A három menyasszony vára

Történetek az egykori kenyeri fonóból 1.rész

Ma már csak az idősebbek tudják, hogy mi is jelentett egykor a falusi embernek a „fonó”. Látszólag csak egyetlen célt szolgált a „fonó”: a falusi házaknál, a hosszú téli estéken, a megtermelt kendert fonták fel vékony, finom szálakká, hogy abból a takácsmesterek házi vásznat, ponyvát, kötelet készítsenek. Így jutottak elődeink vászonruháik olcsó és tartós alapanyagához. De emellett a „fonó” egy korabeli kulturális intézmény szerepét is betöltötte. A feldolgozással eltöltött órák alatt jutott idő beszélgetésre, a világ dolgainak megvitatására, a fiatalok tanítására, idősek és fiatalok párbeszédére, szerelmek szövődésére, a régi történetek és hagyományok továbbadására. 

Liechtenstein vára a Bécsi erdőben (forrás: kirándulástippek)

A magyar népnek mindig élénk volt a képzelőtehetsége. A természet jelenségeit és emberi múltjának eseményeit színes, elbeszélő köntösbe öltöztetve, nem engedte át ezeket a feledésnek, hanem többször elmesélve, még színesebb köntösbe burkolva átadta az utódoknak. A hallgatók pedig örültek az elbeszélők színes szavainak. Amikor aztán az arra alkalmas személyek idősebb korba értek, átvették az előző idők mesélőinek szerepét, és akkor azok elhunytával tovább adták a régi történeteket a fonóban. A mesélők célja nemcsak a hallgatók pillanatnyi szórakoztatása volt, hanem a falubeliek oktatása is. Így a gyakori elmesélés réven maradtak meg népünk meséi, történetei, megtörtént vagy csak elképzelt eseményekről, valamint népdalai és táncai is. Mindezek az egész nép költői képzeletének kincsei.

Horváth István egykori plébános, a második világháború előtt maga is meglátogatta Kenyeriben az akkor még létező „fonót”, és lejegyzett néhány történetet, amiket ahogy ő maga írta: „már régen porladó kenyeriektől és kecskédiektől hallottak egykor”. A „kenyeri fonót” azóta elnyelte már a történelem, de a plébános úr feljegyzései megmaradtak, és néhány héttel ezelőtt hozzám is eljutottak. A hosszú téli éjszakákra tekintettel, ezek közül osztok most meg egy réges-régi kenyeri mesét, ami a „Három menyasszony vára” címet kapta. Illusztrációként, egykori falubeliek fotóit használtam, akik talán maguk is láthatták még a „kenyeri fonót”.

Téli este. Kinn ugyan kevés még a hó, de a fúj a hideg „főszél”. Végig sepri a sötét utcákat. Bent a házakban meleg és világosság. Jól betömték a szobák ablakát szalmával, felrakták már az „ablaktevő deszkákat”(=spaletta) úgy, hogy a „főszél” hiába próbálkozik rést keresni, nem tud befújni. A búboskemencébe jól befűtöttek, fával és kukoricatorzsával. Nagyok az erdők a két község körül, de szükség is van a fájukra egész évben, főleg télen.

Megy a fonás munkája szorgalmasan. A férfiak nem dolgoznak, ők csak szemlélik a fonást. A búbos(kemence) körül csak öregebbek ülnek. A házigazdán kívül Varga Imre, Jóska meg János bácsi, valamint Lakatos Mihály és Ferenc bácsi.

– Hideg, nagy tél lesz ám az idei – mondja Juli néni.

– Bizony – mondja Ferenc bácsi – „Márton barna lovon jött el” (=nem volt hó november 11-én, tehát kilátszott a föld barna színe). Ez pedig szigorú és hosszú telet jelent.

– Hó is sok lesz – teszi hozzá János bácsi, – ha még nem mutatta meg eddig a tél a foga fehérjét ebben az irányban(=ebből a szempontból).

– Ezért is iparkodnak a legények annyira meg a fiatalabb férfiak – veti közbe Juli néni.

– Ki tudja, hátha már holnap annyi lesz a hó, hogy nem tudnak kimenni az erdőre vágni, meg aztán hazafuvarozni a kivágott fát – egészíti ki Jóska bácsi.

– De jó is, hogy van a községnek elég nagy erdeje – véli a háziasszony.

– No, az nem sokáig volna elég, ha az „összes nép”(=az egész lakossága faluban) nekilátna vágni azt úgy igazában.

– Még jobb ez a nagy urasági erdő – mondja ki Mihály bácsi a kenyeriek véleményét is. – Ez bírja mindkét község, de még a környék, Pápoc meg Csönge szükségletét is, amikor az uraságék megengedik, hogy ne csak napszámban, hanem „részben”(=a kivágott fa egy részét kapják munkabér fejében) is vághassanak.

– Honnan is van a Cziráky grófoknak ennyi, sok erdejük a Rába mellett meg a Cseren is? – kérdezi elgondolkozva az egyik asszony.

– Látszik, hogy te nem itt születtél – mondja Róza néni.

– Nem bizony – feleli az. – Az én bölcsőmet Zalában ringatták.

– Hát „mondásként” – veszi fel a beszéd fonalát kis szünet után Róza néni, – mi itteniek tudjuk, hogyan szerezték a Cziráky grófok ezt a sok cseri erdőt.

– Hogyan? – érdeklődik a Zalából jött menyecske. – Én nem hallottam erről még semmit.

– Akkor csak figyelj ide jól! – mondja neki Róza néni. – Majd elmesélem.

– Már azt hittem, hogy ma mese nélkül dolgozunk – „kotnyeleskedik”(=beleszól mindenbe) az egyik leány, a Klári.

– Az pedig lehetetlen – nevet egyet Ferenc bácsi. – Ahol ennyi együtt a fehérnép, ott lehetetlen, hogy ne legyen mese, ha másképpen nem, pletyka formájában.

– Hát ezt a sok erdőséget a Czirákyak az Ostffyaktól szerezték – jelenti ki Róza néni. – Azoké volt itt a Cseren minden erdő.

– Olyan gazdagok voltak azok? – csodálkozik a zalai asszony.

– Hát a Cziráky gróféknak nem volt elég erdejük? – kérdezi az egyik kecskédi leány is.

