Tanulságos történetek az egykori Kenyeri környékéről
Lassan véget az idei nyár, ezért úgy gondoltam, hogy néhány érdekes és igaz történettel búcsúzom 2021 augusztusától. A történtek mindegyike megjelent egykor a korabeli napilapok hasábjain, de mindeddig én még nem találkoztam velük sehol sem, annak ellenére, hogy a szereplők mindannyian Kenyeri, Rábakecskéd, Pápoc vagy Csönge szülöttei.
Koccintás a Kozensky kocsma udvarán Kenyeriben a két háború között (digitális fotóalbumomból)
Az első történet az egykori betyárvilág korszakába enged bepillantást. Ezúttal azonban nem a betyárok hőstetteiről olvashatunk, hanem egy betyár halálának históriáját ismerhetjük meg, akinek a csöngei tisztelendő atya adta meg a végtisztességet.
Az ezernyolcszázhatvanas években történt. A vaksötét éjben hirtelen támadt lódobogás zaja verte fel az első álomból ébredt falu csendjét Csöngén. A porták hűséges őrzői állandó jelzőszolgálatban maradtak egymással.
A tajtékzó paripák a növényekkel befutott parókia előtt álltak meg. Honnét hozták utasaikat, ez azóta sem derült ki. Az élet sok apró titkával együtt elnyelte ezt is tömegsírjában az idő. Útjuk azonban nagyon sietős volt. Nyomban dörömbölni kezdtek a szélső szoba ablakán. Erre bátorította őket a ház gazdájának messze-földön híres elszántságáról szerzett értesülésük is.
– Kik vagytok ti? – szólt ki a kemény férfi hang.
– Inkább jöjjön ki, nem sok az időnk tisztelendő úr – válaszoltak. Egy társunk, mielőtt kiszállna belőle a rossz párája, könnyíteni szeretne a lelkén. Papot kíván. Ezért vagyunk itt! A lelkész erre a bejelentésre perceken belül útra készen állt.
Patkók szórta szikra volt az úton a fény. A kísérők egyike mégis – illendőségből – egy magyarázatba fogott:
– Nem sokat látni az erdőből, de azért mégis biztosabb lesz, ha bekötöm ezzel a kendővel a tisztelendő úr szemét… S míg mondotta, meg is tette. Azért tette ezt, mert a betyársorsra kényszerített szegény embernek erdei otthonát rejtenie kellett. Hosszú időbe került, míg végre a kocsi a célnál megállt.
Szánalmas emberroncs feküdt az erdei avaron, kevés jelével a földi léthez tartozásnak. Egy-egy pillanatra szállt vissza még belé az élet, míg elmondhatta megbékülést kereső lelkének vallomásait:
– Bánom…bánom…Megbocsájtok.
Falujából elsodródott szegénylegény volt-e a fokostól eltorzított anyaszülte? Ezt csak a Mindentudó és a megbánt bűnöket megbocsátó Isten tudja. A körülállók, mint amikor fontos ügyek intézésére talál okot hirtelen az ember, sietve mozdultak ki nehéz csöndjükből. Pénzes erszényüket mutogatva, kérdezték:
– Mivel tartozunk a tisztelendő úrnak?
– Semmivel – volt a határozott válasz – az úrvacsorát nem pénzért adják.
A szegénylegények elcsodálkoztak a lelkész válaszán. Visszafelé még jobb helyet készítettek neki. Felültek újra a szekérre, hogy Csönge papját tisztességgel hazavigyék. Nem jártak messze a szomorú emlékű helytől, amikor két lövés dördült el. A betyárbecsület íratlan törvénye szerint teljesítették áruló társuk utolsó kívánságát.
Amikor megérkezett a kocsi a parókia elé, tisztelettudóan leszálltak utasai és kezet nyújtva elbúcsúztak a lelkésztől:
– Nyugodalmas pihenést kívánunk a tisztelendő úrnak!(A történetet Rónay Zoltán jegyezte le, akinek édesapja mesélte el a betegágyán. Megjelent az Evangélikus Élet című lapban 1966-ban)
Konfirmálási emlék Csöngéről: a lelkész és a gyermekek közös fotója, amit Mesterházy Gyula celldömölki fényképész készített (digitális fotóalbumomból)
A következő történetben Svedics Sándor, Rábakecskéden született fiatalember viszontagságos, idegenlégióval kapcsolatos történetét követhetjük nyomon az 1920-as évek második feléből.
