A napokban bukkantam rá az 1912-ben megjelent „Emlékirataim” című könyvre, aminek szerzője, a számomra ismeretlen Gróf Kinskyné Pálmay Ilka nevű hölgy. Bizonyára kedves olvasóim közül is kevesek kapták fel a neve hallatán a fejüket. Pedig az 1800-as évek végének legünnepeltebb primadonnájáról van szó, akiről Krúdy Gyula regényt írt, akinek nevét az ország határain belül és azon túl is, Bécsben, Londonban, Amerikában is ismerték, akinek az operett műfaj hazai elterjedését köszönhetjük, és akit előadásai után számtalan előkelőség, hercegek és grófok halmoztak el ajándékokkal. Életének egy szakaszában, a kenyeri templom alatti kriptában nyugvó, gróf Cziráky Jánossal éltek Bécsben, aki feleségül is kérte Ilkát. Az ő kalandos életét szeretném ma megosztani olvasóimmal. Kérem, tartsanak velem!
Európában az 1800-as évek közepétől egy új zenei műfaj, az operett hódította meg színházlátogató közönség szívét. A korábban ismert népszínművek, daljátékok modernebb változata volt az operett, aminek középpontjában legtöbbször valamilyen happy enddel végződő szerelmi történet állt. Ehhez társult a fülbemászó dallamvilág és a táncos, humoros előadásmód. Ezzel az új műfajjal egyidőben, 1859. szeptember 21-én született meg Ungváron, az 1669 évből származó nemesi oklevelére büszke Petráss Gusztáv mérnök és a szintén nemesi családból származó Gyöngyössy Ilona leánya, akit édesanyjáról Petráss Ilonának neveztek el. A boldog szülők nem sejtették, hogy az operett műfajának legnagyobb primadonnáját ringatják esténként karjukban. A kislányt a szülők és a rokonok Ilkának becézték. Ehhez a névhez aztán egész életében ragaszkodott.
„Az arcára nem emlékszem, csak hosszú, fekete hajára. Én az ágyban játszottam, ő fésülködött. Ragyogó haja leomlott fehér vállára. Aztán látom magam előtt ezüstpitykés fekete zsakettjét, amely mindig ott függött az ajtón. Még abban az évben kiterítették az én huszonhatesztendős anyámat. Nagyanyám fölemelt a márványfehér szép halotthoz, megcsókoltam jéghideg kezét és Örökre eltűnt életemből az az asszony, ki bevezetett ebbe az életbe. Természetes tehát, hogy nem ismertem meg a mélységes, igazi gyermeki szeretetet anyám iránt” – olvashatjuk visszaemlékezésében édesanyja halálát. Ekkor mindössze két éves volt. A kislányt először nagynénje nevelte, miközben Sebeők Sarolta egykori bécsi és pesti operaénekes tanította énekelni Ilkát, már 6 éves korától kezdve. Amikor apja ismerőseihez mentek, akkor mindig énekeltették, ami jobban tetszett neki, mint a tanulás. Tíz éves korában Kassára költöztek, ahol apja a helyi zárdába íratta be leányát. A szigorú zárdai élet nem tetszett Ilkának, de a délutánjai feledtették minden bánatát. Amikor csak tehette énekelt és a színház körül sétálgatott, és egészen boldog volt, ha egy színészt vagy színésznőt láthatott. A színlapokat akár órákon keresztül nézegette, és megpróbálta a szereplők nevéből elképzelni, hogy mi is lehet a darabban.
„Ambícióval tanultam zongorázni, énekelni és korcsolyázni. Különösen este szerettem titokban a jégre menni, míg apám a kaszinóban ült. Én ott köröztem a hold világította, tükörsima pályán. Be is gyakoroltam magam annyira, hogy a nagy, női korcsolyaversenyen megnyertem az első díjat. Pedig sok komoly ellenfelem volt. A többi közt Alapffy Emma, egy katonatisztnek a menyasszonya. Ezzel az Alapffyval egyszerre értem a célhoz, úgy, hogy meg kellett ismételnünk a versenyt, de én másodszor is győztem. Enyém lett a díj. Alapffy roppant dühös volt, mert én rövidszoknyás csitri létemre legyőztem. Nevemet kiírták az újságba. Apám büszke volt rám, csak azt nem tudta kitalálni, mikor és hol tanultam én meg olyan jól korcsolyázni?” – emlékezett vissza erre az időszakra Ilka.