– Azok még „a közéletibe se mehettek”(=nem értek fel hozzájuk) az Ostffyaknak az erdőség dolgában. Hogy azok meg honnan szerezték, „annak tudója nem vagyok”.  De hogy az övék volt itt minden erdő, az biztos.

– Talán a király adta nekik – véli a háziasszony.

– Az lehet – feleli Róza néni. – Arról nem szól a mesém. Mondtam, hogy annak tudója nem vagyok. De ha „ókumlálok”(=gondolkozom) a dolgon, úgy kell annak lenni, ahogyan te mondod, mert valamikor minden a királyé volt.

– Az lehetett ám igazán gazdag – csodálkozik Jutka leány.

– De hát hogyan lett azután a cseri erdő a Cziráky grófoké? – kérdezi Klári.

– Annak hosszú ám a története, ha meghallgatjátok – kezdi újra Róza néni.

– Meg ám, annál jobb – mondják karban a leányok. – Már alig várjuk. – Mondd csak, mondd csak! – nyugtatják az asszonyok. – De ezek a lányok is hallgassanak! Azok kissé tiszteletlenül összenevetnek. Azonban mindegyik összeszorítja a száját, hogy egyetlen szó se jöjjön ki azon. Így Róza néni most már nyugodtan folytatja mondókáját.

– Hát az úgy volt, hogy valamikor az Ostffyak lutheránusok(=Ágoston rendi evangélikusok) lettek, mert azelőtt katolikusok voltak azok is. El is vették az asszonyfai katolikusoktól a templomot, mert hát most ők lettek többen. Aztán attól fogva ők miséztek, meg imádkoztak abban a templomban.

– Az evangélikusok nem miséznek, csak a katolikusok – szól bele Mihály bácsi.

– Legyen igaza magának Mihály bátyám – hagyja rá Róza néni. – Akkor hát csak imádkoztak, meg prédikált az a lutheránus pap. Én ezt nem láttam, mert hát ez majdnem 200 éve volt.

– A katolikusok hová mentek akkor imádkozni, ha nem volt helyük a templomban misét hallgatni? – szólal meg az egyik leány.

– Azt nem tudom – feleli Róza néni. – Arról nem meséltek a régiek, akiktől ezt a mesét hallottam.

– Azok, az egyik katolikus valláson megmaradt asszonyfai jobbágy vagy zsellér házánál jöttek össze imádkozni – magyarázza Mihály bácsi.

– Hát a mise is ott volt? – érdeklődik a másik leány.

– Mise az nem volt ott – folytatta Mihály bácsi a magyarázatot. – Akkor ezen a vidéken nem volt katolikus pap. Csak egy öreg bencés barát éldegélt a régi dömölki kolostorban. De az már az öregség miatt nem tudott sehová sem kimenni misézni, hanem csak otthon mondta a miséjét.

– Volt akkor ott (Dömölkön) egy másik kolostor is? – kérdezi most egy másik leány. Nemcsak az volt ott, a kéttornyú templomnál?

– A régi kolostor, meg a hozzátartozó templom Dömölkön volt – adja meg a felvilágosítást Mihály bácsi. – A mai meg Kiscellben van. Csak a kettőt együtt hívják ma Celldömölknek. A réginek a romjai ma is megvannak, ha nem hordták szét teljesen építkezni a dömölkiek.

– Aztán vasárnapról vasárnapra olyan messze, Dömölkre kellett menni az ősöknek meg az asszonyoknak is? – kérdi most ismét valaki.

– Nem tudtak azok elmenni – mondja Mihály bácsi. – Legföljebb évente egyszer-kétszer. Talán úgy, mint ma, amikor búcsút járni megyünk szeptemberben Cellbe.

– De jó is nekünk – néznek össze a lányok, – hogy nekünk itt a helyben van templomunk meg papunk.

– Hát bizony akkor így lehetett asszonyfán is – folytatja Róza néni. – Ez tartott addig, amíg a császár azt nem parancsolta, hogy az asszonyfai templomot adják vissza a katolikusoknak. Ezt azután a lutheránus Ostffy uraság nem akarta megengedni. Hogy mi volt annak a keresztneve, azt már elfeledtem, vagy tán nem is tudtam. De „mondásként”, hát nem akarta beengedni a katolikus plébánost sem a templomba, amikor az odament a híveivel.

– De hiszen a király az Ostffy uraságnak is parancsolt – veti közbe az egyik leány.

– Látod, még annak sem fogadott szót. Olyan nyakas volt az. Amikor aztán mégis követelte a katolikus plébános, akkor olyan durva lett, hogy három rúgással meg is rugdalta a papot. Szegény pap, egészen fájdította a testét, ahol a rúgás érte. Sokáig „zsémbelgett”(=betegeskedett) utána, de azért nem halt meg a rúgásokba.

– Egy papot így bántani, ártatlanul – botránkozott meg mindenki.

– Hát bizony ő ezt tette – veszi át ismét a szót Róza néni, de nem hagyja beszélni az egyik leány, aki nekipirulva mondja mérgesen: – De miért nem védték meg a katolikusok a papjukat ilyen durva embertől? Én még a szemét is kikapartam volna, ha egyszer ilyen gonosz volt.

– Biztosan, mert kevesen voltak – próbálja magyarázni Róza néni. – A lutheránusok meg sokan voltak, és azok sem akarták visszaadni a templomot.

– Meg azért sem tehettek semmit sem a katolikusok az Ostffy uraság ellen – teszi hozzá magyarázatképpen Mihály bácsi, – mert azok jobbágyok meg zsellérek voltak. Akkor az úriszék, a bíróság, még halállal is büntette volna, ha valamelyik ilyen úrbéres kezet emelt volna az uraságra, még ha az megérdemelte volna is.

– De hát annak szabad volt bántani a papot, aki pedig egy ujjal sem nyúlt hozzá – vitatták a leányok, akik nem tudtak belenyugodni az igazságtalan helyzetbe.

