Boldog békés karácsony

Elfeledett pápoci karácsonyi ének az 1870-es évekből

Kedves olvasóim, akik a most következő történetbe elmerültök, ne mosolyogjatok felette. Próbáljatok inkább elképzelni egy régi, boldog korszakot; a várostól, a nagyvilágtól távol fekvő Pápoc községet, ahova akkor még nem férkőzött be a külvilág „zaja”. Nekünk már nehezen fog ez menni, de ha sikerül, talán örömöt tudunk találni ebben az 1872-ben történt, pápoci karácsonyi történetben.

Ha lenne lehetőségünk 150 évet visszarepülni az időben, akkor a zsúfolásig megtelt pápoci templomban bizonyára ezt a dallamot is hallhatnák karácsony közeledtével:

Hallod-e te, pásztor-öcsém? No mit?
Mit mond ama szárnyas legény? De mit?
Ama nagy fényességben, fejünk fölött az égben,
Hogy Messiás született, egy szép kis gyermekecske lett.

A karácsonyünnep szent napjaiban, amikor a Gyermek-Jézusnak örvendtünk, mintha magunk is gyermekekké cseperedtünk volna össze, szívvel-lélekkel vettünk részt imáink mellett az egyszerű nép naiv énekeinek éneklésében. Egészen elmélyedve daloltuk a „Mennyből az angyal…” kezdetű üzenetet, mely fölhívja a pásztorokat a Betlehembe zarándoklásra. Majd meg az öreg pásztor ébresztő riadóját zengtük: „Pásztorok, pásztorok, ébredjetek!” Úgy belemelegedtünk az énekbe, hogy már magunk is betlehemiekké változtunk át képzeletünkben és lelkesen ébresztettük társainkat: „Pásztorok, keljünk fel, siessünk hamar el Betlehem városába, rongyos istállócskába…”. Majd végül, mintegy a magunk részvételével megtörtént dicsőséges búcsújárást, zengtük el a „Csordapásztorok” Betlehembe vonulását.
Milyen régi énekek ezek! Milyen gyermekiek, mondhatnánk: pongyolák, mégis mily édesen szállnak a hívők ajkairól a karácsonyi jászol előtt, a legmagasztosabb helyen, a templomban is. Mennyire ragaszkodik a vallásos nép az egyszerű, régi énekekhez! Nem lenne igazi karácsonya, ha ezek az egyszerű szerkezetű dalok elmaradnának. Sok ilyenfajta naiv karácsonyi éneket ismerek, melyek mint egyes vidékek szüleményei itt és ott még mindig hallhatók a karácsonyi ünnepeken.
Ismerek egy különösen naiv karácsonyi éneket, amelyet egy emberöltőivel ezelőtt hallottam Vasvármegye északkeleti csücskén, melyet sohasem tudok egészen elfelejteni, mert minden karácsonykor fel-fel sajdul emlékezetemben. Ezt az igen naiv éneket másutt sehol sem hallottam, valószínűen kimúlt már Pápocon is, és én most nem azért hozakodom elő vele, mintha életre akarnám kelteni, hanem egy érdekes kis adalékot akarok szolgáltatni a népköltészetet gyűjtő kultúrtörténészeknek, néprajzíróknak, egy kis lelki élvezetet is azoknak, akik a régi kort meg tudják érteni.
Képezdés-legényke (=a tanítóképző elődje) voltam Sopronban, amikor egyszer, 1872. ádventjén bekopogtat egy már öregecske plébános a tantermünkbe, és el mondja ott jó hangosan az igazgatónknak, hogy nagy baj van Pápocon: megbetegedett az öreg mester, és most csendesek az ádventi misék, mert nincs aki orgonáljon. Kéri az igazgatót, adjon ki neki pár hétre egy tanítójelöltet, aki orgonálni is tud, hogy az ádventben és a közelgő karácsonyi ünnepekben ne legyen néma a pápoci templom, mert hát a nép énekelni akar, de őt magát is igen bántja a némaság.
Az igazgató megszívlelte a kérést, és engem, aki akkor soványka legényke voltam, azonnal oda is ígért a plébános úrnak azzal, hogy egy kissé hizlaljanak meg engem abban a pár hétben. A plébános úr el is vitt még aznap magával. A hosszú vasúti- és kocsi utazás folyamán többször hangoztatta, hogy a faluban ebben az idényben minden nap van disznóölés, és papnak és mesternek minden háztól hordanak kóstolnivalót. Lesz tehát ennivaló elég és jóllakhatom minden alkalommal, akár kétszer is, a mesternél és a papnál is.
– Hanem meg is kell ám szolgálni ezt! Meg kell tanulni az ádventi és karácsonyi énekek orgonálását édes öcsém – toldotta hozzá a plébános úr.
Meg akartam nyugtatni a jó öreg urat, hogy ismerem az egyházi énektár minden részét, így nem lesz nehéz a dolog, ha a nép a rendes dallamok szerint énekel.
– De nem úgy van ám kedves öcsém – szólt a plébános – , vannak az egyházi énektárban is szép énekek, de nincsenek benne azok, melyeket a mi népünk szokott réges-régtől fogva énekelni, és amikből a nép nem enged.
Megérkeztünk Pápocra. Kaptam egy emeleti szobát  a Pálosok kolostorában. Cölöpökre volt építve ez a kolostor, óriás méretű tölgyfagerendákkal a pincétől fel az emeleti padlásig. Az én szobám közepén, alig másfél méter magasságban húzódott egy félméter vastag mestergerenda, mely miatt a szobában, csak erősen meghajolva lehetett járni.

