Mire a falevelek lehullanak…3. rész

Rábakecskédi Világháborús hősök emlékei – első rész

Előző két bejegyzésemben az 1914. augusztusában kitört Világháborúban elesett hősökről írtam. Ma igyekszem az egykori Rábakecskédről bevonult, és a harcokból soha haza nem tért hősökről is megemlékezni.

Amikor a Világháborús hősökről gyűjteni kezdtem az anyagokat, úgy gondoltam, hogy településünk hősi emlékműveibe vésett nevek közül mindössze néhány névnek járok majd utána alaposabban. Látva azonban, hogy a több mint száz éve meghaltakról mennyire keveset tudunk, úgy döntöttem, hogy a lehető legtöbb kenyeri és rábakecskédi hősi halált haltról igyekszem megtudni, amit csak lehetséges. Mai bejegyzésemben is névről-névre haladva igyekszem megosztani olvasóimmal minden információt, amit 110 év távlatából sikerült a rábakecskédi hősökről kideríteni.

A Rábakecskéden ma is álló, turulmadaras szobor hátoldalán nagy betűkkel olvashatjuk felavatásának dátumát: 1928. szeptember 2. A kor akkori újságírói szerencsére fontosnak tartottak egy ilyen eseményt, így a Kemenesalja hetilap 1928. évi 35. számában örömmel olvastam a következőket: „Rábakecskéd község a világháborúban elesett hőseinek emlékoszlopot állított, amelyet ünnepségek keretében, szeptember 2-án lepleznek le.” Ugyan ezen hetilap 37. számából részleteket is megtudhattam ezzel kapcsolatban.

„A világháborúban elesett 27 hős emlékművének avatása tábori misével kezdődött, melyet Tóth József dr. szombathelyi kanonok végzett, majd Gálba Vince főszolgabíró leplezte le a szobrot. Alkalmi költeményeket szavaltak Novák Pál levente és dr. Vas Gyula orvos. Koszorút helyeztek el a szombathelyi vegyes-dandár, a rábakecskédi önkéntes  tűzoltóegylet, a kecskédi levente egyesület és a község. Az ünnepélyt társas-ebéd követte, amelyen részt vett gróf Cziráky Béláné is.” (Kemenesalja napilap 1928. szeptember 8.)

Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy annak ellenére, hogy az egykori újságíró 27 hős nevéről írt, a rábakecskédi emléktáblán 26 személy neve szerepel. Érdekesség továbbá, hogy a többi hősi emlékműhöz hasonlóan ugyan itt is névsorban követik egymást a hősök, azonban jobban megszemlélve a fekete márványlapot, egyértelműen látható, hogy két nevet utólag véstek be az emléktáblába. Sokáig nem is tűnt fel nekem ez a furcsaság, aztán annyit nézegettem az emléktáblát, hogy először az alsó két név eltérő méretű betűit vettem észre, majd azt is, hogy ez a két név nem illeszkedik a névsorba. Sajnos nem tudom az okát, hogy eredetileg miért maradt le a tábláról Tengölics József, és a második Horváth János (egy ugyan ilyen nevű személy szerepel a névsorba rendezett nevek között is).

A nevek fölé a rábakecskédi táblán egy keresztet véstek, alul pedig Vörösmarty Mihály Szózat költeményéből egy idézetet: „Az nem lehet hogy annyi szív hiába onta vért…”.

Ebben a mai bejegyzésben az emléktábla bal oldalán felsorolt 13 hősről igyekszem megemlékezni, a jobb oldalra bevésett hősök a következő írásomban szerepelnek majd. A hősök neveit az emléktábla sorrendjében idézem fel.

Balog István zsellér, élt 25 évet

Balog István 1890. júliusában született Rábakecskéden, Balog Imre és Németh Anna szülők gyermekeként. Számomra szokatlan, hogy családneve végéről hiányzik a mára elterjedt „h” betű. Nem találtam adatot azzal kapcsolatban, hogy megnősült-e a háború kitörését megelőzőleg.

Életkorából adódóan, bizonyára még a háború előtt bevonult katonának. A szombathelyi 11. huszárezred 6. század kötelékében teljesítette katonai szolgálatát. A háború kezdetekor a mai Lengyelország területére, az orosz frontra vezényelték az ezredet, ahol 1915. februárjáig harcoltak. A fennmaradt ezrednapló szerint, 1915. február 24-én Frigyes főherceg hadseregparancsnok, és Károly főherceg trónörökös meglátogatta az ezredet, akik számára ez nagy elismerést jelentett. Négy nap múlva Istvánt és a teljes ezredet átvezényelték a 600 kilométerre húzódó bukovinai harctérre. Az út jelentős részét 6 nap alatt, vonaton tették meg. Innen következett az utolsó szakasz, ahol mély hóban és rendkívüli fagyban, lóháton tudtak csak haladni. Több mint kéthetes menetelés után, 1915. március 18-án foglalták el állásaikat.

