor, a felsőbb utasításnak nem volt hajlandó eleget tenni, és a világi hatalmak rendelkezéseit az Isteni dolgokba történő durva beavatkozásnak tekintette. Tiltakozásul mintegy háromezer embernek szolgáltatott ki úrvacsorát, természetesen ugyanabból a kehelyből. A következmény megdöbbentő volt. Az engedetlenség 1410 halottat eredményezett, akik kolerában elpusztultak. Így aztán az egyébként nem túlzottan nagy létszámú városkában majdnem annyi halottat temettek el, mint Pesten.
A „kolerás síremlék” ma a kenyeri temetőben, amit annak a 69 lakosnak állítottak, akik kolerában meghaltnak 1832 nyarán. Sajnos a meggyengült alap miatt veszélyben van a síremlék épsége. (2019. áprilisi fotóm)
Nyugat felé tartva a járvány 1832-ben érte el Vas megyét. A „Kenyeri meghaltak könyvébe” 1832. augusztus 1-én jegyezték be a kolera első áldozatát, akit a következő két hónapban sokan követtek. A plébános ekkoriban Molnár József volt a faluban, aki papi kötelességének eleget téve vigasztalta az elesetteket és a halálukon levőket. Eközben fertőződött meg ő is. A járvány első tíz halottjának adatait kötelességtudóan jegyezte be a meghaltak könyvébe. A kolera következő áldozata saját maga volt. A többi halott nevéhez később, utódja írta be a halál okát: „kolera”. Összesen 22 olyan kenyeri név van, ahol ezt a halálokot olvashatjuk, de ez nem a valóságot tükrözi. A járvány elvonulása után, a következő évben, „bemondásra” írták be még néhány halotthoz a kolera szót, így alakult ki ez a 22 bejegyzés. Az előző évek és az 1832-es év „koleramentes időszakának” halálozási adatait átnézve azonban könnyen megállapíthatjuk a valós halottak számát. 1932. augusztus 1 és szeptember 26 között 91 személy halt meg községeinkben, a maradék 10 hónapban pedig összesen 24 halott volt. Az előző évek halálozási átlagai alapján Kenyeriben és Kecskéden 69 olyan halálesetről beszélhetünk, amelyiknek bizonyosan köze volt a kolerajárványhoz.
A sírfelirat szavainak egy része ma is olvasható még a síremléken (2019. áprilisi fotóm)
A halottakat a kenyeri temetőben közös sírba temették el, azokat a házakat, ahol mindenki meghalt a járványban, felgyújtották. A halottak emléket Rasztovics Jánosné síremléke a mai napig őrzi. A bevésett betűket az idő vasfoga már nagyon megtépázta az elmúlt 187 év alatt, de még olvasható rajta az 1932-es évszám, az egykori plébános neve és még néhány szófoszlány. Észrevettem, hogy a sír mellett található egy kisebb kőkereszt, aminek alakja, anyaga szinte teljesen azonos a „kolerás sír” felső részével, így bizonyos, hogy ugyanakkor készült mindkettő. Talán egy nagyobb síremlék részét képezte a két sírkő, vagy csak ugyan abból az évből maradt fenn mindkettő.
A „kolerás sír” felső keresztje (jobbra) és a sír melletti kicsiny síremlék keresztje nagyon sok hasonlóságot mutat. Bizonyára mindkettő ugyanabban a korban készült (1832-35 körül), vagy esetleg egyetlen nagyobb, korábbi síremlékhez tartozott a két kereszt. A „kolerás sír” keresztjének talapzata az idők során több részre eltört. (2019. áprilisi fotóm)
Sajnos legutóbbi fotóim készítésekor látható volt, hogy megdőlt kissé a síremlék a süllyedő alapozás miatt, felső keresztje több darabra esett szét. Bízom abban, hogy a végleges megsemmisülése előtt még megmenthető, felújítható lesz, ez a közel kétszáz éves síremlék, ami 69 egykori elődünkre emlékeztet mindenkit, aki a kenyeri temetőbe érkezik.
Pörneczi Tamás, 2019 május
Források: Oláh József: Az 1831. évi koleralázadás a kettős uradalomban, Korabeli újságok cikkei és illusztrációi (Tolnai Világlapja, Tükör, Vasárnapi újság, Széphalom, Pesti Hírlap), Horváth István plébános kéziratai, saját fotóim.