– Bizony gyerekeim, akkor ilyen igazságtalan világ volt – folytatja Mihály bácsi. – Az uraknak mindent lehetett: üthették, botoztathatták a szegény parasztot. De ha az védekezett, mint most is, azt a szegény papot megvédhették volna, de akkor az Ostffy uraság az úriszék által még halálra is ítéltethette volna őket. Azt olvastam, hogy az egyik asszonyfai jobbágy feleségét meg akarta becsteleníteni az Ostffy uraság. Aztán ez a jobbágy védelmezte az asszonyát, és úgy megütötte az uraságot, hogy az meghalt a sebesülésébe. Akkor aztán az úriszék felakasztatta azt a jobbágyot.

-Hát az gyalázatos gonoszság volt – ítélte el mindenki a dolgot, – hiszen csak a feleségét védte. Az meg kötelessége volt neki.

– De az úriszéken is az urak voltak ám a bírók. Hát ilyen gonosz volt akkor az élet, amikor a hatalom az urak kezében volt – fejezte be Mihály bácsi. – De hadd folytassa Róza nénétek a meséjét. Azonban ez megint nem sikerült, mert most meg Lenke néni szólt bele.

– Én meg úgy hallottam, legalább is Pápocon úgy mesélték, hogy az Ostffy uraság vasárnap későn kelt fel, mert szombaton az egész éjjelt végigmulatta. Aztán az asszonyfai pap meg a hívek hiába vártak rá 11 óráig. Csak ezután kezdte meg a pap a 10 órai szentmisét, amikor látta, hogy az uraság csak nem jön már. Aztán az prédikáció közben állított be a templomba még félig részegen. Ott aztán megszidta a papot, hogy nem várt rá tovább. Sőt háromszor meg is ütötte – fejezte be hozzászólását.

– Hát én bizony nem tudom, hogy melyik igaz – védte magát Róza néni. – De én csak úgy hallottam, amint mondtam. Talán, Mihály bátyánk erről is olvasott – fordult segítségért a „falu bölcséhez”. Az meg is védte, ilyenképpen!

– A pápoci beszédnek nem Iehet igaza – helyesli a mese kenyeri változatát – mert az Ostffy család evangélikus lett, amint mondtam már, de ez úgy 1550 táján történt. Nem is lett többé soha katolikus, így a mese időpontjában bizonyos, hogy nem járt misére. Meg aztán abban az időben, úgy 1732 körül az asszonyfai templom annyira romos volt, hogy csak a három fala állott, és teteje meg nem volt. Így abban misézni nem lehetett. De már mondtam, hogy akkor egy háznál jöttek össze a katolikusok imádkozni. Meg aztán 1716-tól addig, amíg az asszonyfaiak is nem kaptak papot, meg fel nem építették a templomot, innen Kenyeriből a mi papunk járt át misézni hónaponként egyszer. De neki is egy házban kellett misézni. Ám hadd folytassa már Róza nénétek!

– Az a szegény pap, amikor úgy-ahogy meggyógyult, elment Győrbe a püspökhöz, annak elpanaszolt mindent – folytatta Róza néni. A püspök meg amint kellett ezt tennie, jelentette Bécsbe a királynak, mert akkor úgy volt a törvény. A király sem hagyta annyiban a dolgot, mert nagyon „felböstögött”(=megharagudott) az Ostffy uraságra. Rögvest egy „fullajtárt”(=futár) küldött Asszonyfára egy nagy arany pecsétes levéllel.

– Mi az a fullajtár? – érdeklődi meg az egyik leány, „akinél nem áll meg a szó(=nem tudott hallgatni).

– Hát fiam – magyarázza Róza néni, – az olyan lovas posta, akivel küldözgette a király a leveleit, akit csak ezért tartott. – Mért nem adta fel a rendes postára a leveleit a király? – kérdi tovább a „tatri”(=meggondolatlan) lány. – Vagy az nem illett volna a királyhoz?

De Róza néni nagyon türelmes, pedig mindez hátráltatja meséje kifejlődését.

– Mert fiam, akkor még nem volt posta, mint ma, meg vonat se. Aki akkor levelet akart küldeni valahová – oktatja – annak magának kellett gondoskodnia arról, aki majd elviszi azt. Hát ilyen ember volt ez a fullajtár, akinek mindig ez volt a dolga. Csak ült Bécsben a királynál, aztán arra várt, hogy hová kell neki levelet vinni.

– Aztán mi volt abban a királyi levélben? – türelmetlenkedik most már egy asszony. De már folytatja is Róza néni:

– Abban a király szigorúan megparancsolta, hogy amikor ezt a levelét megkapja az Ostffy uraság, két hét múlva, de „napos napján”(=pontos adott időben) jelentkezzen a királynál a bécsi udvarban. – No akkor bizonyosan megijedt az az Ostffy uraság – mondja, kissé kárörvendően az egyik leány. – Csak úgy „szeszereghetett”(=félt) a gonosz.

– Biztosan vergődött félelmében – folytatja Róza néni, – mert alig hogy elment a futár, mert így is hívták a fullajtárt, vissza Bécsbe, „tüstént őteni-kátani kezdett”(=azonnal kiabálni kezdett), hogy fogjanak be azonnal a négylovas hintóba. Ment is a lovak lába a kenyeri úton, mert akkor itt lakott a Cziráky gróf, talán még gyorsabban is, mint a „motolla”(=a fonás egyik eszköze), mert a por is sokáig látszott a nyomukban. Itt aztán Kenyeriben az Ostffy azonnal elpanaszolta a királyi levelet, meg is mutatta, hogy „muszáj köll nekije”(=kényszerül) két hét múlva Bécsbe menni. Aztán Cziráky kérdésére meggyónta neki, hogy mit is csinált Asszonyfán a pappal. Cziráky csak csóválta azt a fehér fejét, mert már öreg volt: – Bizony, nagyon rosszul csináltad, hogy megütötted a papot. Nagy baj lesz ebből, ha a király így Bécsbe parancsol téged.

– De miért Czirákyhoz futott az a gonosz Ostffy? – kérdezi az egyik asszony. – Hát múltkor meséltem nektek, hogy a Czirákyak mindig nagy becsületben voltak Bécsben a királynál. Ezért ment a Cziráky grófhoz Ostffy, hátha tud valamit segíteni rajta.