István a 6. század katonájaként már aznap hírszerzőként indult felderíteni a környéket. Március utolsó napján, miközben a Sawokrinicknyj határőrs melletti tisztáson állásokat épített az ezred, heves orosz támadásba kerültek. Az orosz támadás két napon át folytatódott. A hatalmas túlerővel szemben, véres küzdelemben tartotta magát a század, és visszaverte az orosz csapatokat. A veszteség mindkét oldalon hatalmas volt, április 2-án egész nap a halottak számbavétele és eltemetése következett. Köztük volt Balog István is, aki a Sawokrinicknyj határőrs mellet vívott harcokban, 1915. április 1-én halt hősi halált 25 éves korában.

Bebesi Antal földműves, élt 41 évet

Sokáig hiába kutattam Bebesi Antal után, nem jutottam konkrét eredményre. A hősi halottak adatbázisában mindössze két ilyen nevű személy szerepel. Az egyikőjük Babot településről származik, de a születési időpontja miatt nem Ő a keresett személy. A másik Antal haláláról a következő adatokat tartják nyilván a Hadtörténeti Múzeum adattárában.

Szerencsére ismét segítségemre voltak a múlt iránt érdeklődő, ma élő leszármazottak. Ezúttal Kovács Lászlónak köszönöm meg a segítségét, akinek Antal volt az anyai nagyapja. A kutatáshoz néhány konkrét dátumra, névre volt szükségem, hogy megtaláljam egy több mint 100 éve hősi halált halt rábakecskédi emlékeit.

Bebesi Antal 1874. január 20-án született Rábakecskéden, Szülei Bebesi István földműves és Balogh Erzsébet voltak. A családnak Rábakecskéden voltak földjeik, itt gazdálkodtak. Antal itt kötött házasságot az 1890-es években, amiből két gyermeke született. Sajnos felesége meghalt, így két árva gyermekével özvegyen maradt. Bizonyára jóakarói segítségével ismerkedett meg a nála tizenkét évvel fiatalabb Fülöp Erzsébettel, Fülöp János kecskédi kőműves és Nagy Mária leányával. Antal és Erzsébet 1906. június 10-én kötöttek házasságot. Antal két gyermeke mellett, közös gyermekeik is születtek (Antal, Sarolta, Erzsébet). Érdekességként jegyzem meg, hogy Sarolta (született: 1911. július 3.) nem más, mint mai segítőm, Kovács László édesanyja. A háború kitörésekor újra gyermeket várt Antal felesége, így nehéz szívvel hagyta itthon családját.

Sajnos semmilyen konkrét információt nem találtam azzal kapcsolatban, hogy hova, melyik századhoz vonult be Antal, de bizonyára soproni vagy a szombathelyi alakulathoz került, mint a településeinkről bevonultak általában. Az azonban bizonyos, hogy 1914 őszén a mai Lengyel-Ukrán határra került, a Przemysl település közelében található hatalmas erődrendszer védelmére. A város stratégiai elhelyezkedése miatt, viszonylag hamar döntés született az 1800-as évek közepén épült erődrendszer megerősítésére, amit 1878-tól egészen az I. világháború kitöréséig folytatták. Przemysl városa számára vasúti összeköttetést is építettek Krakkóval, Lemberggel, és Budapesttel is. Így az erődrendszer a Monarchia legfontosabb erődítményévé vált az első világháborúban: 45 kilométer hosszan építették ki a 15 fő- és 20 mellék-erődítményből álló erődrendszert, az Orosz Birodalom katonai fenyegetése esetére. Európa egyik leghatalmasabb, az egyik legjobban felszerelt és legkorszerűbb erődítménye volt. 1914 nyár végére a területen a legénység létszáma 131 ezer főre, a lovak száma 21 ezerre nőtt. Az erőd első ostromát 1914. szeptember 24-én kezdte meg az orosz cári sereg, ami közel három hétig tartott. A harcokban hetvenezer orosz halt meg, de az erődítmény egyetlen pontját sem sikerült elfoglalniuk. A győzelem öröme alig egy hónapig, november 9-ig tartott.

Ekkor újabb támadást indítottak az orosz seregek, de ezúttal a komoly áldozattal járó rohamok helyett a kiéheztetéssel, a vár körülzárásával igyekeztek megtörni az erőd védőit. Az erőd parancsnoka hiába küldött repülőgépeken, léghajókon, majd galambposta útján újabb és újabb segélykérő üzeneteket, nem érkezett semmilyen segítség. Ezzel a védők sorsa megpecsételődött. A rendkívül kemény tél és az utánpótlási vonalak elvágása miatt a lőszer- és élelemtartalékok teljesen kimerültek. A lovakat levágták, mindössze napi 200 gramm kenyéradagot kaptak a katonák. 1915. március 19-én a legyengült védők megkíséreltek még egy utolsó kitörést, amit egy nap alatt visszavertek az oroszok. A 8500 magyar katona közül, ezen a napon mindössze 2600-an tértek csak vissza. A parancsnokok a biztos éhhalál helyett az erőd feladása mellett döntöttek.