Nagykanizsán újabban igen sok magyar fiú fordul meg, akik mind az idegenlégióból szöknek meg. Tegnap Vargha Ferenc 27 éves rábakecskédi születésű asztalossegéd érkezett a magyar határállomásra és rendkívül érdekes dolgokat mondott el a határállomáson szolgálatot teljesítő rendőrtisztnek.
Azzal kezdte, hogy tulajdonképpen Svedics Sándornak hívják, a Vargha nevet csak felvette 1919 telén a román megszállás előtt. Temesvárról Szegedre menekült, ahol teljesen lerongyolódott. Egy társa rábeszélésére beállt az idegenlégióba és öt évi szolgálatra kötelezte magát, napi 2,5 frank zsold fizetéssel. Szegedről 180-ad magával vitték, Szerbián és Bulgárián át Konstantinápolyba, ahol hajóra tették őket. Az úton kiderült, hogy a franciák csak Konstantinápolyig adják a napi 2,5 frank zsoldot, onnan kezdve már csak 25 centet adnak naponta. Többen elhatározták, hogy megszöknek. Valamennyiüknek sikerült a szökés, csak neki nem, mert egy francia járőr Konstantinápoly utcáján felismerte és megkötözve visszavitte a hajóra. Később szökés és lázadás miatt 15 hónapi fogházra ítélték. Valósággal kínozták a fogságban. Nyolcheti kiképzés után a marokkói harcvonalba szállították őket, ahol három évig, mint rendes katona szolgált, azután pedig, mint közönséges rabszolgának vagy kényszermunkára ítélt fegyencnek, a francia gyarmatok kikötőiben kellett dolgoznia. Közben kitöltötte 15 hónapos büntetését, de ezt az időt utána le kellett szolgálnia. Így került most vissza Magyarországra…
Svedicset, akinek egyetlen fillére sem volt, a nagykanizsai kapitányság kényszer útlevéllel szülőfalujába, Rábakecskédre toloncolta.(Az Est napilap, 1927. július 9.)
Rábakecskéd, a mai Táncsics utca, amit az ősidőkben „Godena” néven ismertek, majd Fő utcának, később pedig Iskola utcának is neveztek, amikor a kecskédi iskola megépült itt. A fotó 1966 szeptemberében készült (forrás: Savaria múzeum)
Két megtörtént eset következik az 1800-as évek végéről, azokból az időkből, amikor a katolikus és evangélikus fiatalok közötti vegyesházasság bűnnek számított egyes családoknál. Ahogy látható, ezeknek a történeteknek a tanulságai is fontos igazságokat tartogatnak számunkra.
Két jó históriát beszéltek ma el nekünk az átkeresztelési vita folyása alatt. Megérdemli mindegyik, hogy följegyezzük a jövendő számára, tanúsága gyanánt annak, hogy azok az óriási lelkiismeretbeli összekócolódások, a melyekről mindennap hallunk, milyenek voltaképpen a gyakorlatban. Mind a két eset vegyes házasságra vonatkozik.
Az első esetben egyik igen derék plébánosunk volt az, aki a protestáns vőlegényt kötelességszerűen pácba tette, s keményen követelte rajta a „reverzálist“, mely szerint a gyermekek is katolikus vallásban lesznek nevelendők. A protestáns vőlegény azonban nem engedett a szép szónak, ami pedig voltaképpen keserű volt, mivel a katolikus menyasszony (mint rendesen) a katolikus templomban akart esküdni. Végre a plébános kimondta a szentenciát:
– Akkor sajnálom, de katolikus templomban nem esküsznek.
– Én is nagyon sajnálom – volt az ultimátum a vőlegény részéről – mert már nagyságodnak szántam 25 arany stólát, de így a protestáns lelkész kapja meg.
A plébános (aki kedélyességéről volt nevezetes és nem pénzvágyáról) elnevette magát:
– Úgy! Tehát ön erőszakkal fenyeget. Az már más. Ilyen „közvetlen veszedelem“ mellett nem ragaszkodom tovább a szigorhoz. Tessék csak nálam a katolikus templomban esküdni.A másik esetben a katolikus menyasszony csinálta a bajt, aki esküvő előtt a gyónásnál ártatlan szívvel bevallotta a lelkiatyának (aki szerzetes volt), hogy protestáns férjhez megy, sőt még azon fölül protestáns templomban kell megesküdniük, mivel vőlegénye „reverzálist” nem akar adni. A szerzetes lelkiatya összeráncolta a szemöldökét, s mint az már szokásos, nagy dorgálásban részesítette a fiatal „bűnöst“, de azért amellett a föloldozást is megadta. A leány sírva, kétségbeesve ment haza jó katolikus szüleihez, akik fűhöz-fához mentek, de mindenki vállat vont. Végre a család egyik régi barátjához, a püspökhöz mentek s ott panaszolták el az „esetet“, hogy nem-e lehetne rajta valahogyan segíteni. A püspök telve keresztényi jóindulattal, le és föl járt a szobában, s végre az apához fordult:
– Hány éves a kedves leánya?