– Hát így lehetett valahogyan – mondja tovább Róza néni. – Legalább is tanácsért ment a grófhoz. Az aztán megmondta neki, hogy nagy büntetést kap ezért, talán halálos büntetést is azért, amit csinált. De hozzátette, hogy azért ország-világ előtt nem fogják levágni a fejét, hanem biztosan elküldi majd a király a három menyasszony várába.

– Hová? – csodálkoznak a leányok. – Biztosan oda akarja a király bezáratni az Ostffyt – próbálja magyarázni a legszemfülesebb leány az ügyet.

– Hát így hívták azt a várat ott valahol a Duna partján. Majd azt parancsolja neki a király, hogy menjen oda a várba. Ott is a nagyterembe, ahol a három menyasszony szobra áll. Ezek kőből vagy fából voltak kifaragva, azt nem is tudom. Aztán menjen oda mindegyikhez, és csókolja meg. – Ejha – néztek össze huncutul a leányok. – Hát olyan kívánatosak voltak azok a szobrok, hogy érdemes volt azokat valakinek megcsókolni? – „Fájintos menyecskék”(=szép hölgyek) lehettek azok – csavarint egyet a bajuszán Ferenc bácsi, aki minden huncutságra azonnal kész volt.

-Hát nem láttam, hogy olyan szemrevalók voltak-e azok, de azt tudva tudom, hogy érdemes lett volna megcsókolni azokat, még ha élettelen szobrok voltak is azok. – Miért Róza nénénk? – kérdi most már kíváncsian az összes leány. – Mert azt mondja majd neki a király a Cziráky szerint, ha ezt megteszi, akkor senki sem bántja bűnéért, és elmehet haza.

– Ilyen könnyen megszabadul a megérdemelt büntetéstől? – mérgelődnek a lányok. – Pedig hát érdemtelenül bántotta a papot. – Persze, az uraknak mindent lehet, még a törvény előtt is – fejezi be Jutka, a legcsörfösebb leány. – A király is igazságtalan.

– Várjátok csak ki a végét! – figyelmezteti őket Róza néni. – Majd akkor ítéljetek! A király azt mondja: Ha megcsókolja a menyasszonyt, akkor szabadul a büntetéstől. Azonban ravaszság volt a dologban. Úgy volt „kiókumlálva”(=eltervezve) ez a vár, hogy ha valaki kinyitotta a nagyterem ajtaját és lelépett a márványküszöbről, akkor az megnyílott alatta. Aztán ő leesett a mélységbe, ahol éles kaszapengék mozogtak. – Így ni! – mutatja a két kezével. Ezek aztán a testét apróra vagdalták, mint amikor mi megaprítjuk a „kockás mácsikot”(=krumplistészta). Aztán a darabok a testéből meg lecsúsznak egy ferde lejtős csatornán át a Dunába úgy, hogy nyoma sem marad annak, aki meg akarta csókolni a három menyasszony szobrát.

– De hiszen így senki sem tudja megcsókolni azokat a szobrokat – mondják felvidulva a leányok. – Akkor nem tud megszabadulni az Ostffy sem a büntetéstől. – Hát így akarta megbüntetni a király az Ostffyt, ilyen ravasz módon – fejezi be ezt a részt Róza néni. Ez már megnyugtatja a leányokat: – Így már más – változtatják meg a véleményüket a leányok. – Ez már igazságosnak látszik, megérdemli a papverő Ostffy.

-De csak látszik – csitítja le a lelkesedést Róza néni. – Mondom megint nektek, hogy ne „kapozzátok”(=siessétek) el az ítélkezést! Mindezeket azonban Cziráky gróf is tudta, hiszen mondtam már, hogy milyen kedves embere volt a királynak. Mivel azonban „úr az urat nem hagyja el”, kisegítette Ostffyt, és azt tanácsolta neki: Ez lenne veled, ha lelépnél a küszöbről. Ezért ha a király azt parancsolja, amit mondtam, ne tiltakozzál az ítélet ellen! Hajtsd meg a fejedet, és menj el a három menyasszony várába, hagyd magad mögött bezárni a nagyterem ajtaját! De ne ám hogy lelépj a küszöbről, mert akkor…

– Akkor beleesik a mozgó kaszapengék közé – kiáltotta az egyik hallgatni nem tudó leány. – Tehát ne lépjen le a küszöbről, hanem maradjon ott állva addig, de „alattomban”(=csendben) egy szót se szóljon, meg ne is kiáltson, hogy azok észre ne vegyék, hogy még nem esett le a kaszák közé. Ott várjon, amíg a gróf nem megy érte, és hármat nem kopog az ajtón. Mert tudjátok, a Cziráky közben fel akart menni a királyhoz, hogy kegyelmet kérjen az Ostffy uraság számára. – No meg is érdemelte az a kegyelmet – lángolt fel ismét a leányok haragja az Ostffy uraság ellen.

– Hát eljött a két hét, amikor fel kellett menni az Ostffynak Bécsbe. Otthon hagyta azonban a díszes, aranyos ruháit. Ez nem illett volna az ítéletére váró bűnöshöz. – Milyet vett fel akkor? – kérdezi az egyik leány.

– Csak egyszerű fekete „mándlit”(=kabátot), meg csizmanadrágot fekete csizmával. Még talán vitézkötés sem volt a dolmányán. A kucsmája is fekete volt, egyetlen sastollal. Igaz, a kedvenc lovára ült, a Ragyogóra, de annak a szerszáma is csak olyan parasztosan egyszerű, fekete volt. Nem csillogott a szerszámon sem az Ostffyak ezüst címere, mint máskor, mert azt is levették róla. Hát így ment föl Bécsbe, a királyi palotába.

– Azt úgy hívják, hogy Burg, olyan németesen – magyarázza Mihály bácsi. – Voltam előtte „poszton” is, mert így hívták ott az őrséget, amikor a közösöknél szolgáltam.

