125 éves karácsonyi történetek

Az utóbbi két évben igyekeztem úgy alakítani blogomat, hogy az év utolsó bejegyzése mindig egy-egy érdekes, karácsonyi történet legyen. Ettől a hagyománytól idén sem szeretnék eltérni. Ezúttal két történetet is szeretnék megosztani. Elsőként egy „harapós” postamester és két önzetlen távírász hölgy szomorúan induló karácsonyába pillanthatunk bele, majd egy humoros história következik egy ifjú párról és egy kopott kabátba rejtett karácsonyi ajándékról, aminek szenteste eredtek a nyomába. Mindkét történetet 1895-ben, éppen 125 évvel ezelőtt olvashatták elődeink, a Vasárnapi Újság című hetilap karácsonyi számában. 

A harapós ember

Írta: Halis István

Készül mindenki a közeledő karácsony ünnepére. Zöld fenyőgallyak tarkázzák a piacot, s mosolygó emberek járnak a ropogó havon. A postahivatalban állandó sürgés-forgás van. Egyszerre megszűnik egy percre az egyik távírógép zakatolása, és a távírásznő hangosan felkacag.
 – Mi az, mi az? – kérdezi a szomszéd kisasszony.
 – Egy furcsa távirat fölött nevettem, Paula.
 – Kérem, mondja el hamar!
 – Hivatalos titok megszegésére akar csábítani? – kötődik a másik.
 – Édes Mili, ne tréfáljon, mert beteg leszek, ha azt a furcsát meg nem tudom!
Ne ijesztgessen mindjárt betegséggel, hiszen megmondom én. Éppen most továbbítottam a miniszterhez egy hivatalos táviratot, melyben a marha-körömfájás ügyében miniszteri biztos kirendelését kéri az alispán. Képzelje csak Paula, hogy a biztost fehér ruhás lányok fogadják virágbokrétával, és azt mondják neki: „Isten hozta, méltóságos marhakörömfájó biztos urunk!” És a két „pinty” (ahogy a férfi kollégák nevezték őket) olyan nevetést rendezett a magyar királyi postahivatalban, hogy a bekandikáló decemberi napsugarak is táncolni kezdtek a piszkos falakon. De az általános vígasság nem ragadta magával a túlsó sarokban dolgozó távíró tisztet, aki azt morogta: „Nem értem, mit nevetgélnek ezek a „pintyek”, mikor semmijük sincsen!”
Ejnye, talán csak azok nevethetnek, kiknek uradalmaik vannak? Lám, ez a két távírász lány olyan elégedett félesztendő óta, mióta a postahivatalnál alkalmazták őket 30 forint havi fizetéssel! Ez a fizetés fejedelmi vagyon annak, aki úgy tud gazdálkodni, mint ők! Közös háztartást vittek és még a postatakaréktárba is raktak a fizetésükből. Ezt látva, szinte hihetetlennek tűnik, hogy vannak tisztviselők, akik ezer forint fizetésből sem tudnak megélni.
E pillanatban benyit a posta-szolga és azt mondja: „A főnök úr kéreti magához a két kisasszonyt!”
A „pintyek” megijednek: baj van, ha „kér” a harapós ember (a harapós ember, a „pintyek” nyelvén a főnök úr). Szívszorongva mennek a főnökhöz, aki levelet nyújt feléjük: „Íme egy rendelet jött az igazgató úrtól, tessék elolvasni, kisasszonyok!”
S a leányok olvassák: „Minthogy nem találtatik fedezet a fizetésre, ennél fogva az egyik napidíjas elbocsájtatik, s a főnök utasíttatik jelen rendeletnek, 15 napi felmondás mellett leendő foganatosítására.”