– Tizenkilenc!
– Hallatlan! Lehetett volna neki már annyi esze, hogy ne mondta volna el annak a barátnak!A dolog vége (nem tudom hogyan) ebben az esetben is az volt, hogy a katolikus oltár előtt ment végbe az esküvő.
A tanulság pedig az, hogy nem vagyunk mi (különböző egyházak) úgy egymással összeveszve ahogyan látszik. Csak úgy teszünk, mintha veszekednénk.
(Pesti Hírlap napilap,1892. május 22.)
Ez az eredeti „reverzális” 1859. szeptember 1-én íródott. Lőrincz István evangélikus vőlegény, tanuk előtt fogadta meg, hogy leendő feleségétől, a katolikus vallású Kovács Juliánától születendő fiú és leány gyermekeit is a katolikus vallás szerint fogja felnevelni (digitális fotóalbumomból)
Ismét két történet következik az 1910-es és 1920-as évekből. Minkét esetben a kiscelli (=Celldömölk) vásárra indulnak a szereplők, de aztán Kenyeri környékén valami vagy valaki igyekszik eltéríteni őket tervezett útjukról.
A kiscelli vásárra gyanútlanul ballagott néhány Sopron megyei falusi ember, mikor a Kenyeri és Kecskéd községek közt levő országúton egyszerre egy levelet találtak, mely halállal fenyegeti őket, ha ezen irányban folytatják továbbra is útjukat. Az utasok egy része erre letért az országútról egy gyalogösvényre. Alig haladtak néhány száz lépésnyire, mikor bekormozott arcú egyének rohantak reájuk, számra öten, és pénzüket követelték. Véres dulakodás kezdődött erre az utasok és a rablók közt, kik amazokat félholtra verve, otthagyták az országúton, mintegy 400 forint készpénzüktől is megfosztván őket. A verekedés közben egyik rablónak az egész bajuszát kitépte az egyik utas. A csendőrség e bajusz nyomán csakhamar megtudta, hogy a rablást a kecskédi csősz követte el négy társával, kiket már le is tartóztattak. A megvert utasokat, pedig kórházban ápolják.
(Kemenesalja hetilap, 1913. november 30.)
Pápoc és Kenyeri községek közötti úton találkozott a kiscelli vásárra menő aljában Dolfi bátyánk egyik furfangos birtokossal.
– Hová iparkodik, Dolfi? – szólította meg a birtokos.
– Az országos vasárra, tekintetes uram.
– Nem megy sehova! Érti? Azonnal kiteríti a batyuját, mintha országos kirakóvásár volna itt.
– De kérem, kinek pakoljak ki, mikor nincs egy vevő sem.
– Semmi köze hozzá. Pakoljon ki azonnal! Ha én azt mondom, hogy vásár van, hát akkor vásár van? Érti?
Dolfi bátyánk kipakolt. A földbirtokos fitymálva válogatott a portékái közölt és sorra ócsárolta a sok árut:
– Hát ez fésű? . . . – Ez is tükör? . . .- Hát ez meg mi az Isten csodája ? . . .
Hanem ezt már a kereskedő is megsokallotta, és a méteres botjával hátulról nagyot húzott a földbirtokos háta közepére. Az hirtelen megfordult és dühösen förmedt rá Dolfi bátyánkra.
– Mi volt ez? Ki merte lenni ezt?
Dolfi bátyánk alázatosan meghajolt előtte, s bajusza alatt mosolyogva ravaszul jegyezte meg :
– Ki tudhatja ezt, kérem alássan, ebben a nagy sokadalomban.(Kemenesalja hetilap, 1920. július 11.)
Vásárosok a Szentháromság téren, Landler Samu üzlete előtt Czelldömölkön (korabeli képeslap részlet)
Egykor községeinkben több kocsmában is olthatták szomjukat településünk férfi lakói. Ünnepek alkalmával aztán a kocsmák adtak helyet a táncmulatságoknak is, ahol a falu apraja-nagyja is kedvére szórakozhatott. Így történt ez 1920-ban is, a Kenyeri búcsú alkalmából.