– Ide ment hát az Ostffy. A kapunál, jól mondja Mihály bátyátok, mindig őrség állott: gyalogos meg lovas katona is. De azok persze nem olyan egyszerű feketébe voltak ám öltözve, mint az Ostffy uraság. Azokon csak úgy ragyogott minden, hogy talán még a napsugár is hanyatt esett, amikor rásütött. Még talán a réz is aranyból volt náluk – mondja Róza néni nevetve. – Illett is ez, ha magyarok őrizték a magyarok királyát – folytatja Róza néni. – Hát amikor leszállt ott a lováról Osttfy, aztán odakötötte az aranyos fakorláthoz, mert ott az is aranyból volt ám, megkérdik, hogy mi járatban van? Mindjárt látták róla, hogy úr, még ha olyan egyszerű feketében volt is. De Ostffy bújában-bánatában nem szólt egy szót sem. Csak odaadta a nagy pecsétes királyi írást. A katonák meg a tiszt is, aki odament, mindjárt összecsapta a bokáját, amikor az aranyos, nagy pecsétét meglátta. Lehet, hogy az Ostffy tiszteletére szólt, hogy ilyen írást kapott. De én inkább azt hiszem, hogy a királyi pecsétet tisztelte meg ezzel, mert hát amikor felbontotta, meg elolvasta, akkor már nem vágta össze a bokáját, mert hát megértette tüstént, hogy valami baj van az Ostffyval. Csak odahívott egy nagyobb rangú tisztet. Az is elolvasta, aztán szépen összecsavarta az írást. Aztán intett Ostffynak, hogy menjen utána.

– Ez mindjárt a királyhoz vezette? – kérdezi ismét egy leány.

– Hát azt hiszed, hogy a király olyan parasztosan lakik, mint mi? – förmed rá bosszúsan, hogy mindig félbeszakítják. – Azt véled, hogy a király is mindjárt a kapu vagy az utcaajtónál lakik? Hosszú sora van még annak, hogy valaki a királyhoz bejuthasson. Ez csak az udvarkapun át vezet be. De előbb elvette az Ostffytól a kardját, mert hát az urak akkor mindig kardot is viseltek. Aztán csak a palota kapujáig ment az Ostffyval. Ott átadta Ostffyt meg a levelet egy még magasabb rangú tisztnek, mint ő maga. Aztán csak úgy súgta meg neki, hogy mi járatban van ez a magyar ember. Itt a nagy ajtó is volt akkora, hogy talán még a templomunk is be tudott azon sétálni tornyostul. Meg tán még keresztben is. Hát, hogy „szómmal ne vétsek”(=ne hibázzak) volt ott annyi katona, mint a nyű. Aztán akkora puska volt azoknak a kezében, hogy akkorát még sohasem láttatok. A főlépcső alján meg ez a tiszt is átadta az Ostffyt, meg a levelet megint egy nagyobb rangú tisztnek. Az felvezette a széles márványlépcsőn, amelyen akkora piros szőnyeg volt, hogy akár egy század baka is „elmasírozhatott” volna rajta. Fent a lépcső tetején, az üveges ajtónál megint állott két őr meg egy tiszt. Ezeknek a kezében már nem puska volt, hanem olyan hosszú fa, mint a „pemet”(=hosszúnyelű seprű a kemence takarításához) tudja, de ennek a végén hegyes vas volt, amelyet laposra kikalapáltak. – Alabárd – mondja tudós Mihály bácsi.

– Hát az lehetett. De az is csak úgy csillogott, mert olyan fényes volt. Hát aztán ilyenfajta katonából valók álltak aztán minden ajtó előtt meg egy tiszt. De az mindig magasabb rangú lehetett, mert mindig több arany volt a ruháján, amikor átvette a levelet, meg tovább kísérte az Ostffyt. Így kellett aztán olyan sok ajtón tovább menni az Ostffy uraságnak, hogy meg sem tudta volna tán számlálni őket, ha lett volna ehhez kedve. A lépcső tetejétől kezdve egy előtte, meg két tiszt ment utána. Ezek már kihúzott karddal mentek nagy komolyan utána úgy, hogy gondolom Ostffy félszemmel mindig hátra pislogatott, hogy nem akarják-e levágni a fejét a következő „minutumban”(=percben). Az ajtót meg állandóan nyitogatta, meg becsukta a hátuk mögött egy olyan rövidbugyogós, meg félcipős, akinek csak úgy hullott a liszt a copfos hajából.

– A parókájából vagy vendéghajából – egészíti ki az elbeszélést Mihály bácsi. – Hát igen! Ilyenek, másfajta ember haját viselték, de az be volt szórva vastagon liszttel, hogy fehérnek lehessen látni. – Ej ha! – csodálkoznak a leányok. – Hát ilyenek szolgálják a királyt? – Aztán meg nem liszt volt az – folytatja Mihály bácsi, hanem púder. Ma már nem ilyenek szolgálják a királyt, de hát abban az időben ez volt a bécsi módi.

– Hát aztán – vesz egy nagy lélegzetet Róza néni, hogy végre ismét szóhoz jut – eljutott az Ostffy uraság a kardos tisztekkel egy nagy kettős, fehér ajtóhoz, amelyen akkora kétfejű sas volt kirakva aranyból, hogy olyan nincs is a világon.

– De hiszen kétfejű sas nem is létezik – veti ellene a házigazda leánya, akiben egyedül volt már mersz megszólalni, mivel Róza néni erősen bosszankodott már, hogy mindig félbeszakítják.

– Hát, hogy a világon nem él ilyen, az lehet – mondja nevetve Mihály bácsi. – De nézd csak meg mekkora kétfejű sas van aranyos vasból a Burg tetején. Ha az élne, akkor annak nem volna elég két borjú minden nap reggelire.

– Hát itt lakott már a király – mondja tovább Róza néni. – Ezt már a kétfejű sas, meg négy katona őrizte az ajtónál. Ott várni kellett az Ostffynak. Azt se mondta neki senki, hogy üljön már le egy kicsit pihenni, hiszen elfáradhatott már a sok „garadicson”(=lépcsőn) át. Csak súgtak valamit annak a Iegnagyobb tisztnek, majd odaadták annak a levelet. Az ránézett Ostffyra, de nem éppen barátságosan. Aztán olyan csöndesen bekocogtatott a király ajtaján. Onnan nem mondta senki, hogy szabad vagy lehet, mint nálunk szokás, hanem kidugta a fejét megint egy olyan lisztes fejű, csinált hajú ember. – Rizsporos púder volt azoknak a fején – magyarázza ismét türelmesen Mihály bácsi.