„Felhőtlen, tiszta tavaszi vasárnap volt 1915. március 22-én, amint a helyőrség sorban felrobbantotta a hónapokon keresztül hősiesen védelmezett erődítményeit, kilőtte maradék lőszereit az ostromló orosz csapatokra. A puskákat széttörték, závárzatukat elhajigálták, a hóba taposták, a benzint a San folyóba öntötték, a vasúti hidat felrobbantották. Felszállt az utolsó repülőgép az utolsó postával, a megmaradt iratokat elégették…”– írta Marossy Endre.

115 000 orosz cári katona, a Monarchia részéről 16 000 katona életébe került ez a féléves küzdelem. Az ostromot túlélő 9 tábornok, 2593 tiszt, 117 000 altiszt és legénységi állományú katona a megadást követően hadifogságba került. Köztük volt Bebesi Antal is. Egy frontról hazatérő falubelitől tudta meg a családja, hogy Antal is fogságba esett és a menetelés során kidőlt a sorból, mert a lába nem bírta. Ekkor egy kozák katona ott az árok partján lelőtte Őt. 41 éves korában halt meg, valamikor 1915 tavaszán, valahol a mai Ukrajna területén, ismeretlen helyen. A leszármazott, Kovács László így emlékszik vissza szülei elbeszéléseire: „Nagyanyám öt gyerekkel maradt özvegyen, halála napjáig 260 Forint hadiözvegyi nyugdíjat kapott. Ha a rádióban hallották a Hideg szél fúj édesanyám című nótát, édesanyámmal együtt végig sírták, mert ez a nóta járta a faluban, mikor behívták katonának. Szomorú emlék volt az egész családnak.”

Boros István népfelkelő, élt 18 évet

Boros István neve után ugyan nem vésték be az emléktáblába az „nfk”, azaz népfelkelő szót, de a dokumentumok szerint Ő is önként csatlakozott a háborús harcokhoz. István 1897-ben született Rábakecskéden, Boros István földműves és Vekszli Erzsébet gyermekeként. A háború kezdetekor még csak 16 éves volt, ezért itthon maradt és szülei földjein dolgozott. 1915-ben töltötte be a 18. életévét, és szinte azonnal népfölkelőként csatlakozott a soproni 18. honvéd gyalogezredhez. Még ebben az évben a bukovinai frontra került. A Vasárnapi Újság 1916. január 30-i számában olvastam a következő jelentést erről a frontszakaszról.

„Január 23. Dolzok magaslatán, a Pruth mentén fekvő Bojantól északkeletre tegnapelőtt este egy orosz lövészárkot aknákkal röpítettünk levegőbe. A 800 főnyi védőcsapatból csak néhányan maradtak életben. A tegnapról mára virradó éjjel csapataink ugyanazon a harcvonal-szakaszon elűzték az ellenséget elsáncolt állásaiból. Uszczieczkótól északnyugatra egy híd-sáncunk hosszabb idő óta orosz támadások célpontja. Majdnem naponta közeli harcra kerül a sor. A derék védők minden támadásnak sikeresen állnak ellen. Dubnótól délre az ellenség ma reggel erős tüzérségi előkészítés után megtámadta állásainkat. Súlyos veszteséggel vertük vissza.”

A következő napok súlyos harcaiban esett el Boros István is 1916. február 28-án. Halálának helyszíneként Dolzok települést (ma Ukrajna) jelölték meg, de erről nem érkezett semmilyen információ Rábakecskédre. Bizonyára kerestették szülei is, de csak két évvel később nyilvánították holttá.

Ernszt János, élt 36 évet

Az Ernszt családnévvel korábban még nem találkoztam településünkön, ezért arra gondoltam, hogy valamilyen munka miatt tartózkodott településünkön a család. És valóban így is volt. János édesapja, Ernszt István vasúti őrként dolgozott a Győr-Sopron-Ebenfurt vasútvonalon. Feleségével Schaub Teréziával egy vasúti őrházban éltek Győr környékén, amikor 1879-ben megszületett István fiúk.

Az évek során bizonyára többször váltottak szolgálati helyet a vasútvonal mellett. Annyi bizonyos, hogy 1908-ban már valamelyik Kenyerihez közeli őrházban laktak. Itt ismerkedett meg János a nála kilenc évvel fiatalabb, vámoscsaládi Horváth Ernesztinával, akivel 1908. június 11-én kötöttek házasságot a Kenyeri templomban. Hat boldog házasévük után kitört a háború. János a 31. honvéd gyalogezredbe kapott behívót. Felesége kislányukkal volt várandós, amikor János elindult a frontra. A fennmaradt ezredtörténetből tudjuk, hogy 1914 és 1916 között végig az orosz fronton harcoltak. 1916 őszéről így emlékszik vissza a történetíró.