Tizennégy éves volt, amikor hosszas könyörgés után, apja megengedte, hogy tánciskolába járjon. Egy hónap alatt elsajátított minden táncot és előtáncos lett. Ekkor kezdte el mondogatni, hogy színésznő akar lenni. Apja mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Szigorú nagynénjéhez küldte Ilkát, aki hamarosan levélben tudatta, hogy talált a lány számára egy jómódú földbirtokost. A „legjobb lesz, ha férjhez adjuk, mert hát mi is lenne abból az anyátlan gyermekből?”- írta a nagynéni levelében, amit Ilka megtalált. „Mikor elolvastam a levelet, annyit sírtam, hogy ájultan találtak a kertben. Hiszen még egész gyermek voltam és már férjhez menjek? Még aznap este írtam apámnak, hogy haza szeretnék menni. A levelet zsebembe rejtettem azzal a szándékkal, hogy reggel elküldöm. Úgy látszik, nagyanyám, mikor már elaludtam, kikutatta zsebemet és a levelet megtalálta. Annyira fájt neki, hogy én nem szívesen vagyok nála, hogy azonnal összecsomagoltatta a ruháimat és hazaküldött.”
Az akaratos Ilka továbbra sem tágított elképzelésétől: kijelentette, hogy ha nem engedik, hogy színésznő legyen, akkor megszökik otthonról és másutt áll színésznek. Apja végül kétségbeesésében elvitte a kassai színház igazgatójához a lányt, abban bízva, hogy talán ő alkalmatlannak találja a színészi pályára.
” – Elhoztam ezt a gyereket igazgató úrhoz; mindenáron színésznő akar lenni. Kétségbe vagyunk esve e miatt, én és az egész családom.
– De hisz ez nem oly égbekiáltó szerencsétlenség, kedves mérnök úr. Azután mit szeretne játszani a kisasszony? – kérdezte hozzám fordulva.
– Stuart Máriát vagy a Kaméliás hölgyet, vagy a Makrancos hölgyet. Ezt tudnám legjobban, mert ezt láttam is, – jelentettem ki önérzetesen és egy kicsit tótos tájszólással, mert kassaiasan beszéltem.
– Hát egy kicsit bajos lenne mindjárt azzal kezdeni kis kisasszony, – mosolygott az igazgató. – Ezek nem egészen könnyű szerepek és azt hiszem, hogy egy kicsit meg kellene híznia a szélességben és megnőni a hosszúságban, hogy ily nagy szerepeket játszhasson, de van is még ideje ezekkel várni. Először majd statisztálni fog, kicsikém, míg megszokja a színpadot, hogy ne legyen lámpaláza. Azután majd kap egészen kicsi, apró szerepeket és a nagy szerepek csak később jönnek, ezek után, ha van tehetsége.
Leforrázva osontam haza diadalmaskodó apám oldalán Lászytól. Apám boldog volt, azt hitte, végleg kigyógyultam a színházi lázból, de csalódott. Néhány nap múlva azzal álltam elő, hogy jól van, statisztálok, ha másképp nem lehet, de én mégis színésznő leszek.
Apám végre belátta, hogy hiábavaló lenne tovább ellenkeznie és belenyugodott a változhatatlanba.
– Jól van, légy színésznő, de a nevünket nem viselheted ezen a pályán családunk miatt. Kell, hogy más nevet válassz. Válaszd talán ezt: Pálmay. Ez jó lesz. Ez a név neked dicsőséget és szerencsét fog hozni. Így lettem én Pálmay Ilka.”
Így lett a tizenöt éves Petráss Ilona egykori kisdiákból, Pálmay Ilka színésznő. A hosszas bevezetésem célja az volt, hogy ennek az „átalakulásnak” a folyamatát szerettem volna részletesebben megismertetni olvasóimmal. Életének következő évei is bővelkedtek fordulatokban, amit ma csak nagyvonalakban igyekszem összefoglalni.
Színészi képzését Szigligeti József színész és rendező, a népszínművek ünnepelt írójának, Szigligeti Edének fia vállalta magára, aki első pillanatban beleszeretett Ilkába. Alig néhány hónap múlva megkérte a kezét apjától, akinek bár voltak fenntartásai, megadta a hozzájárulását az esküvőhöz. „Itt volt Szigligeti. Miután megígérte, hogy elvisz a szüleihez és belőled nagy művésznőt csináltat és miután te mindenáron színésznő akarsz lenni, beleegyeztem a házasságba. Úgy tetszett nekem ez az egész házasság, mintha az első, nagy szerepre készülnék.” – emlékezett vissza Ilka. Az esküvőt 1877. január 10-én Kassán a püspöki székesegyházban nagy ünnepélyességgel tartották meg. Az aznap esti „Liliomfi” előadás plakátjaira már egy új név került: Szigligetiné Pálmay Ilka. A házasságuk katasztrófa: a férj erőszakos, goromba és iszákos ember volt, a tehetséges és népszerűvé váló párja mellett egyre inkább háttérbe szorult. Féltékenysége nem ismert határokat. Ilkát a budapesti Népszínház szerződtette, egyre sikeresebbé vált, de férje rábeszélésére a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződik abban bízva, hogy az új környezetben nemcsak a sikerei folytatódnak, de talán majd ott végre megtalálja régen várt boldogságát is. De az ital rabjává vált férje továbbra is agresszív maradt, feleségét bezárva tartotta és bántalmazta. Az utolsó csepp a pohárban, amikor várandósan összerugdossa feleségét. „A rúgások következtében kínszenvedések között, idő előtt szültem meg gyermekemet, aki csak egy félóráig élt. Még sajnálni sem tudtam szegénykét: mielőtt tudatára ébredhettem volna a történteknek, apja koporsót hozatott neki és szépen eltemettette.” – emlékszik vissza Ilka. Többszöri sikertelen szökési kísérlet után végül sikerült elmenekülnie Szigligetitől, aki dühében egy baltával verte szét lakásukat.