A történetben szereplő egykori Pálos kolostor felújítása az 1970-es években. Talán ebben a részen lakhatott a történetben szereplő fiatalember. 
Alig hogy elhelyezkedtem és bemutatkoztam a beteg mester bácsinál, már terítve volt az asztal disznóságokkal, kolbásszal, töpörtyűvel, oldalassal. Érdemleges jóllakás után következett aztán az ott szokásos ádventi énekek megismerése és begyakorlása. Amikor a másnapi misét sikerült a nép kedvére orgonálnom, dőlt a szobámba a sok ennivaló. Asszonyok, lányok, iskolás gyerekek hozták a sok kóstolót: sonkát, kolbászt, és hozzá még fonott kalácsot és töpörtős pogácsát is. És ez így ment napról napra. Egész napon át csak ettem és gyakoroltam. Dúdolás útján az énekek dallamát lekottáztam, aztán gyakoroltam és újra ettem. No meg pipálni is megtanultam a plébános úrnál, mert ő szükségesnek tartotta a füstölést, hogy a sok evés meg ne ártson. Hát jótékonyan is hatott a füstölés, kivált kezdetben, amikor a gyomrom még nem bírta a füstöt. Könnyített a megterhelésen…
No aztán közeledett a karácsony. Egész csomó, már évek óta összeszokott karácsonyi dalost rendelt mellém a plébános úr, hogy a karácsonyi szentmisére való elengedhetetlen éneket megismerjem és begyakoroljam. Ez a karácsonyi miseének szerepekre volt osztva. Volt öreg pásztor, ifjú pásztor, kölyökpásztor, asszony, leány, sípos, dudás. Előkészítettem a kottapapírt és leültem az asztalhoz, hogy az eldalolás közben lekottázzam a nótát. Jelt adott a plébános úr az ének elkezdésére.
Megszólal egyik öreg mély hangon: „Hallod-e te pásztor?” – Rögtön rávisított egy magas vékony hang: „No mit?” Aztán ment sorban a szerep, folyton váltogatva egymást. Mindenki tudta a maga mondókáját. Az ismétléseket valamennyi fújta együttesen, méghozzá két szólamban. Énekeltek, énekeltek. Én meg csak bámultam. Rájuk feledkeztem. Egyetlen kottabetűt sem írtam, csak hallgattam. Amikor befejezték, ránéztem a plébános úrra, hogy hát mi akar ez lenni. Kérdeztem is, hogy talán karácsonyi színdarab ez?
A plébános úr odahajolt a fülemhez és ezt súgta: Valószínű, hogy ez az ének valamikor karácsonyi színdarabnak készült, de hát itt a nép a templomban szokta ezt karácsony éjfélkor énekelni. Ő ezt a szokást már így találta itt amikor a faluba érkezett, és mert a nép igen szereti, hát ő is megtűri. Meg kellett tehát tanulnom, és el kellett orgonálnom az éjféli szentmisén.
Nem láttam senkit a templomban, akit ez a szerepes-darab megbotránkoztatott volna. Áhitattal hallgatják végig a mindenki által rég ismert éneket. A karácsonyi szent hangulat varázsa alatt a hallgatóság is átalakult betlehemi néppé, bizonyára vissza is repült képzeletük a kétezer évvel ezelőtti korba. Sohasem felejtem el azt a mély meghatódást, amely a hívek arcán tükröződött.
Igaz, hogy ez nagyon régen, 58 évvel ezelőtt volt. A vasúttól, nagyvárostól, nagyvilágtól távol fekvő Pápoc községben, ahova még nem férkőzött be zavaró elem, még édes gyermekkorát élte a nép. A többszereplős ének bizonyára kiment azóta ott is a szokásból, és csak a legöregebbek emlékezhetnek erre az énekre, melynek szövege a következő:

1.
Hallod-e te, pásztor-öcsém? No mit?
Mit mond ama szárnyas legény ? De mit?
Ama nagy fényességben,
Fejünk fölött az égben,
Hogy Messiás született,
Egy szép kis gyermekecske lett.
2.
El kell mennünk köszöntőbe. Kihez?
Kis Jézushoz Betlehembe. Jól lesz!
Ott találjuk Máriát,
S ma született szent Fiát.

Ő lészen a Messiás,
Kit jövendölt az írás.
3.
Hidd el, Vendel, azt megvallom, Hallom!
Ősszé vált már a szakállom. Látom!
De hogy ily jót megérjek, Messiáshoz betérjek,

Ezt hát sose gondoltam,
Állok is most bódulton.
4.
Öltsd fel Örzse ködmönkédet, No hát!
Kösd be boglyas fejecskédet! Miért hát?
Mert mindnyájan elmegyünk,
Te is eljössz mi velünk,

Betlehemi jászolhoz,
A szép szűz Máriához.
5.
Végy egy öblös hársfahéjat! Minek ?
Tégy bele friss írósvajat! Kinek?
Odaadjuk Jézusnak,
Szerelmes megváltónknak,
Mást mink úgysem adhatunk,

Csak amink van, azt adunk.
6.
Kullogj elő, sánta Benkő! Ho-ho!
Hallgasd, mi lesz a teendő! No-no!
Maradj itten a nyájon,
Míg megjövünk mindnyájan,

El ne aludj valahol,
Ha megjövünk, alhatol.
7.
Józsi, te meg fogj egy birkát! Milyent?
Kinek gyapját le nem nyírták. Ilyent!
Vedd föl aztán két vállra,

Hurcoljátok fölváltva.
Elvisszük a Kisdednek,
Akit majd megmelenget.
8.
Te meg, kölyök, ne tátsd a szádat! Mi van?
Vedd elő a furulyádat! Itt van!
Bence hozd el dudádat,
Fújd a legszebbek nótádat!

Így majd kedvet találunk,
Ha szépen muzsikálunk.

A történetben szereplő orgonista fiúcska az ünnepek után visszament az iskolába Sopronba és néhány év múlva tanító lett belőle. Pápocra soha többé nem tért vissza, de mély nyomot hagytak benne az 1872-es adventi események. Olyannyira, hogy közel 70 évesen, nyugdíjas tanitóként is pontosan emlékezett mindenre, ami Pápocon vele történt. Ezt a történetet 1931-ben, pápoci tartózkodása után 58 évvel mesélte el a „Tanítók lapja” című kiadványban, ahol én is megtaláltam.

Ezzel a kis karácsonyi történettel kívánok minden kedves olvasómnak békés, szeretettel teli karácsonyt!

Pörneczi Tamás, 2023. karácsony

forrás: Dunántúli tanítók lapja 1931