„Ez a harc volt a mi arcvonalunkon a Lucki áttörés utolsó hulláma. És a sors különös játéka volt az, hogy annak éppen az az ezred esett áldozatul, amelyik a korábbi válságos helyzeteknek elhárításában oly döntő befolyással volt és amelyik ezred a harchelyzetek megszilárdításának mindenkor a magját képezte. Ha a lelki szemeink elé idézzük az annyi diadalmas csaták, vérzivataros harcok, fogságba jutott hőseinek fáradt, megtört, mindenéből kifosztott, hihetetlen és érthetetlen helyzetükön töprengő menetét, ma is összeszorul a torkunk, a szívünk mélyen megrendült lélekkel, de a legnagyobb határozottsággal mondjuk, hogy ez a sors semmit se von le hősi dicsősségeinkből. Ezredünknek fogságba jutott részének útja két ragyogó győzelmen keresztül vezetett ide. Innen indult a szenvedésekkel kikövezett hosszú útra, arra a golgotás kálváriára, ahonnan csak keveseknek adatott meg a Hazába való visszatérés.”

Sajnos Ernszt Jánosnak sem adatott meg, hogy hazatérjen. Orosz fogságba esett és szinte felfoghatatlan távolságra hurcolták hazájától. Erről azonban semmit sem tudott felesége, aki hiába várta haza.

Ernszt János a dokumentumok alapján 1916. március 17-én halt meg Nyercsinszk településen, Rábakecskédtől 8500 kilométerre, egy orosz hadifogolytáborban. Halálhírét csak 1922-ben közölték a családtagokkal. A fájdalmas hírt a háború alatt született leánya Margit nem érhette meg: a kislány agyhártyagyulladásban halt meg 1922-ben.

Fülöp József tizedes, élt 24 évet

Hosszú ideig nem sikerült megtalálnom Fülöp József emlékeit Rábakecskéden. Ennek az volt az oka, hogy az világháborúban elesett katonák között negyvennél is többen viselték ezt a nevet, közülük pedig kilencen voltak tizedesi rangban. A gond az volt, hogy egyikük sem született a környéken. Aztán amikor a szintén hősi halott, Bebesi Antal nyomait kerestem, akkor véletlenül rátaláltam Fülöp Józsefre is.

Fülöp János kecskédi kőművesnek és feleségének Nagy Máriának tizenegy gyermeke született. Köztük volt Erzsébet is (szül.: 1886), aki később Bebesi Antal hősi halott felesége lett. Erzsébet előtt már született a családnak egy József nevű gyermeke 1878-ban, aki sajnos tíz éves kora előtt meghalt. Az egykori hagyományoknak megfelelően, a család következő fiúgyermekét – a meghalt kisfiúra emlékezve – szintén Józsefnek keresztelték. A második Fülöp József 1891. augusztus 28-án született Kecskéden. Őt kerestem, az Ő neve szerepel a hősi emlékművön.

A háború kitörésekor József 23 éves volt, ezért úgy gondolom, hogy a kötelező katonai szolgálatát már a háború előtt megkezdhette. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy halálakor tizedesi rangban szolgált. Sajnos semmilyen konkrét információt nem találtam azzal kapcsolatban, hogy hova, melyik századhoz vonult be József, de bizonyára soproni vagy a szombathelyi alakulathoz került, mint a településeinkről bevonultak általában. Talán éppen sógorával, Bebesi Antallal harcoltak együtt az orosz fronton. A körülményeket nem ismerjük, nem tudjuk, hogy harcban vagy fogságban halt-e meg, de bizonyos, hogy Ő is a világháború áldozata lett. Otthonától távol, ismeretlen helyen nyugossza örök álmát.

Gábor Gyula címzetes őrvezető, élt 27 évet

Gábor Gyula 1888. december 11-én született Rábakecskéden. Szülei Gábor István földműves és Varga Erzsébet voltak. A háború kezdete előtt alig egy évvel, 1913. október 29-én összeházasodott Csiszár Máriával. Nem találtam információt azzal kapcsolatban, hogy született-e gyermekük a háború kezdetéig. Az ifjú férjet, még ez első házassági évfordulójuk előtt besorozták katonának.

Véleményem szerint, ifjúkori éveiben valamilyen felsőfokú iskolát végezhetett el. Ezt azért gondolom, mert erre utal katonai rendfokozata: gyalogos címzetes őrvezető (a hősi szoborra csak az őrvezetőt vésték fel). A „címzetes” előtag annyit jelentett, hogy csak a címet viselhette, de hatáskört és többletjuttatást nem kapott hozzá. Természetesen az is lehetséges, hogy a háború közben, valamilyen kimagasló tettért kapta az őrvezető címet. Gyula a császári és királyi szombathelyi 83. gyalogezred, 10. századába vonult be 1914-ben.