A fiatal színésznőre ekkor a „Szép Heléna” címszerepét osztották rá. A siker óriási volt, vitathatatlanul Kolozsvár elsőszámú primadonnájává vált. Az előadás után a fiatalemberek kocsijából kifogták a lovakat és ők húzták azt hazáig. Azután ablaka alatt az éjjeli zene reggelig szólt. Szigligeti József ugyan néhányszor megpróbált még kapcsolatba lépni Ilkával, de 1879-ben a bíróság kimondta a válást. Szigligeti hamarosan elmegyógyintézetbe került, miután többször próbált öngyilkos lenni. Ettől kezdve a művésznő újra Pálmay Ilka néven szerepel az újságokban és a színlapokon. 1881-ben újra Pestre költözött, és a sikere folytatódott. „Ezt az időt életemben korszakalkotónak tekinthettem. Akkortól kezdve az újságok állandóan foglalkoztak velem. Mint ahogy tenni szokták, dicsértek, szidtak, mert ahol pro, ott van kontra is. Népszerűségem nagyon nőtt. Megválasztottak zászlóanyának, bálanyának, több egyletben védnöknőnek. A színpadon nagyon tevékeny voltam. Örökké hajszolt, kergetett kielégíthetetlen ambícióm, valami olyat teremteni, amit előttem még nem produkált senki.” – emlékezett vissza erre az időszakra. A művésznő egyszerűen nem tudott nemet mondani az egyre nagyobb számú vendégszereplésre, ami miatt a Népszínházban egyre kevesebbszer lépett fel, végül pedig felmondott. Várta őt a nagyvilág, hiszen már külföldön is híre volt a fiatal magyar primadonnának. A nagyhírű, bécsi Theater an der Wien azonnal szerződtette Ilkát. Itt találkozott először gróf Cziráky Jánossal. Kapcsolatuk éveken keresztül tartott, önéletrajzi könyvében egy egész fejezetet szentelt a többek között Kenyeriben birtokos grófra. A következőkben ebből a fejezetből szeretnék idézni.
Első bécsi vendégszereplésem. A társulat meghívást kapott Bécsbe, vendégszereplésre a Wieddeni színházba, a szent falak közé…Természetesen igazgatónk örömest fogadta ezt a meghívást, én is velük mentem. Nagy sikerünk volt. Nemcsak egyeseknek, hanem az egész társulatnak. Blahánét nagyon ünnepelték a „Koldusdiák”-ban, Hegyi Aranka a ,Hoffmann meséi“-ben remekelt… Az én első nagy szerepem és első nagy sikerem, a „Kertészleány“-ban volt. A ,,Koldusdiák“-ban nekem volt a legkisebb szerepem… Természetesnek tartottam, hogy minden érdeklődés a nagy Blahánéra irányult és emellett a nap mellett mi mint apró csillagok, elhalványodtunk. Annál meglepőbb volt számomra, hogy az összes kritikus nemcsak hogy elismert, hanem a színigazgatókat figyelmeztették, mindent el kellene követniük, hogy engem Bécsnek megnyerjenek. Nem hittem a szemeimnek. Tényleg föl is keresett báró Hoffmann és a legnagyobb meglepetésemre meghívott a Nagyoperához. Úgy tetszett, míg kedves és csábító szavait mondta, mintha álmodnám, lehunytam szempilláimat, nehogy a szép ábrándból a kopár, szürke, valóságra ébredjek. Én a bécsi Nagyoperában. A világ első énekművészeti templomában. Hisz idehaza mindig azt írták, hogy nincs hangom. „Már rég nélkülözünk egy friss, vidám igazi szubrettet és ön teljesen alkalmas volna erre a szerepkörre“ — végezte szavait az intendáns és én természetesen elfogadtam ajánlatát.