– Úgy is lehet mondani Mihály bátyám, de ahogyan én mondom, azt mindenki jobban megérti, még az is, aki nem tudja, hogy mi az, mert annak van értelme – teszi hozzá Róza néni, mint aki tudja, amit tud. – Aztán az nem hogy beengedné az Ostffyt, hanem megint becsukja az ajtót.  De kisvártatva ismét kinyílik az ajtó. Beengedik Ostffyt a király szobájába. Mit is mondok? Szobájába? Az volt akkora, mint a mi templomunk. A fala meg a teteje úgy ragyogott az aranytól meg a sok gyémánttól, hogy majdnem megvakult az Ostffy szeme, amikor felnézett. Aztán ekkora lámpák lógtak tiszta üvegből – mutatja széttárt karjával – meg tán még nagyobbak is. Annyi karja volt mindegyiknek, hogy na! Aztán mindegyiken égett nem is egy gyertya, hanem kettő is, pedig kint erősen sütött az isten napja. De hát így illett az a királyhoz. Még a „pádimentum”(=padló) is ragyogott a viasztól, ahol nem volt rajta olyan „finom pokróc”(=szőnyeg), mint a selyem.

– Hát a király milyen volt – kérdezik a leányok. – Az fiaim tiszta selyembe meg bársonyba volt öltözve. A ruhája pedig ki volt varrva arannyal, meg annyi gyémánt volt rajta, hogy csak úgy villogtak azok. Még a csizmáján is az volt. A patkó meg aranyból volt rajta, és a szegek meg gyémántból. Alig lehetett rája nézni a sok ragyogástól.

– Szép lehetett, annyi igaz – mondja az egyik asszony. – Hej, ha én is megláthatnám egyszer a királyt. – No nem sok örömed lenne abban, ha úgy kerülnél oda, mint az Ostffy. Az is leborult térdre a király elé, és rá sem mert nézni. Hát még amikor rákiáltott a király.

– Hát a király is kiáltozik? – csodálkozik az egyik leány. – Mit csináljon, amikor az is „fel van hergelődve”(=mérges)? Olyat csinált az Ostffy.  Azért kiáltott rá olyan nagyot: – Mit csináltál te szerencsétlen?

Az Ostffy szólni sem tudott ijedtségében, csak térdelt, mint tán a templomban sem szokott. Aztán még a kezét is összetette, úgy imádkozott félelmében, vagy mit is csinált nem tudom.

– Mivel büntesselek meg te gonosz ember? Levágassam a fejedet ebben a percben? – kérdezte továbbra is mérgesen a király. De Ostffy most sem mert szólni ám egy szót. Ekkor odahajolt a királyhoz egy afféle generális vagy herceg. Aztán a király fülébe súgott valamit. Az ránézett, meg az Ostffyra is. Egy darabig még hallgatott. Ostffy persze azt sem tudta, hogy fiú vagy leány, félelmében. Aztán már csendesebb hangon azt mondja neki a király.

– Megérdemelnéd, hogy Bécs főterén levágassam a fejedet, de hát sajnálom régi nemesi családodat ilyen szégyenbe hozni. Ezért ehelyett elmész a három menyasszony várába. Ott megkapod a rangodhoz illő büntetést. Ott majd megmondják, hogy mi lesz veled. Tűnj el a szemem elől te szégyentelen!

– Hát Ostffy uraság nem kért kegyelmet? – nyugtalankodik a házigazda leánya. – Nem mert az szólni egy szót sem – mondja Róza néni. – Meg hát azt is gondolhatta, hogy úgy sem kapna, hiába rimánkodna akármilyen alázatosan. Azt is gondolhatta, hogy majd elintézi az ő dolgát a Cziráky gróf. Azért csak fölállt, és mélyen meghajtotta magát a király előtt. Aztán mindig csak hátrálva ment végig a nagy szobán egészen az ajtóig. Nem mert megfordulni meg hátat fordítani a királynak. – Nem ám, mert az a királyok „reglamája”(=etikettje), hogy mindig csak „rügverc”(=hátrálva) lehet kijönni tőlük – magyaráz persze ismét Mihály bácsi. Nagy lett erre a nevetés minden felől.

– Kint az udvaron már várta őt 10 „valizsér”. Ostffy lovát is készenlétben tartották. Ezek a „valizsérek” kísérték aztán közrefogva Ostffyt a három menyasszony várába. – Kik voltak azok a „valizsérek”? – kérdezősködött most Jutka.

– Kérdezzétek meg Mihály bátyátokat! – szól Róza néni. – Én csak annyit tudok róluk, hogy olyan németfajta huszárok voltak. – Azok olyan vasvértes lovasok voltak – magyarázza Mihály bácsi – akiknek fején a sisak, meg mellükön a páncél is vasból volt.

– Hát mondom, hogy tíz ilyen vasas lovas elkísérte abba a várba az Ostffyt. Ott megmondták neki, hogy mit tegyen, hogy menjen be a nagyterembe, csókolja meg a három menyasszonynak a szobrát. Akkor majd, ha sikerül neki, haza is mehet. Aztán beengedték a nagyterembe, és becsukták mögötte az ajtót. De arra már nem figyeltek, hogy lelépett-e a küszöbről, és beleesett-e a gödörbe a kaszák közé. Gondolták, hogy ez mindig így volt. Hát most is így lesz. Persze Ostffynak nem ment el az esze, hogy lelépjen a gödörbe, hiszen tudta előre mi lenne akkor.

Cziráky gróf közben felment a királyhoz, és nagyon kérte: – Felséges uram! Bocsásson meg annak a szerencsétlen Ostffynak, hiszen italos volt, amikor a papot bántotta. De a király azt mondta neki: – Megérdemli az a büntetést. Vigyázhatott volna az eszére, hogy el ne igya azt! 

– Igaz ez felséges királyom, de legyen irgalmas hozzá! – rimánkodik tovább Cziráky. Hiszen tudja felséged a magyar közmondást: „a részeg meg a bolond embernek az Isten is megbocsát. Meg aztán a „zanótos”(=italos) embernek még a kereszt is kitér”.

– Azt én nem tudom, hogy így tett volna Krisztus Urunk a részeg emberrel a kereszten – feleli a király. – De én is meg tudok bocsátani, mint a jó Isten. Azonban már nem segíthetek Ostffyn, mert az már nem él.