„Az ezred 1914–15-ben a Kárpátokban, a Monarchia galíciai tartományában több ütközetet vívott, hogy az orosz betörést elhárítsa. Támadó és védekező csaták egyaránt tarkították ezt az időszakot. 1914 augusztusában a támadó hadsereg kötelékében egészen Lublin körzetéig jutnak honvédeink, s itt vívják augusztus–szeptember fordulóján a rudniki ütközetet. Hamarosan már északabbra találjuk a 83-asokat, Ivangorod térségében. Ennél északabbra azonban nem jutnak, s azt mondhatjuk, a Monarchia törekvései e térségben 1914-ben „megakadnak”. Ez után már csak az „orosz gőzhenger” megállítása, s az elvesztett galíciai területek visszahódítása a cél. 1915 januárjában átcsoportosítják őket a Kárpátokba, az Uzsoki-hágó környékére, hogy az orosz áttörést, és ezzel a Magyarország területére való betörést megakadályozzák.” (idézet: nagyháború blog)

A katonai értesítők szerint Gábor Gyula 1915 év elején orosz hadifogságba esett. Ez a legutolsó hír, amit találtam róla. Bizonyára sokáig kerestette ifjú felesége és családja, de soha többé nem tért haza, Rábakecskédre. 27 éves volt, ismeretlen helyen nyugszik.

Horváth István, élt 28 évet

Horváth István hősi halott névvel 1675 személyt tartanak nyilván az adatbázisok. Ebből mindössze négy személynél szerepel születési helyként Kenyeri. Ennek a négy személynek az adatai is annyira egyformák, hogy szinte bizonyos, hogy egyetlen katonáról van szó mindegyik esetben: a rábakecskédi hősi szobron szereplő Horváth Istvánról.

Horváth István a dokumentumok szerint 1887-ben született Kenyeriben. Átlapoztam a teljes 1887-es évet, de nem találtam bejegyezve ilyen nevű gyermeket. Átnéztem az 1886-as évet is, de ott sem találtam. Végül egy évvel később bukkantam rá. A Kenyeri születtek könyve szerint, István 1888. február 17-én látta meg a napvilágot. Szülei Horváth István zsellér és Pénzes (vagy Pinzes) Anna voltak. Születési helyként is Kecskéd szerepel. István népes családba született, hat testvére adatait találtam meg, akik közül néhányan nem érték meg a felnőtt kort.

István a magyar királyi 18. honvéd gyalogezred 1. századába vonult be a háború kitörésekor, és azonnal az orosz frontra került. Bizonyára számtalan harcban vett részt 1914 és 1916 között. Élete 1916. július 28-án Oroszországban, Zaturcy település közelében ért véget. Az aznapi harcok történetét egy fennmaradt írásból ismerjük.

„1916 júliusának elején Zaturcynál megakad a német és osztrák–magyar ellentámadás, és állóháború alakul ki. A helyzetbe az oroszok sem nyugszanak bele és július 28-án újabb nagy támadásba kezdenek, amelynek kivédésében tüzérünk ütege is hatékonyan kiveszi a részét…A 236-os magaslat hátát fél 9 órakor az orosz gyalogság elfoglalta és ekkor a 15-ösökből sokan fogságba kerültek, a 18-asok is a legutolsó pillanatban menekültek el északnak és északnyugatnak a Turya mocsarain keresztül. Visszavonulásukat ezredünk 3. ütege fedezi úgy, hogy az üldöző oroszok közé lő.” (részlet Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezéseiből)

Az oroszok ellentámadása során Horváth István ezredének katonái, a 18-asok menekülni kényszerültek. Sajnos Istvánnak ez nem sikerült, a lövészárkok mögötti területen lelte halálát sok bajtársával együtt. Nyughelye ismeretlen.

Horváth János népfelkelő gyalogos, élt 19 évet

Horváth János gyalogos, élt 24 évet

Ahogy azt mai bejegyzésem elején már említettem, a rábakecskédi emléktáblán két Horváth János név is szerepel. Az egyikük nevét névsor szerint vésték be, a másikat utólag, egy kissé más írással, a tábla alján olvashatjuk. Mivel nem tudom, és ma már nem is lényeges, hogy melyikük került fel utólag, ezért mindkettőjükről egyszerre szeretnék megemlékezni. Nem szerettem volna sorszámmal sem ellátni az azonos neveket, ezért úgy hivatkozom rájuk, hogy a fiatalabb vagy az idősebb János.