El is mentem az operához, énekeltem pár dolgot magyarul az óriási színpadon, amelyen a világ első énekesnői aratták diadalaikat… Estére meghívott báró Hoffman az igazgatósági páholyba. A bécsi lapok ekkortól kezdve még kedvesebben foglalkoztak velem és több figyelemmel voltak irántam, mint a többi kollégáim iránt… Itthon egyszerűen nem hitték el, hogy az Opera egész komolyan tett nekem ajánlatot, azért a bécsi vendégszereplés után (a budapesti színházigazgató) jobb szerepeket kezdett adni és előtérbe helyezett. Ez bírt rá a maradásra azonkívül, hogy már a bécsi vendégszereplés után ismerkedtem meg gróf Cziráky Jánossal.
Gróf Cziráky János népszerű és híres volt a gyönyörű fogatairól és lovairól. Mindent elkövetett, hogy életkedvemet, életvidámságomat visszaadja és ez sikerült is neki, hálás vagyok és leszek is érte. Kitalált mindent a szórakoztatásomra. Egyszer (lovas)szánkóversenyt rendeztünk Kégl Pistával. Két orosz szürkét hajtottam őrült gyorsasággal. Csak azért nem történt szerencsétlenség, mert a kocsisok már messziről kitértek előlünk. Kihajtottam a Víztoronyig és vissza, megnyertem a versenyt.
Az igazgató egy nap megszólított a színháznál.
– Hogy megfinomodott ez a Pálmay. Mikor Kolozsvárról ide hoztam, egész paraszt volt . . .
– Hiszen az igazgató úr se volt mindig ilyen finom, mint most, – felelem én.
– Maga egy valóságos kis ördög, aki angyal képében járkál. Volna itt egy nagyon jó szerep magának, de mert rettenetesen frivol, nem merem előadatni.
– Csak bátorság direktorkám, majd csak megy a dolog. Küldje el a darabot és a szerepet.
Elküldte és nem volt oka megbánni. Ez a darab a „Nebántsvirág“ volt, amelyikkel óriási sikert arattam, ami nagy kasszasikert jelentett. Ebben a darabban látott engem játszani egy bordeauxi pezsgőgyáros, aki annyira el volt ragadtatva, hogy fölkeresett és megkért, engedném meg, hogy az egyik fajta pezsgőjét ,,Pálmay“ pezsgőnek nevezhesse el. Annyit akart nekem a pezsgőből küldeni, hogy fürödhessem benne naponta. Egész szónoklatot tartott, hogy rábírjon, menjek külföldre. Különben is mindenki rábeszélt erre.
A ,Nebántsvirág” fáradalmait kipihenni ismét Ischlbe (=Bad Ischl osztrák nyaralóhely, gyógyfürdőjéről híres) mentem nyaralni. Cziráky elkísért. Négy lovat is elvittünk magunkkal. Ottan ismét a bécsi arisztokráciával voltam egy társaságban. Velünk tartott a kirándulásunkon Girardi, a legelőkelőbb, vérbeli bécsi nemzeti művészeknek egyike, akinek népszerűsége páratlan és amellett elragadóan szellemes, vidám társalgó. Másnap jótékonycélú előadás volt az ischli szegények javára, emelvén a király, I. Ferenc József is megjelent. Fölkértek engem is a közreműködésre. Miután azonban még mindig csak magyarul beszéltem, fölajánlottam, hogy koncertruhában magyar dalokat fogok énekelni a fölvonások között. A magyar dalok nagyon tetszettek, meg is kellett újrázni őket. Őfelsége is érdeklődéssel figyelt és tetszéssel tapsolt. Amberg, a New Yorki német színház igazgatója szintén Ischlben nyaralt. Annyira el volt ragadtatva a játékomtól, hogy minden áron rá akart beszélni egy amerikai szerződés elfogadására. Én azonban féltem a hazai rögtől, amelyben gyökereztem, amelyből egész lényem fakadt, elszakadni. Cziráky is kért, maradjak. Szóval egyelőre még egy szezont Pesten töltöttem. Sikerem volt a „Magdolna“ című paraszttragédiában, amelynek főszerepe a faluból a városba szökken, hogy ennek a legintimebb erkölcsi mélységeit tárja föl. Se Blaháné, se Hegyi Aranka nem akarta vállalni ezt a szerepet, amely az orgánumot megerőltette. Azt persze nem kötötték az orromra, hogy ők ketten visszautasították a szerepet és engem szükségből rántottak elő. Az első jelenetben mezítláb, fején szénát hozva, sarlóval kezében jön be Magdolna. „Kertem alatt sarlózom én a füvet . . .“ című dalt énekli. Ebből a parasztleányból elegáns kokott (=erkölcstelen, kitartott nő) lesz, aki a pezsgőzésben, eszem-iszomban próbál vigasztalást és feledést keresni. Végül mint lerongyolt, részeges, utcai asszony hal meg a színpadon. Ezután az előadás után pályatársaim a meghatottságtól sírva jöttek be hozzám. Blaháné, Hegyi Aranka a nyakamba borultak és sírva csókoltak. Én magam se tudtam, hogy olyan jól játszottam, de el kellett hinnem, mert a kritika, amely pedig nem kényeztetett el, Sarah Bernhardttal (=híres francia színésznő) hasonlított össze.