Ez a fényes szó „napidíjas”, a leányokra vonatkozott, s a rendelet azt jelenti közönséges nyelven elmondva, hogy az egyik lányt megfosztják a hivatalától.
Csönd állt be az olvasás után, a lányok még lélegezni is alig képesek, nemhogy beszélni tudnának. Végre megszólal a főnök: „Tudják, hogy nem szeretem a női hivatalnokokat, s azért nekem mindegy, akármelyikük marad itt a kisasszonyok közül. Egyezzenek meg szépen egymás közt, s holnap adják tudtomra, ki fog elmenni!”
Igazán borzasztó ember ez a főnök. Nem csoda, hogy ez a rideg beszéd és a rendeletben foglalt irtózatos „tatik-tatik” szöveg annyira összezúzta a két szegény „pintyet”. Szomorúan távoznak a főnöktől és a távírógép mellett egyszerre vége lett a vidámságnak. Pedig Mili éppen most vett le egy nagyszerű táviratot, melyet valami zsidó lakodalomhoz küldtek pompás magyar írással: „Boldogságot, gyönyört, a vőlegénynek s arának, szerencsét és üdvöt, az egész családnak!” Ilyen fölött máskor egy hétig nevetett volna, most pedig szótlanul dolgozik tovább, sőt néha titokban a szemeit törülgeti. Egyszerre eltűnik a gép mellől, visszamegy a főnök szobájába, ahol keményen rákiáltanak:
 – Mit akar? (Könyörögni jött, hogy őt tartsam meg a hivatalban – villan meg a főnök agyában).
 – Alázatosan kérem a főnök urat, engem bocsásson el a hivatalból, mert özvegy édesanyám 25 forint nyugdíjat kap hónaponként, melyből könnyű kettőnknek is megélni. Paulát pedig kegyeskedjék továbbra megtartani a hivatalban, mert neki nincsen, amiből éljen.
A főnök szótlanul rámereszti szemeit a szepegő lányra, mintha valami csoda állatot látna maga előtt. Nagysokára aztán rákiált: „Jól van, elmehet!”
Mili visszatér gépe mellé. Rövid idő múlva Paula tűnik el és megy a főnökhöz. „No, ez is jókor jött könyörögni”– morog a főnök úr és összevonja keféhez hasonló szemöldökeit, szinte látni, milyen haragos. Olyan hangon kiáltja, mintha ágyú dörögne:
 – Mit háborgat?
Paula sírástól megszaggatva, alig tudja kérelmét elmondani: „Ne tessék haragudni, főnök úr, ha egyikünknek el kell menni, akkor én megyek el, mert Mili ügyesebb hivatalnok mint én, tehát az az igazságos, hogy Mili maradjon, én pedig távozzam. Aztán majd én megélek úgyis, mert tudok varrni, s talán akad munkám!”
A főnöknek elakadt a lélegzete. Micsoda teremtések ezek? Egyik bizonyítja, hogy anyjával együtt könnyű megélniük 25 forintból, másik pedig meg fog élni abból, hogy talán akad varrni való munkája? Borzasztó népség! Hát nem volt bolond, aki legelőször nőhivatalnokot alkalmazott?
 – Abtreten! (=távozzon) – kiáltott Paulára németül a magyar nemesi családból származó főnök, mintha egy század katonát vezényelne. Szívébe markolt a két leány, a főnök úr pedig szívben mindig katonatiszt maradt, bár régen otthagyta a katonai pályát, hogy feleségül vehessen egy leányt, akinek nem volt óvadéka. „Csak a szívre hallgasson az ember, mindjárt bolondot csinál!” – szokta mondani a főnök, ha otthon megharagították és ő mérgében reggelig billiárdozott a kávéházban, csak úgy csattogtatta az elefántcsont-golyókat. Különben a főnök a szigorú rendnek és pontosságnak mintaképe.