A fiatalabb Horváth János 1899-ben született Rábakecskéden. Sajnos ebből az évből nekem nincsenek meg a születettek adatai, így szülei nevét sem sikerült kideríteni. A háború kezdetén mindössze tizenöt éves János bizonyára szeretett volna csatlakozni a falubeli harcoló társaihoz, de életkora miatt ezt nem tehette. Amikor aztán betöltötte a 18. életévét, népfelkelőnek állt és önként jelentkezett a hadseregbe. Ekkor már négy éve tombolt a háború, településünkön számtalan család veszítette el férfi tagjait, de Ő harcolni akart. 1918. február végén állították fel a 106. gyalogezredet, amit vezetőjéről „Lehár ezrednek” is neveztek. Az ezred egy része tapasztalt, korábban más századokban harcolókból, valamint Jánoshoz hasonló fiatal katonákból állt. A fiatalabb János a 2. géppuskás század vonult be. Az ezredet az olasz front megerősítésére szervezték, így 1918. március 3-án már az olaszországi Vazzola település vásárterén tartott tábori misén énekelték együtt a magyar himnuszt. A fennmaradt, részletes ezrednapló alapján pontosan tudjuk, hogy mikor és merre harcoltak. 1918. márciustól június közepéig 1755 katonát veszített el az ezred, így létszámuk négy hónap alatt 2335 főre csökkent. Amikor a fiatalabb Horváth János 1918. június 21-én, éjjel kettő óra után elfoglalta helyét a géppuska-fészekben Zenson di Piave település mellett, még nem tudta, hogy mi vár rá aznap.

„Mind a négy századdal Zenson di Piave-tól délre 800 lépésre a gátnál. Négy géppuska géppuska- fészkekben a Zenson-csatorna és a Piave-gátak pásztázására készültségben, két géppuska légvédelemre a Fossalon-i árkokban, 6 géppuska a zászlóalj parancsnokságnál tartalékban. Magán a gátakon kézigránát- és lőszerraktár berendezve. Az ezredparancsnokság a gátak mögött, ugyanott a műszaki század. A nap folyamán egyre erősödő tüzérségi tűz és csatározás. Időről-időre saját 1., 2. és 3. vonalunkat az ellenség géppuskával seperte végig. Reggel 9 óra körül erős ellenséges tüzérségi tűz.
Négy halott, hat sebesült, egy széttört géppuska.
Délelőtt 12 órától 12 óra 30 percig heves ellenséges tüzérségi tűz a készültségi és tartalékzászlóaljak ellen. Veszteség három halott, 24 sebesült.
Délután 2 órától 3 óráig tűzzel való rajtaütés géppuskával, melyet mi nem viszonozunk. 5 órától 7 óráig heves ellenséges tüzérségi tűz, nehéz ütegekkel…Veszteség öt halott, 14 sebesült.
Éjjel 10 órakor mindinkább erősödő- ellenséges gyalogsági- és géppuskatűz. Az ellenséges osztagok ismételt előretöréseit géppuskáink és gyalogsági tűzünk visszautasítják. Azután ellenséges tüzérségi tűz.” (1918. július 21, részlet a 106. gyalogezred ezrednaplójából)

Ahogy az előző idézetből olvashatjuk, csak ezen a napon 12 halott és 44 sebesült volt a frontvonalnak csak ezen a kis szakaszán. A veszteséglisták szerint, a 12 halott között volt a fiatalabb Horváth János is, aki mindössze 19 évesen áldozta fel életét. Halála helyszínét pontosan meghatározták: „Zensontól délre a Piave-n túl a Palambo pataktól északra, Olaszország”. Halála után alig öt hónappal véget ért a háború.

Az idősebb Horváth János 1891-ben született Rábakecskéden. Ebben az évben két Horváth családnak is született János nevű fia, ezért egy kis utánajárást igényelt annak kiderítése, hogy melyikük lehet a háborús hős. Mivel az anyakönyvek szerint, egy évvel később ez egyikőjük meghalt, így már bizonyos, hogy az emléktáblán szereplő idősebb Horváth János 1891. május 25-én született Rábakecskéden. Szülei Horváth Pál zsellér Cirák településről, és Takács Katalin Beled településről. Úgy gondolom, hogy az idősebb János édesapja vagy Kenyeriben a Cziráky birtokon volt alkalmazásban, vagy a keresztapa, Győrvári Sándor kecskédi kocsmájában dolgoztak. Bármelyik is történt, Rábakecskéden éltek és itt született fiúk is.

A háború kitörésekor az idősebb Horváth János mindössze 23 éves volt, esetleges feleségéről, gyermekéről nem találtam semmilyen információt az anyakönyvekben. A háború kitörésekor a szombathelyi 83. gyalogezred, 14. századába vonult be. 1914 őszén és telén az ezred az orosz fronton teljesített szolgálatot, ahol a sikeres hadműveletek mellett, sokszor kényszerültek a visszavonulásra is.