Búcsú Kenyeriben. Kenyeri községben múlt vasárnap tartották meg az évenkénti szokásos búcsút. Közelről s távolról sokan sereglettek össze, hogy a szíves vendéglátó gazdák körében pár kellemes órát tölthessenek el. De a leghangosabb és legvígabb élet, Kozinczky Elek vendéglőjében volt. A népszerű vendéglős jó boraival, ízletesen, készített ételeivel és figyelmességével vendéglőjének eddig is jó hírnevét csak emelte, vendégeit jó kedvre hangolta, akik a reggeli órákig ropták a táncot.
(Kemenesalja hetilap,1920. július 11.)
A kenyeri Kozensky féle kocsma udvarán gyűltek össze a férfiak egy kis beszélgetésre, nótázásra. A bal oldalon, saját készítésű tamburájával a kezében nagyapám, Pörneczi Endre. A jobb oldalon ülő, bajuszos úr, a kocsma tulajdonosa Kozensky Elek (utólag színezett fotó digitális fotóalbumomból)
Mai utolsó történetem 1944-ben nagy port kavart a környékünkön és megyénkben is. A főszereplők egy jósnő, egy jóhiszemű rábakecskédi asszony és egy zacskónyi ékszer.
Az elmúlt év januárjában megjelent Rábakecskéden két rendesen felöltözött asszony és szállást kértek Vekszli Pálnétól. Székely asszonyoknak mondták magukat. A szállásért nem fogadott el pénz Vekszliné, hanem megkérte az egyik asszonyt, aki azt állította tud jósolni, hogy jósoljon neki. Ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy súlyos szívbajban szenved, ezért szeretné megismerni a jövőjét. Az ismeretlen idegen rögtön mondta neki, hogy ő bizony meg tudja gyógyítani a háziasszonyt. Ezt igyekezett is bebizonyítani a székely asszony, aki egy bádogtálat, timsót és egy pengőt kért. A bádogtálba vizet öntött, beletette az egy pengős pénzérmét, majd beleöntötte a timsót is. Rövid idő múlva a timsó felolvadt és felhabosodott, miközben a pengő kiugrott a tálból. Veksziné ezek után már elhitte, hogy a székely nő meg tudja őt gyógyítani, aminek hamarosan neki is látott. A székely asszony elkérte a háziasszony összes ékszerét és beletette mindegyiket egy zacskóba, nagy hókusz-pókuszokkal fűszerezve, majd kijelentett, hogy elviszi a zacskót a templomba megszenteltetni. A megszentelt zacskót aztán a háziasszonynak a nyakába kell majd akasztania, és addig kell majd hordania, amíg meg nem gyógyul.
Ezek után a székely asszony eltávozott a zacskóval, hogy megszenteltesse. Teltek az órák, de Vekszliné hiába várta az asszonyt, egész éjjel nem érkezett vissza a templomból. Mit tehetett mást, másnap reggel feljelentést tett a csendőrségen. A rend éber őrei, hosszú nyomozást követően rá is akadtak a székely gyógyítóra. Kiderült, hogy özvegy Farkas Istvánnénak hívják és sohasem volt székely asszony, hanem az egyik hercegfalvi cigány-kunyhóban látta meg a napvilágot, és fő kereseti forrása a jóslás és főként a csalás.
A bírósági tárgyaláson Farkasné mindent tagadott: „Se tudója, se látója nem voltam, kezit csókolom, az ékszereknek. A csendőrség előtt csak azért ismertem be, hogy kicsaltam azokat az asszonytól, mert féltem tőlük, kezit csókolom. Ez az asszony – mutatott rá Vekszlinére – hamisan beszél, a vesztemet akarja!” A bíróságot azonban nem tudta meggyőzni Farkasné, pedig az utolsó szó jogán kijelentette: „Akasszanak föl kezit csókolom, vagy lűjjenek fejbe, ha ezért megbüntetnek!” A bíró végül nyolc év fegyházbüntetést rótt ki a csalóra, akitől megkérdezte: megnyugszik-e az ítéletben vagy fellebbezik? A válasz egy mondat volt: „Hát mit csináljak, ha egyszer elítéltek ilyen ártatlanul, kezit csókolom…”.
(Savaria Fórum újság, 2014 december 13.)
Kártyavető asszony 1939 (forrás: Fortepan, adományozó Konok Tamás id.)
Ezek voltak a sokak számára talán kevésbé ismert, Kenyeri környékén megtörtént egykori históriák, amelyik mindegyike szerencsésen végződött, vagy ahogy a közmondás tartja: „Minden jó, ha jó a vége!” Legközelebb szeptemberben várom olvasóimat új írásaimmal.
Pörneczi Tamás, 2021. augusztus 27.
Források: korabeli újságok cikkei, Arcanum adatbázis, digitális fotóalbumom fotói