A két leánynak egymás iránt tanúsított magaviselete kihozta sodrából a főnököt, mert ő, aki huszonhat éves szolgálata alatt vakon teljesített minden rendeletet anélkül, hogy azok igazságossága felett gondolkozott volna, most azt jelentette az igazgatóságnak, hogy nem bocsátja el egyik női alkalmazottat sem, mert szükség van rájuk. Mikor a jelentést megkapta az igazgató, valósággal elképedt. Ilyen jelentésekhez nem szokott hozzá. Hiszen a főnök borzasztó cselekedetét csak azzal a még borzasztóbb szóval lehet kifejezni: függelem-sértés!
 – No, ez a vén katona igen rászolgált, hogy nyugalomba vágtasson! – szól titkárához az igazgató, és parancsot ad, utasítsák táviratilag a renitens főnököt a rendelet rögtöni foganatosítására „a különbeni következmények terhe alatt”.
A harapós embernek ereiben szilajon kezdett lüktetni a vér az igazgató táviratának olvasására, de nem szólt egy szót sem. Csak elvette a másik asztalról az „Egyetértést” (=napilap az 1800-as évek végén) és kikereste, mikor fogad a miniszter. Aztán elhozatta hazulról a frakkját, zsebébe tette az igazgató rendeletét és táviratát, azzal vasútra ült, hogy a miniszterhez menjen.
Igaz, hogy útközben leszidta saját magát: „semmi közöd a nagyok dolgához, megint bolondot csinálsz, vén szamár”, de azért jelentkezett, és másnap a miniszter előtt állott.
A hatalmas miniszternek megmutatta az igazgató kegyetlen rendeletét és táviratát, s imígy fejezte ki kérelmét: „Kegyelmes uram, nem szabad elbocsájtani egyik női alkalmazottat sem!”
A kegyelmes úr csodálkozva ismétli: „Nem szabad?”
 – Igenis nem szabad, mert akkor éhen halnak a nyomorultak! – felelt a feszesen álló postafőnök, és elbeszélte a leányok tettét, s azzal fejezte be beszédjét, hogy őket az elbocsájtás éppen a közelgő nagy ünnepekre tenné szerencsétlenné. A főnök, nem volt Istentől megáldva valami nagy szónoki tehetséggel, de azért megindította a minisztert. Ámbár az is meglehet, hogy ez a beszéd valami ismeretlen érzést fakasztott a miniszterben, a sajnálkozásét, mintha ő maga is az államnak egy szánalomra méltó tisztviselője lenne, akit még a szent karácsony napjaiban is távol tart a politika a boldog családi körtől. Azt hiszem, hogy ekkor láthatatlanul a karácsony szelleme suhant el a kegyelmes úr felett, emberszeretetet és békét hintve szívébe, mert a főnök előtt kijelenti: „Kinevezem mind a két lányt postatisztté!”
Csakhogy a kemény ember beleszólt ám: „Nem lehet, kegyelmes uram!”
A nagy úr meglepődve nézett föl íróasztala mellől. Ilyen ellenmondásokat legalább is modortalanságnak minősítenek a minisztériumban. „Igenis nem lehet, mert nőket csakis postakezelővé lehet kinevezni, nem pedig tisztté!”
A kegyelmes úr még egy pillanatig tusakodott magában, hogy ne kergesse-e el ezt a különös embert szegény lányostól együtt. De nyilván mulattatta a dolog, mert elnevette magát, és azt kérdezte: „Mennyi fizetése van egy postakezelőnek?”
 – Legfeljebb 500 forint – hangzik a felvilágosítás.
 – Jól van, írja csak fel a két leány nevét ide a papír szélére, és most hazamehet barátom, azzal a hírrel, hogy mindkét védencét kinevezem kezelőnek. Isten áldja!
Erre a főnök szabályszerűen meghajtotta magát és a minisztertől egyenest a távíróhivatalba ment. Ezt táviratozta a főnökhelyettesnek: „Azonnal értesítse Milit és Paulát, hogy mindketten megmaradnak a hivatalban!” Legalább addig se szomorkodjanak, míg hazaérek, beszélt magában a keményszívű főnök.
Mikor a miniszteri kinevezéseket megkapta a postaigazgató, azzal az utasítással, hogy rögtön küldje meg a két lány részére, az igazgató urat a guta környékezte. „No ilyesmi csakis Magyarországban történhet meg – szólt a titkárhoz – jó lesz ezentúl figyelemmel bánni ezzel a postafőnökkel, mert ott fönn valami hatalmas pártfogója van.”