„Mivel a gyalogezred már visszavonulóban volt és így a csoport mindinkább abba a fenyegető helyzetbe került, hogy az ellenség átkarolja és bekeríti, d. u. 2 órakor a dandár kénytelen volt a hadosztály parancsát kikérni és az elrendelt visszavonulást megkezdeni. A rettenetes veszteségekkel számolni kellett…” (részlet a 66. dandárparancsnokság naplójából 1914. október)

Ebben az időszakban sérülhetett meg az idősebb Horváth János is. 1915. januárjában olvashattuk az egyik veszteséglistában, hogy megsérült/megbetegedett, és Bécs XVI. kerületében található Wilhelminenspital kórházban ápolták Őt. Ez az utolsó hír, amit találtam vele kapcsolatban. Nem tudjuk, hogy itt halt-e meg vagy felépült és tovább harcolt. Haláláról nem érkezett veszteségjelentés. A Hadtörténeti intézet adatbázisában 1909 fő Horváth János nevű hősi halottat tartanak nyilván, de Rábakecskéden 1891-ben született személy nem szerepel közöttük. Az idősebb Horváth János azonban soha nem tért haza. Valamikor 1915-ben (vagy később a háború ideje alatt) halt meg ismeretlen helyen. Talán az Ő neve került fel utólag a rábakecskédi emlékműre.

Horváth József, élt 26 évet

Ismét egy „Horváth” nevezetű katona következik a sorban. Amikor Őt kezdtem keresni, akkor tudatosult bennem, hogy Rábakecskédről két Horváth József nevű katona is harcolt az első világháborúban. Egyikőjük nem szerepel az emléktáblán. Ő 1893-ban született, a 83. gyalogezred, 1. századában szolgált. 1915. év elején eltalálta a kezét egy lövedék, ezért a nagyatádi kórházban ápolták egy ideig. Egy későbbi hír szerint végül orosz fogságba került. Mivel haláláról nem érkezett hír és az emléktáblán sincsen két Horváth József, ezért bizonyára azok közé tartozik, akiknek sikerült hazatérniük a fogságból.

A rábakecskédi emléktáblán szereplő Horváth József 1899. november 17-én született Rábakecskéden. Szülei Horvát Imre kecskédi földműves és Horvát Rozália bélamajori lakos voltak. Érdekesség, hogy családnevük az anyakönyvben „h”-betű nélkül szerepelt akkor. József 21 éves volt, amikor elkezdődött a háború. Nem tudom, hogy mi volt az oka, de József nem a megszokott szombathelyi vagy soproni gyalogos alakulathoz kerül, hanem a tüzérséghez, mégpedig az 5. tábori tüzérdandár, nehéz ágyútarackos tüzérosztályába. Az 1938-ban megjelent magyar tüzérség történetét bemutató könyvből tudom, hogy József dandárját a szerb frontra, a Szerémségbe vezényelték 1914-ben. Ebben az időszakban több sikeres hadjáratot is végrehajtottak, de az ellenség által jól ismert, nehéz hegyi terepen jelentős veszteséggel tudtak csak előrenyomulni a monarchia csapatai.

Ezek alatt a harcok alatt sebesült meg Horváth József is, akit a horvátországi Zágrábban működő, 1. számú tartalékkórházba szállítottak. Sajnos sérülése olyannyira súlyos volt, hogy ebben a kórházban hunyt el, 1915. június 5-én. A helyi katonatemetőben helyezték örök nyugalomra.

Jáki István szakaszvezető, élt 32 évet

Az adatbázisokban két Jáki István nevű sebesült illetve hősi halott szerepel. Az egyikük születési helye nincsen megadva, a másikuknál „Rábakeresztúr” szerepel, de szinte biztosan a Rábakecskéd elírásáról van szó. Véleményem szerint mindkét információ a településünkön született Jáki Istvánnal kapcsolatos, aki 1888. augusztus 15-én született Rábakecskéden. Édesapja Jáki József zsellér és Giczi Rozália voltak.

A háború kitörésekor István 26 éves volt, így szinte biztosan letöltötte már a katonaidejét. Erre utal az is, hogy amikor megkapta behívóját, akkor már póttartalékos szakaszvezetői rendfokozatot kapott. 1914 évi bevonulásakor a 83. gyalogezred, 14. századában került, és az adatok szerint az orosz fronton harcolt. A következő hír 1914 közepén érkezett arról, hogy megsebesült. Bővebb információ arról nem érkezett arról, hogy hol történt, hol ápolták, milyen sebesülése volt.