– És ha nem halt volna meg felség? – rimánkodik tovább Cziráky. – De bizonyosan meghalt már azóta – válaszol a király. – De ha valami csoda folytán életben maradt volna? – mondja megint Cziráky.

– No azt már nem hiszem. De akkor megkegyelmezek neki úgy, hogy megkaphatja lovát. Azon elindulhat haza. A lovas vasasaim egy „fertály”(=negyed) óra múlva indulnak utána. Ha nem érik utol a falujáig, akkor büntetlen marad. De akkor is vigyázzon cselekedeteire a jövőben – fejezi be a király. – Meg kérjen bocsánatot attól a szegény paptól!

– És ha utolérik felség? – kérdi ismét Cziráky. – Akkor vágjanak ki a vasasok 3 font húst Ostffy testéből a 3 rúgásért – mondta ki a végső ítéletet a király. – Menj fiam, így intézkedjél!

Cziráky hálásan megköszönte a királynak a kegyelmet, mert ő tudta már, hogy mit kell csinálni, hogy Ostffy mégis megmeneküljön. Lován sietett a három menyasszony várába. De előbb elküldött lovászaival négy jól futó lovat az Asszonyfára vezető útra négy helyre. Gondoljátok, hogy miért? – kérdez most Róza néni.

– Hát, hát, tán sejtjük is – néznek össze most a leányok. De most még a különben mindig kotyogó leány is lapít a találós kérdésre.

– Hát azért – fejti meg Róza néni, – hogy Ostffy útközben lovat válthasson, amikor az övé már elfáradt – nevet fel diadalmasan Róza néni. – Hiába, az uraknak van mindig magukhoz való eszük – mondja elgondolkozva egyik asszony.

– Az a magunkfajta paraszti embernek is van annyi, amennyi neki elegendő volna – védi a fajtáját Mihály bácsi. – De, úgy-e csak nem mindenki használja fel azt, amennyi van neki? – kérdezi Mari néni. – „Riktik”(=teljesen), helyesen mondottad húgom – mondja Mihály bácsi a közös bakák nyelvén.

– Hát Cziráky meg is találta Ostffyt még ott a küszöbön – folytatja Róza néni. – Aztán kiadta a király parancsát, amelyet ő is írásban vitt magával. De előbb azt akarta, hogy Ostffy is meg a vasasok is egyenek, meg hörpintsenek valamit, mielőtt útnak indulnának. Azok nem voltak a jónak elrontói, de Ostffy nem akart olyan sokáig készülni, pedig még éhesebb volt, mint a vasasok, hiszen két napja nem evett, meg ivott, mióta ott állott a küszöbön. Azon volt, hogy minél előbb menekülhessen onnan, ahol a halál fenyegette. Felült tehát kipihent lovára, és elvágtatott Asszonyfa felé, hogy minél előbb hazaérjen a „Ragyogóhoz”(=az ostffyasszonyfai Rába-híd). De egy fertály óra múlva indultak a vasasok is. Azonban nem is tudtak a közelébe sem jutni, mert az mindig pihent lóra ülhetett. Erre a huncutságra nem gondolt még a király sem, pedig az okos ember ám.

– És elérték a vasasok még a Ragyogó előtt? – kérdezik izgatottan a leányok.

– Hát majdnem. Mondtam, hogy mindig pihent lóra ült az az Ostffy. De az utolsó ló rosszul volt patkolva. Aztán kisvártatva lesántult úgy, hogy alig tudott lépegetni, meg aztán kétszer is felbukott úgy, hogy Ostffy alig tudott leugrani róla. De mindig megpróbálta talpra állítani szegény párát, hogy mégis azon meneküljön tovább. De a Ragyogó hídja előtt jóval aztán véglegesen felhömbölödött úgy, hogy többé már nem is tudott felállni. Onnan aztán az Ostffy saját lábán futott át a hídon, mert Újfalu felől porzott ám az út: jöttek lóhalálában a vasasok.

– Így hát megmenekült – mondogatják kissé csalódottan a leányok. Ugyanis annyira izgatta őket, a képzelőtehetségüket az, hogyan is lesz, amikor utolérik a vasasok, és büntetésből három font húst vágnak ki elevenen az uraság testéből. De az igazságérzetüket is bántotta, hogy így megkegyelmezett Ostffynak a király, mert hát nagyon ravaszok az urak.

– Ekkor adta Ostffy a Cziráky grófnak hálából Kecskédet meg a Kemeneserdőt – folytatja Róza néni. – Aztán lemondott a Czirákyak javára még a dézsmáról is a Keszők-ben(=ma Várkesző és Egyházaskesző), Gencsen(=Magyargencs) és Magasiban(=Kemenesmagasi) is. Így lett a Czirákyaké a nagy Csererdő – fejezi be a sok beszédtől kissé pihegve Róza néni.

– Hát ez érdekes volt – fejezik ki sokan a véleményüket.

– De akkor lett volna igazán érdekes – teszi hozzá elégedetlenül Juli néni, – ha megbüntették volna az Ostffy uraságot, és ténylegesen kivágták volna belőle a három font húst. De az urak, mindig csak urak voltak – legyint lemondóan egy nagyot. De miközben rápillant Mihály bácsira, látja ám, hogy az csóválja a fejét. Ezért rögtön hozzá fordítja a szavát. – Miért, tán kegyelmednek Mihály bátyám más a véleménye az urakról?

– Dehogy húgom – nyugtatja meg az. – Én is tudom, amit tudok az urakról, eleget és nem sok jót. De nem azért „forgattam” a fejemet. – Hát miért Mihály bátyánk? – kérdezik körben, amikor a nagy érdeklődés miatt, megálltak a rokkák is pörögni.

– Róza nénétek nagyon szépen mesélt – folytatja Mihály bácsi. – Úgy mondotta el, ahogyan a régiek mindig mesélték. Talán még szebben is, mint azok mondogatták – teszi hozzá a dicsérettől elpiruló Róza nénire nézve. Csak az a baj, hogy mindaz, amit elmondott, csak mese volt, mert az igazság más. – Hát nem így volt valójában? – kérdezik a leányok csalódással a szavukban. – Pedig hát a végét leszámítva még érdekes is volt.