Hanem olyan boldog karácsony igen kevésnek jutott, mint a két új postakezelőnek. Alig győztek hálálkodni a főnök előtt. Sőt Paula egész elragadtatással azt is megvallotta, hogy most már megesküszik régi jegyesével, mert van rendes fizetése. Erre a harapós ember azt mondta: „Tudtam, hogy megint bolondot csinálok. Hiába, a szívre nem szabad hallgatni!”

Karácsonyi meglepetés

Írta: Kozma Andor

Ede úr, aki igen takarékos, rendes hivatalnok-ember, a karácsonyi ünnepek előtt azt mondta csinos feleségecskéjének, hogy egy okos szót akar vele szólani.
 – Asszony! A mi házi költségvetésünket minden esztendőben megzavarják a kölcsönös karácsonyi ajándékozgatások. Nem hagynánk végre el ezt a bolond szokást?
 – Dehogynem, lelkem. Már én is gondoltam erre, de nem mertem szólni. Mert hiába, nekem mégis jól esett, hogy karácsonyra mindig meglephettelek valami csekélységgel. Csak azt röstelltem, hogy te meg ilyenkor, rendesen igen nagy költségbe verted magadat miattam. Jobb lesz, igazán jobb, ha véget vetünk ennek.
 – Persze. Anélkül is tudjuk, hogy szeretjük egymást.
 – Világos. És végtére nem vagyunk már holmi mézes-heteket élő gyerek házaspár. Tehát karácsonyi programunk: semmi ajándék!
 – Semmi ajándék!
 – S ha lenne is felesleges pénzünk, amint hogy nem szokott lenni, azt inkább félretesszük a takarékpénztárba.
 – Igen okos gondolat! Tehát ne haragudjál, Edém, ha én neked az idén semmi karácsonyi ajándékot nem veszek.
 – Bolondos asszony, hát hogy haragudnék, mikor magam kérlek rá? Csak azután neked se fájjon, ha karácsony estén üres kézzel jövök haza.
És ezzel teljes volt az egyezmény. Meg is pecsételték egy édes, okos, takarékos csókkal.
Amint azonban a karácsony mindinkább közeledett, s a kirakatok fénye, a reklám zaja, s a vásárló tömegek hullámzása mind jobban kezdték izgatni az embert, Ede urat meglepte az érzelgés.
 – Szegény kis feleségem! – sóhajtozta magában, – hát ezen a világon minden asszonyt érjen valami kedves karácsonyi meglepetés, csak éppen téged ne? Önzés, csúnya fukarság volt tőlem az az indítvány, amelyet ő olyan önzetlenül szavazott meg. Pedig az új családi törvénnyel csak ő veszít sokat. Én, a közönyös férfi, könnyen viselem el, ha karácsonyra nem kapok három új selyemnyakkendőt, mert hiszen amennyi nyakkendőre szükségem van, annyit úgy is veszek. De ő, a szegény asszonyka, mikor jut valami kis ékszerhez, ha karácsonykor sem? A sok érzelgő tűnődésnek természetesen az lett a vége, hogy Ede úr, már három nappal karácsony előtt, elszántan betoppant egy ékszeres boltba. Ott úgy kezdte, hogy csak valami csekély emléket akar vásárolni, s úgy végezte, hogy rajta maradt egy gyémántos arany nyaktű 150 forintért.
Mikor kijött a boltból, kissé meg volt illetődve. Ilyen drága karácsonya még nem igen volt. De vigasztalta s földerítette az a gondolat, hogy ez alkalommal igazán nagy meglepetést szerez a karácsonyi ajándékával feleségének. Mert máskor mindig tudta az asszony, hogy kap valamit, de most a bölcs megegyezés után éppen semmit sem vár.
Mivel pedig a szentestéig az asszonynak sejteni sem szabad, hogy immár kútba esett az egyezmény, Ede úr, hazaérve, ki sem merte zsebéből venni a tűt, hanem szépen beletűzte s bekapcsolta azt kabátja belső zsebének selyem bélésébe. Azután, nehogy az elvesztés veszedelmének tegye ki a drága ajándékot, szépen levetette a kabátját s beakasztotta szekrénye belső sarkába. Más kabátot öltött, a szekrényt becsukta, s a kulcsot zsebre tette, mint rendesen. Feleségének feltűnt a kabát-váltás. Ede úr úgy magyarázta meg neki, hogy röstelli már amazt a kabátot viselni, annyira kopott és ócska.