A háború befejezése előtt egy újabb információmorzsát találtam arról, hogy újra megsebesült, de szintén minden részlet nélkül. Aztán a háború véget ért, a harcok elcsitultak, de Jáki István nem adott magáról életjelt. Rokonai bizonyára kerestették a Vöröskereszt segítségével, de biztosan nem tudtak meg róla semmit sem. Szülei úgy haltak meg, hogy semmit sem tudtak fiúk hollétéről. Végezetül a feltételezett halála után több mint húsz évvel, 1942. szeptember 3-án, a Celldömölk Királyi Járásbíróság 844/1942/4 rendeletével holttá nyilvánították Őt. Halálának időpontját és helyszínét senki sem tudta megerősíteni, ezért „meghalt az orosz fronton, 1920. december 31-én” szöveg került bejegyzésre. Nyughelye ismeretlen.

Molnár István szakaszvezető, élt 28 évet

Ismét egy olyan név következik, amit ezernél is több hősi halott viselt. Közülük huszonketten szolgáltak szakaszvezetői rangban, és hatan vannak olyanok, akiknek nem ismert a születési helye. Talán valamelyikük az, aki a rábakecskédi emléktáblán szerepel. Ilyen esetben nem marad más lehetőségem, mint a Kenyeri születettek könyvét lapozgatva megtalálni Őt. Így tettem és sikerrel jártam.

Molnár István 1888. december 11-én született Kenyeriben, Molnár József uradalmi béres és Herkovics Mária gyermekeként. 24 éves korában feleségül vette a szintén háborús hős Jáki István leánytestvérét, Jáki Karolinát. Esküvőjüket Kenyeriben tartották 1912. október 13-án.

Az ifjú pár bizonyára a feleséghez költözött Rábakecskédre, és ezért is került később Molnár István neve erre az emléktáblára, annak ellenére, hogy Kenyeriben született. Arról nem sikerült információt találnom, hogy a háború kitörése előtt született-e gyermekük. Bevonulásáról, alakulatáról, halálának időpontjáról és körülményeiről semmit sem tudunk. Hősi halált halt a világháborúban, ismeretlen helyen nyugszik.

Németh Imre, élt 23 évet

Németh Imre 1892. szeptember 21-én született Rábakecskéden. A szokásoktól eltérően, nem azonnal, hanem csak négy nap múlva keresztelték meg a Kenyeri templomban. A településünkön is gyakori „Németh” név és a könnyebb beazonosíthatóság miatt, a plébános az édesapa nevénél feltüntette a faluban használt ragadványnevét is. Így került bejegyzésre a kereszteltek könyvbe apaként Németh (fürész) Imre kőműves. Édesanyja az Uraiújfaluból származó Horváth Rozália volt. A háború kezdetén Imre alig 22 éves volt, esetleges házasságára utaló adatokat nem találtam.

Németh Imre háborús katonai szolgálatát a K.u.K Feldjägerbataillon kötelékében kezdte meg. Ez a katonai csapattest magyarra fordítva tábori vadászzászlóaljat jelentett, azaz egy gyorsan bevethető, kisebb létszámú, ütőképes csapatot. Imre a 19. számú vadászzászlóalj 2. századába vonult be. A fennmaradt visszaemlékezésekből is egyértelművé vált számomra ennek a zászlóaljnak gyorsasága: az országos mozgósítást követő 23. napon már harcoltak.

„1914. július 31-én délben elrendelték az általános mozgósítást és a zászlóalj már augusztus 5-én elhagyta utolsó békeállomását, Klagenfurtot. Augusztus 6-án Komáromba érkezik s az időközben bevonult tartalékosokkal hadilétszámra emelve, 10-én felesküdött a Komárom város által adományozott piros-fehér-zöld hadizászlóra. 11-én vonatra száll és 13-án reggel Rrzezowban Galícia földjére lép. Innen gyalogmenet, irány: Lublin. Augusztus 23-án délben esett át a zászlóalj a tűzkeresztségen.” (részlet Németh Lajos: Aranylapok az egykori magyar tábori vadászzászlóaljak történetéből, a 19. zászlóalj)

19. vadászzászlóalj kötelékében Imre végig harcolta az 1914-es évet az orosz fronton. Imre századának egyik emlékezetes sikerét Iwangorod várának támadásakor jegyezték fel: „1914. október 23-án reggel végrehajtott roham alkalmával különösképpen kitüntette magát a zászlóalj második százada, amely a szembenálló orosz gyalogezred egyik zászlóalját teljes egészében elfogta és lefegyverezte.” 1915. február végén a Kárpátokba vezényelték a zászlóaljat, ahol a folyamatos orosz támadások és a fagyos időjárás is megtizedelték őket. Ezekben a harcokban sérült meg Németh Imre is.

Sebesülésének részleteiről semmit sem tudunk, azt sem, hogy hol ápolták őt. Ez az utolsó hír róla, amit megtaláltam. Halálának körülményei, időpontja és nyughelye ismeretlen.

Az emléktáblán szereplő további 13 rábakecskédi háborús hős történetét következő, befejező írásomban olvashatják.

Pörneczi Tamás, 2024. február

• kenyeriblog
• porneczitamas.hu