– Tudjátok, hogy én sokat olvastam – magyarázza. – Azokban a könyvekben meg sok mindent másképpen írtak ám le, mint ahogyan nálunk mesélik. A leányok kapva-kaptak az alkalmon, hogy valami újat hallhatnak. Azért mindnyájan hevesen kérlelik: – Mesélje el nekünk Mihály bátyánk!

– Ez nem mese lányok, hanem színtiszta valóság – veszi fel a beszéd fonalát Mihály bácsi. – Ez talán nem is fog annyira tetszeni nektek, mint Róza néni meséje. – De azért szívesen meghallgatjuk. Csak tessék elmondani – biztatják a leányok.

– Hát tudjátok, az Őseink mindig irigyelték egy kicsit a Cziráky grófok nagy gazdagságát, hogy az övék volt a Kemeneserdő nagy része, ha nem is az egész. Aztán ugye emlékeztek, hogy itt minden Kecskéd körül: erdő, mező, rét valamikor az Ostffyaké volt. Hogyan lett hát minden itt mégis a Cziráky családé? Aztán a magyar ember szereti olyan szép, meseszerű ruhába öltöztetni azt, ami talán a való igazság kárára is elgondol másképpen. Hogy ki volt az, aki kigondolta Róza nénétek meséjét, annak tudója nem vagyok. De hát kellett lenni valakinek, aki kitalálta ezt a három menyasszony várának meséjét. Ezt elmondta másoknak. Azoknak is tetszett, aztán sok éven át elmesélték a gyermekeiknek. Tán hozzá is tettek, meg el is vettek belőle, amíg elért Róza nénétek fülébe sok évvel ezelőtt, amit aztán ma este ilyen szépen elmondott nekünk.

– Hát én nem voltam látója azoknak, amiket elmeséltem – védekezik Róza néni pironkodva. – Én csak úgy mondottam el, ahogyan én is hallottam, meg ahogyan megmaradt az eszemben.

– Helyesen is cselekedtél – dicséri meg Mihály bácsi a többiek nevében is – hogy nem felejtetted el, amit régebben hallottál. Minket is érdekelt, ha nem is tetszett, hogy itt is igaz lett: „huncut az úr, ha arasznyi is” – fejezi ki az ősi keserűséget, amely sok-sok tapasztalatból szűrődött le évszázadokon át népünk emlékezetében. – Azonban a valóság az, hogy tényleg sok időn át az Ostffyak kezén volt a Csererdő, mert Ostffy Tamás feleségül vette Nádasdy Krisztinát. 1671 után azonban, amikor a király lefejeztette Nádasdy Ferencet összeesküvés hamis vádja miatt, minden birtokát elvették, de nemcsak az övét, hanem az egész rokonságét is, mert azokat is gyanúsították az összeesküvéssel, ha nem is tudták rájuk bizonyítani. Így vették el az Ostffy családtól a volt Nádasdy birtokot, Kecskédet mindenestül. Meg a Csererdőt is. Ezt mindet először Draskovich, aztán meg Binzendorf osztrák gróf kapta meg. Tőlük vette meg aztán a Cziráky gróf 1722-ben 22 000 forintért. Kenyerit meg, amint már mondtam, 1602-ben vették meg a Török családtól. Igaz, azok meg úgy 1536 táján az Ostffy családtól vették el Kenyerit, azokban a bizonytalan török időkben. Hiába is pereskedtek az Ostffyak később a Czirákyakkal 1623 után is, nem kapták vissza soha. De még a Czirákyaknak is pereskedni kellett 1835-ig a Kemeneserdő őket illető részéért a többi határos birtokossal, onnan Pápocról, Magasiból meg Gencsről. Ekkor tudtak végre megegyezni, hogy kinek mennyi jusson a Csererdőből. Ez a történeti igazság, a Czirákyak erdőbirtokának dolgában, amint meg van írva a könyvekben – fejezi be Mihály bácsi.

– Köszönjük szépen Mihály bátyánk a magyarázatot – szól hozzá a háziasszony. – Meg neked is Rozi a szórakoztató mesét.

– Neked melyik tetszett jobban? – súgja oda Jutka Klárinak alig hallhatóan. – Hát a Róza nénié szebb mese volt – feleli vissza az szintén súgva.

De úgy látszik, hogy Mihály bácsi hallása még elég éles, és jó. Azt is meghallja, amit a fiatalok más, az öregség miatt kissé nagyothalló öregebbekről is elmondanak: „Mindig azt hallják meg, amit nem az ő fülüknek szántak. De abból aztán még többet is sokszor, mint amit elmondtak.” Mihály bácsi csak annyit hallott, amennyit a két leány tényleg egymásnak súgott, de azért erre is felelt:

– Tudjátok lányok, a való igazság sohasem olyan szép, mint a mese, mert arra nem lehet olyan csillogó, villogó köntöst adni, mint a mesélő, a mesemondó tudása szerint. Az olyan, mint a köznapi meg az ünnepi ruha közti különbség. Arra szükség van naponta a munkához meg a megélhetéshez. Ez pedig szebb az ember szemének – fejezi be komolyan, de nem sértődötten Mihály bácsi.

A két leány azonban tudja az illemet és megszólal: – Bocsásson meg esendő leányvoltunknak Mihály bátyánk, hogy mi jobban szeretjük az ünnepi ruhát, mint a köznapit, ha ezt nem tudjuk is elhagyni.

Nincs is semmi baj. Mihály bácsi megérti őket, hiszen ő is volt fiatal legény, amikor neki is talán jobban tetszett, szívesebben viselte az ünnepi öltözetet, mint a köznapi, kék, pörge gatyát meg inget, főleg ha az előbbi finom, fehér gyolcsból volt a különben fekete színű, de gomblyukaiban piros fonallal kivarrt „lajbi”(=mellény) alatt a kucsmához.

Ezzel a sokszáz éves Kenyeri történettel kívánok minden kedves olvasómnak sikeres, boldog új esztendőt. Tartsanak velem 2023-ban is!

Pörneczi Tamás, 2022. december 30. 

Forrás: Horváth István – Mesél a Cser, történetek a fonóból kézirat; bejegyzésem fotóin Kenyeri és Rábakecskéd egykori lakói szerepelnek (digitális fotóalbumomból)