A karácsonyi szenteste még le sem szállt, mikor Ede úr már a délutáni hivatalából is hazament. Majd kifúrta az oldalát a drága tű, még ha a szekrényben lógó kabát zsebébe volt is az beszúrva. Alig várta, hogy elsüsse a nagy meglepetést, amelyen végtelen fog örvendezni az asszony, mialatt azt téteti majd, mintha az egyezség megtöréséért haragudnék.
De Ede úr, amint otthon a szobájába lépett, rögtön észrevette, hogy az asszony megelőzte és lefőzte őt. Íróasztala előtt ugyanis fényes világításban ott állt már egy gyönyörű faragott karosszék. Amolyan remeke a szék-ipari leleményességnek: elől csúcsba sarkal ki az ülődeszkája, karjait felmeredő hegyes kis piramisok cifrázzák, támlája pedig ijedt hirtelenséggel homorúan húzódik vissza az egész díszbútordarabtól. Szóval igazi karácsonyi ajándékszék: igen célszerű, csak éppen ülni nem lehet rajta.
 – Ne haragudjál, édes Edém, – szólt a kedves asszony, férje nyakába omolva, – én nem tudtam megállni, hogy ezzel a csekélységgel meg ne lepjelek.
 – Ej, ej, szívem, hát a megegyezésünk?
 – Biz azt megszegtem, de ugye tudod, hogy szeretetből tettem? S ne félj, nem zavarja ám meg ez a csekélység a költségvetésemet.
Ede úr ezt ugyan nem vette egész komolyan, mert azt a csekélységet becsülte vagy negyvenötven forintra. De persze, eszében sem volt most a dolog prózai oldalát szóvá tenni. Sőt inkább tudva, hogy az egyezményszegésben ő maga még inkább ludas, – hamiskodni kezdett.
 – No, szegény asszonykám, te ugyan rosszul jártál ez idén. Mert én nem szegtem ám meg az egyezményt. Így én most kaptam karácsony-fiát tőled, te meg nem kapsz tőlem semmit.
 – Nem baj az, csak szeress! 
 – Azért, nehogy túlságosan elszomorodjál, hát… hát… én mindenek előtt had váltsak kabátot.
És Ede úr, levetve kabátját, kinyitotta a szekrényt, amely korántsem volt olyan tömött, mint három nappal ezelőtt.  Ede úr idegesen, szinte remegve kutatott a ruhadarabok között.
 – Hol az én sötétkék régi kabátom?
 – Azt vennéd fel? Hiszen az már olyan ócska, hogy nem viselheted. 
 – Mindegy, hol van?
 – Ugyan, miért keresed éppen azt?
 – Add ide rögtön! Fel nem foghatom, én magam akasztottam ide be, a kulcs nálam volt, s most még sincs itt. Hogy van ez?
 – Aranyos Edém, ne neheztelj érte! Én tegnap reggel, míg aludtál, a kulcsoddal kinyitottam a szekrényt, s a viselt ócska ruháidat…
 – Mit? Mit tettél az ócska ruháimmal?
 – Eladtam egy handlénak (=ócskás, vegyes régiség kereskedő).
 – Jaj nekem! Csakugyan? A kék kabátot is?
 – Azt is. Az árukból vettem neked a karácsonyi meglepetést.
 – Szerencsétlen asszony! S a zsebeket nem kutattad ki?
 – De igen.
 – S nem találtál egy gyémántos arany nyaktűt?
 – Nem.
 – Borzasztó! S mit kaptál a kék kabátért?
 – 3 forint 75 koronát.
 – Rettenetes! Maga a tű, ami bele volt tűzve a belső zsebébe, 150 forintot ért.
 – Jézus Máriám! Igazán?
 – Igazán. Neked vettem karácsonyi meglepetésként. No, ez aztán szép meglepetés!
 – Edém, bocsáss meg, nem tehetek róla.
 – Ne beszélj már, mondd meg legalább a handlé nevét!
 – Nem tudom.
 – A formáját.
 – Vörös haja volt s nagy kampós orra. Kényelmesen volt öltözve, fején egy puha kalap felett egy keménykalapot, s még e felett egy cilindert is viselt.
 – Ebből nem igazodom utána. Legalább a lakását mondd meg!
 – Várj csak, azt megmondta, hogy küldessek érte, ha megint kedvem lenne valami üzletre. Hanem azt is elfeledtem. Hadd gondolkozom csak. Ah, tudom már: az utca neve „r” betűvel kezdődik.
 – Rombach utca?
 – Nem.
 – Révay utca?
 – Nem.
 – Rottenbiller utca?
 – Nem, nem. Igaz, megvan már: Szerecsen utca.
 – És ez kezdődik neked „r” betűvel! Oh, asszony, asszony!
 – Tudtam, hogy van benne „r” betű és csakugyan van is.
 – Számot, házszámot!
 – Az vagy 3, vagy 13, vagy 53 volt.
 – Vedd a bundádat, hamar! Kocsiba ülünk s felhajtjuk a tűt, ha még lehetséges.