Valahogy szűknek éreztem magam körül ezt a tülekedő, viaskodó Budapestet. A vágy, amelynek hazája a végtelen messzeség volt, újra föltámadt bennem és ostorozott, kényszerített. Mint egy mámoros úgy támolyogtam a két elhatározás között, maradni vagy menni. A New Yorki szerződés a legmesszebbmenő engedményekkel csábított… A legjobb szerepeimet játszhatom, fizetésül két hónapra hatvanezer koronát, két személyre teljes ellátást kínált, mégpedig úgy, hogy egy előre meghatározott napig húszezer koronát küld, a hátralévő negyvenezer koronát pedig egy banknál deponálja. A berlini és bécsi lapok valószínűleg Amberg által informálva megírták részletesen az amerikai szerződést. Most megrohantak a magyar újságírók, tudakozódtak, interjúvoltak és szemére vetették az igazgatóságnak, hogy nem tartott idehaza minden áron. Elkezdődtek búcsúföllépteim. Valahányszor a színlapon volt a nevem, a közönség az utolsó helyig megtöltötte a színházat. Éreztem, hogy olyan kedvence lettem, akit nem szívesen enged el. Cziráky el akart venni feleségül, csakhogy itt tarthasson. Azonban a grófi koronáért cserébe kellett volna adnom a színészi babért és én hallani sem akartam erről. Akkori utolsó fölléptem örökké olyan felejthetetlen marad számomra, ahogyan eltörölhetetlenek azok a finom vonalak, amelyeket a szobrász a márvány húsába vés. A „Kertészleány“-ban búcsúztam. Megjelenésemkor vagy tíz percig tapsolt a közönség. Verseket dobáltak föl a színpadra, a koszorúkat és csokrokat lehetetlenség volt megszámlálni. A harmadik fölvonás után virágeső volt a zsinórpadlásról arra a színpadra, amely az én legjobb, legbüszkébb törekvéseimnek volt színhelye, dacára sok irigye és ellenségeimnek. Ha rágondolok, még most is lelkem mélyéig borzongat meg a szeretetnek az a feltörő hulláma, amely felém áradt a nézőtérről, hol az emberek igazán tudták szeretni a színészt. Befogadták, a szívükbe zárták, mert megismerhették minden alakban. Az előadás befejeztével a közönség állva maradt a nézőtéren és nem akart távozni. Várták, hogy beszéljek. Beszédet sohasem tudtam tartani, ezzel a tehetséggel nem áldott meg az Isten. Énekeltem tehát beszéd helyett búcsúzóul ezt a dalt:
,,Szép ház, jó publikum
Én nemsokára elmegyek,
Egy új haza felé vezet
Bizonytalan sors engemet . . .
Ripné, Nebántsvirág
Nagy hercegné, Isten veled . . .”
Nem tudtam folytatni, a szó és hang torkomba fulladt.
Ránéztem az öreg Erkel Elek karmesterre, aki dirigált és akinek szeméből könnyek peregtek. A kulisszák közül visításokat hallottam, Csepreghyné elájult. Ahová néztem sírtak. Én nem tudtam sírni, összeszorította a torkomat a búcsúzás fájdalma, amelynek csak most jöttem tudatára. A függöny lassan legördült. Hogy hányszor ment újra és újra föl, nem tudom. Azt sem, hogy mennyien lobogtatták a kendőjüket felém. A színház falai majd összedőltek az éljenzéstől. Mikor kijöttem, nagy tömeg várt a színpadi bejárónál. A jogászok kifogták a lovakat és ahelyett, hogy a bankettre vittek volna, amely az én tiszteletemre volt rendezve a Kontinentálban, elhúzták a kocsimat haza, a Főherceg Sándor-téri lakásomra. Fölmentem, az erkélyem alatt már százan és százan gyülekeztek össze, akik mind saját ajkaimról akarták hallani ígéretemet, hogy visszajövök. Kimentem az erkélyre és körülbelül a következőket mondtam:
„Nagyon köszönöm ezt az estét, amely nekem felejthetetlen lesz és ezek után, most már igaz lelkiismerettel mondhatom: a viszontlátásra!“
Levettem a nyakamról a nagy csipkekendőmet és a zsebkendőmet és ezt leejtettem a tömeg közé. A kendőt szétvágták és mindenki, aki csak hozzájuthatott, szakított vagy vágott magának egy darabot belőle. Nedves szemekkel néztem ezt a mozgalmas, tarka, megható képet. Ha meggondolom, hogy ez az egész demonstráció nem megrendelt tüntetés, hanem a rajongó közönség szeretetének őszinte megnyilvánulása volt, sajnálom, hogy nem haltam meg azon az estén. Milyen emléket hagytam volna magam után! Mennyi fájdalmas küzdéstől szabadultam volna meg a jövőben.
Becsomagoltam a kosztümöket és Bécsbe utaztam hogy ott a német nyelvben és a szerepek német betanulásában New York számára tökéletesítsem magam. Este… elmentem a Wiedeni színházba, ahol a művezető elhozta a páholyomba Schönerer kisasszonyt, a Wiedeni színház igazgató-tulajdonosnőjét, egy igen erélyes, okos, világlátott hölgyet, akinek sikerült a már süllyedőfélben lévő színházat nemcsak megmenteni, hanem virágzóvá tenni. Rövid, általános beszélgetés után megkérdezte, nem lenne-e kedvem elszerződni hozzájuk? Azt feleltem, hogy engem szerződés köt Amerikába, tehát lehetetlen.
— Kérdés, megkapja-e az előleget? — szólt közbe.
Gondolkodóba ejtett a dolog, annál is inkább, mert az előleget én még mindig nem kaptam meg, holott a szigorúan kikötött határidő már lejárt. Kábeltelegrammot küldtem tehát Ambergnek, hogy útra készen vagyok, küldje a pénzt. Közben a Wiedeni színháztól ismételten fényes szerződéssel kínáltak meg.
Végre megjött a sürgönyválasz
„Előleget nem küldhetek. Küldök kétezer forint útiköltséget.“
Elgondoltam, hogyan fogadnának Budapesten a búcsúzkodások után, ha visszatérnék anélkül, hogy külföldön szerepeltem volna. Kinevetnének és gúnyolnának. Megkötöttem tehát a szerződést a Wiedeni színházzal. Mikor a budapesti sajtó értesült a bécsi lapokból az új szerződésemről, azt hirdette, hogy nem is volt Amerikában szerződésem, hanem fölültettem a közönséget. Ők persze nem tudhatták, hogy mennyi veszteségem volt épp e szerződés miatt. Az Amerika számára előre elkészített kosztümök is egy vagyonba kerültek.
A szerepbetanulások a New Yorki színház számára kifárasztottak, elutaztam pár hétre Olaszországba társalkodónőmmel. Olaszországból visszajövet Cziráky János fogadott, aki boldog volt, hogy nem mentem el Amerikába. Már a lakásomat is berendezte a Wiedeni színházzal szemben és készen várt a legszebb két fogattal, ami Bécsben is nagy föltűnést keltett. Első bécsi föllépésem. Április 19-én léptem föl először, azóta a tizenkilenc a szerencseszámom. Aki jelen volt emlékezhet, hogy minden várakozást fölülmúló, szenzációs sikerem volt. Olyan, amilyent sohase mertem volna remélni a legmerészebb álmaimban sem. Előadás után Cziráky, a rokonom és a megboldogult Márkus József budapesti szerkesztő vártak otthon. Sírtam örömömben. Elvittem Czirákyt és Márkus Józsefet a hálószobába és megmutattam nekik a szekrénybe rejtett töltött revolvert és elmondtam, hogy szilárdul el voltam tökélve golyót kergetni a fejembe, ha megbukom. Bocsássa meg az Isten ezt az akkori elhatározásomat.