A házaspár fiákerba vetette magát s lóhalálában hajtatott a Szerecsen utca 3, 13 és 53 szám alá. Mindenütt, amerre és ahová csak mentek, karácsonyfák ragyogtak már az ablakokban. Amint beléptek egy-egy házba, ezzel a kérdéssel rohanták meg a házmestert:
 – Nem lakik itt egy handlé?
Mind a három házban lakott átlag három, s ők benyitottak mind a kilenchez. Mind a kilenc a gyermekserege közepén örvendezett a karácsonynak, s nagy szemet meresztett a berobbanó úrra és hölgyre.
 – Nem ez, újra nem ez!
Aztán sorra vettek a Szerecsen utcában minden olyan házat, amelynek számában utolsónak volt benn a „3” számjegy. A keresett handlé nem volt meg. Reményeikben csüggedten, megpróbálták megfordítani a szám-spekulációt. Most azokat a házakat fogják még végig ostromolni, amelyek számában az első számjegy volt a „3”. És íme, amint a 31-es számú házban a második handlé lakásába nyitottak be, a karácsonyfa előtt ujjongó kis vöröshajú gyermekek közül, boldogan meredt ki az apa: a kampós orrú, vörös hajú handlé. S mi több, ünneplő gyanánt rajta volt Ede úr ócska kék kabátja.
 – Ez az, ez az!
Ede úr, nagy ámulatára a karácsonyt ünneplő családnak, egyetlen szó nélkül, mint valami szerető rokon rohant a családapára s átölelve azt, egyenesen és ellenállhatatlanul mélyesztette kezét a kék kabát belső zsebébe.
 – Mit akar az úr? Mindjárt rendőrért kiáltok.
 – Ne kiáltson, édes barátom, megvan már!
És diadalmasan húzta ki a zseb bélésébe rejtett gyémántos aranytűt. Néhány perc múlva mindenki mindent megértett s mindenki örvendezett azon, hogy a derék handlé még nem adott túl a kabáton, hanem „mint valódi uraságtól levetett”, csinos darabot, magának tartotta meg azt. Ede és felesége még soha, sehol sem töltöttek vígabb karácsonyestét, mint a vörös handlé családjánál a Szerecsen utca 31-es szám alatt.
De az is bizonyos, hogy soha még annyi pénzükbe nem került a karácsonyi meglepetés, mint most, mikor előre megegyeztek abban, hogy ki nem adnak a karácsonyi meglepetésre egy fillért sem.

Ezekkel a 125 éves, karácsonyi történetekkel és Wass Albert gondolataival kívánok minden kedves olvasómnak békés, boldog, szeretettel teli karácsonyi ünnepeket. 

„Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.” (Wass Albert)

Pörneczi Tamás, 2020 Karácsony

források: A történetek és az illusztrációk mindegyike a Vasárnapi Újság 1895. december 22-i számában jelentek meg.