A Wiedeni színházba a legelegánsabb közönség járt. A fiatal mágnások estéről-estére a proscénium páholyban (=színpadhoz legközelebb álló oldalsó páholyok) ültek. Köztük volt gróf Kinsky Jenő is. A „Nebántsvirág“-ban Girardi volt a partnerem. Az ő öltözője szemben volt az enyémmel. Girardit a mágnások különösen kitüntették szeretetük által és fölvonásközökben gyakran fölkeresték. A „Nitouche“ előadás óta búcsújárás volt az én öltözőmben is. A mágnások egymásután mutattatták be magukat, ő ismertetett meg gróf Kinsky Jenővel is. Gróf Kinsky az első pillanattól kezdve, hogy a színpadon meglátott, kereste a társaságomat. Cziráky féltékeny volt rá és jogosan, mert impozáns, arisztokratikus megjelenésével, magas műveltségével fölötte állt addigi összes ismerőseimnek. Valahányszor kikocsiztam Cziráky fogatán a Práterbe, mindig találkoztam a fehér szekfűt viselő Kinskyvel, aki vagy giggjét hajtotta, vagy lóháton volt. Így is, úgy is föltűnően elegáns jelenség volt. Czirákyval már szakítani akartam akkor, mert bár ő el akart venni, a házasságnak nagyon sok akadálya volt. Ő csak külön lakott a feleségétől, de elválva még nem voltak. Azonkívül volt egy lánya is. Ismeretségünk kezdetétől fogva arra is figyelmeztettek, hogy Czirákynak sok adóssága van. Azok, akik ismerték Czirákyt, tudták, hogy pénzét nem rám költötte és nem miattam csinált adósságot. Szenvedélyesen szerette a szép lovakat. Ha fölfedezett valahol egy különösen szépet, azt mindenáron megszerezte. Egy kielégíthetetlen, minden pénzt fölemésztő gyönyörűség volt ez nála. Igaz, hogy lovai és kocsijai európai hírűek voltak, de azt hiszem, rá is ment a vagyona. Kinsky és néhány barátja vacsorát rendeztek a kedvemért a Sacherben. A vacsorára Czirákyt is meghívták, de ő hallani sem akart az odamenésről, én mégis elmentem.
Kinsky az első perctől kezdve mellettem ült és egész este el sem távozott mellőlem. A gavallérok táncolni hívtak.
– Az Istenre kérem, ne menjen, ne menjen táncolni, – súgta nekem.
Egyik kosarat a másik után adtam. Mikor egyedül maradtunk, megkérdeztem.
– Miért nem akarja, hogy táncoljak? Fülembe súgta szerelmesen:
– Mert első föllépése óta, amikor megláttam, irigy vagyok mindenkire, akire csak ránéz.
Kért, fogadjam el gomblyukából a fehér szekfűt. Föltűztem és akkortól kezdve kedvenc virágom a fehér szekfű lett. Egész reggelig csak vele táncoltam. Czirákyval való ismeretségemet ez a fehér szekfűs vacsora megingatta. Szakítási szándékom mind szilárdabb lett. A mottóban megjegyeztem, hogy ezeket a memoárokat fönntartással írom, jogom van tehát a féltékenységi jeleneteket, amelyek Cziráky és Kinsky grófok között lejátszódtak, elhallgatni és amelyeknek a vége az lett, hogy elhatároztam Cziráky gróffal a szakítást, ami nagyon nehezen ment. Dacára annak, hogy a legkíméletesebb formában adtam tudtára Czirákynak elhatározásomat, két hétig lázban feküdt utána…
Gróf ciráki és dénesfalvai gróf Cziráky János 1854-ben, hatodik gyermekként született a családba, és apja után kapta nevét. Apja, János (1818-1884), császári és királyi kamarás, valódi belső titkos tanácsos, tárnokmester, az Aranygyapjas rend lovagja, a Szent István- és az Osztrák Császári Vaskorona-rend vitéze, a Szent Gergely-rend nagykeresztese, jogi doktor, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tagja volt. Anyja, Louise Elisabeta Dezasse de Petit-Verneuil grófnő (1821–1899) csillagkeresztes és palotahölgy. Az ifjabb Cziráky János, történetünk egyik szereplőjének első felesége: Almásy Erzsébet grófnő (1857–1938) volt, akivel megromlott a kapcsolata és külön költöztek. Ebben az időszakban találkozott János Ilkával, akit szeretett volna feleségül venni. Néhány éves kapcsolatuk alatt János gyönyörű lovaskocsikat és lovakat ajándékozott Ilkának, lakást tartott fenn számára Bécsben. Miután Cziráky Jánost Ilka kikosarazta, elvált első feleségétől és újra nősült. Második felesége Harkányi Mária bárónő volt. Ifjú Cziráky János 1927-ben halt meg, szüleivel együtt nyugosznak Kenyeriben, a templom alatti családi kriptában.
Eddig tartott a románc a kenyeri birtokos Cziráky János és Pálmay Ilka primadonna között, akinek fordulatokban gazdag élete, a szakításuk után koránt sem ért végét. Kinsky Jenő gróf hamarosan feleségül kérte. Esküvőjüket titokban, 1891. augusztus 31-én a bécsi Károly templomban tartották, mert a gróf félt elmondani családjának a rangon aluli házasságot. Természetesen hamarosan kitudódott a frigy, és a gróf arra kérte Ilkát, hogy felesége ne legyen többé színésznő. A karinthiai Althofenbe vonultak vissza, ahol Ilkára meglehetősen unalmas és megszokhatatlan élet várt. A felkérések azonban továbbra is érkeztek az akkor már Gróf Kinskyné Pálmay Ilka grófnéhoz. Budapestre, Berlinbe, Prágába, Drezdába hívták, melyekre nem tudott nemet mondani. A vendégszerepléseket egyre nagyobb ellenérzéssel fogadta férje.
Felkérés érkezett Londonból is, ahol német nyelven nyolc napon át zsúfolt házak előtt lépett fel. Egy hat hónappal későbbi előadásra is felkérést kapott, a Savoy színházba, egy angol nyelvű vendégszereplésre. A darabot a híres angol szerzőpáros Gilbert és Sullivan kifejezetten Ilkára szabva írták meg, aki főszerepe szerint egy akcentussal beszélő külföldit játszik, így pontosan beleillett a szerepbe a magyar művésznő angol kiejtése. Az előadás világsiker lett! A sajtó mindenütt lelkendezve írt a produkcióról. A nyugodt Althofeni életét a férjén elhatalmasodó kártyaszenvedély és kártyaadósságai kezdték megzavarni, de Ilka ellenkezése nem érdekelte Kinskyt. Kapcsolatuk lassan elhidegült, míg végül 1905-ben a Pálmay Ilka kezdeményezésére a bíróság kimondta a válást. A válás lelkileg erősen megviselte, depressziójából a munkába menekült: New Yorki „Irving” német színház felkérésére Amerikába utazott. Az előadás nagy sikert aratott, de az ünneplés után újra visszazuhant búskomorságába. Úgy érezte nincs miért élnie, így besétált a tengerbe, hogy megvárja, amíg egy hullám magával viszi az örök békességbe. A tengerparton azonban az arra járó idegenek megakadályozták tervének végrehajtásában.
A huszadik század elején, a mozgókép, a némafilm megjelenése nagyon érdekelte Pálmay Ilkát. Szerepelt „A tánc” című első magyar filmben, mely felvonultatta az akkori magyar színészvilág színe-javát: Blaha Lujzát, Fedák Sárit, Hegedüs Gyulát, Hegyi Arankát, Márkus Emiliát, Szerémy Zoltánt, Varsányi Irént, Vendrei Ferencet. Címszereplője volt a „Magdolna” és a „Primadonna” című filmeknek is. 1928. március 31-én, mint a Nemzeti Színház tiszteletbeli tagjának, búcsúelőadást rendeztek neki, többek között Bajor Gizi, Fedák Sári, Honthy Hanna, Somogyi Erzsi szereplésével.
„Én egy mesevilágot éltem végig és néha ma is annak az emlékeiben gyönyörködöm. Szeretem az otthonomat, olvasok, van néhány kedves társaságom, s ha szegény vagyok is, örülök, ha jót tehetek másokkal, mert gazdag az, aki megelégedett. Én pedig megelégedett ember vagyok és az is maradok, amíg a jó Isten élnem enged.” – mondta az utolsó vele készített interjúban, 83 éves korában. Az egyik legünnepeltebb magyar primadonna, akinek lábai előtt egykor főméltóságok, grófok és írók hevertek, a háború utolsó hónapjait – hasonlóan sok más pesti lakoshoz – elbújva, egy dohos pincében töltötte. Budapest ostroma közben, 1945. február 12-én egy bombatámadás után, füstmérgezésben halt meg.
Akit esetleg bővebben érdekel Ilka élettörténete, annak javaslom Krúdy Gyula: Primadonna – Regényes történet PÁLMAY ILKÁRÓL, aki meghódította a világot című kisregényének elolvasását, amit a címre kattintva, online formában itt találnak meg.
A nemzet csalogányának nevezett Blaha Lujza egy alkalommal elismerését Pálmay Ilkáról így fogalmazta meg: „Olyannak képzelem az operett múzsáját, amilyen ő. A megjelenése roppant tetszetős, a kedélye kedves, a pajzánsága, a huncutsága és ellenállhatatlan selypítése mind arra vall, hogy őt az istenek egyenesen az operettre teremtették.”
Pörneczi Tamás
2020. december
Bejegyzésemben szereplő összes fotó eredeti példányai, a bécsi Színházmúzeum (Theatermuseum Wien) tulajdonában vannak.
Források: Krúdy Gyula – Primadonna, regényes történet Pálmay Ilkáról, aki meghódította a világot; Kinskyné Pálmay Ilka – Emlékirataim 1912; Nemzeti Örökség Intézete; Wikipédia; Arcanum adatbázis; Korabeli lapok újságcikkei és fotói; Magyar Társadalomtudományok adattára; Europeana; Theatermuseum Wien.
