1968-at írtunk. Átlagos reggel volt ez is, akárcsak a nyár eleji napok mindegyike. A Lenin utca és a Fő utca sarkán, a gesztenyefákkal övezett zöld területen kialakított „pályán” fiatal iskoláslányok kergették a labdát. Kézilabda mérkőzésre készültek a szomszédos Pápoc leánycsapata ellen. A pálya széléről Tóth Kálmán tanár úr – ezúttal gondos edzőként – figyelte, és utasította őket. „Tessék kérem pontosan dobni! A vonalon belül ne lépjen, Irma!” – hangzottak az ilyen és ehhez hasonló utasítások. Távolabbról vidám énekszó szűrődött a labdapattogás hangjába: a vasúti sorompót éppen a biciklikkel érkező ellenfél csapata előtt engedte le a bakter, így a várakozás közben dalra fakadtak a pápoci lányok. Éneküket néhány perc múlva a Vönöckről érkező személyvonat gőzmozdonyának robaja szakította félbe, ami egy rövid megálló után tovább pöfögött Fertőszentmiklósi célja felé. A bakter még egy kissé álmosan sétált vissza a sorompóhoz, hogy újra szabaddá tegye az utat a vidám kerékpáros csapat előtt, akik elé már szaladtak is néhányan a kenyeriek közül. Szinte még el sem szállt a gőzmozdony fekete füstje, és már kezdődött is a kézilabda mérkőzés.
A játék izgalmában szinte senkinek sem tűnt fel a fekete autó, ami szépen lassan gördült el a kézilabda pálya mellett. Mint ahogy azt sem vették észre, hogy a tanácselnök és a tanácstagok a Lenin utca elején várakoznak, a néhány évvel korábban épült új tanácsháza előtt. A fekete autót várták. A templom harangja éppen elütötte a tíz órát. „Pontosak, ahogy ígérték” – néztek össze komoly arckifejezéssel a várakozók. A fekete autó megállt az út szélén, a sofőr fürge léptekkel ugrott ki a kocsiból, és kinyitotta az első ajtót a kocsi utasának. Középkorú, elegáns öltönyt viselő férfi szállt ki a kocsiból, és ismerősként üdvözölte a rá várakozókat. Közben a hátsó ülésről is kiszállt egy fiatalember, hóna alatt hatalmas papírtekercsekkel, és odasétált a várakozókhoz. Váltottak még néhány szót, majd az öltönyös vezetésével a kézilabdázók felé indultak, akik még mindig önfeledten játszottak, ügyet sem vetve a közeledőkre. A papírtekercses férfi közben a korábban odakészített asztalra kiterítette a tekercseket, és nagy átéléssel magyarázott a többieknek, akik érdeklődve figyelték. Talán egy fél órát állhattak ott, talán annyit sem, de a mérkőzés végét jelző sípszókor már csak a magányos asztal állt a Lenin utca sarkán, a fekete autó pedig utasaival elrobogott Csönge irányába. A tanácselnök és a tanácstagok egy kissé megkönnyebbült arccal siettek a tanácsháza felé. Sem a játékosok, sem az időközben összegyűlt, a kenyeri csapat győzelmét ünneplő szurkolók nem vettek észre semmit a történtekből, mint ahogy azt sem sejtették, hogy ez volt a kis füves kézilabdapályán megtartott utolsó kézilabda mérkőzés…
Néhány nap múlva kitűzők érkeztek Kenyeribe és a nagy zöld területet mindenütt karók lepték el, közöttük mésszel festett vonalak sorjáztak keresztül-kasul. Megkezdődött falunk akkori legnagyobb beruházása, az „Ady Művelődési Ház” építése. A korabeli leírásokban azt olvashatjuk, hogy az állami támogatáson kívül a „község lakóinak áldozatos munkájára” is szükség volt a létrejöttéhez. „Társadalmi munka”, „kaláka” – a korszakot meghatározó kifejezések bizonyára mindenki előtt ismertek. Példamutatásban az akkori községi tanács tagjai jártak elöl: az épület kitűzése után közösen kijelölték, hogy melyik alapot melyik tanácstagnak kell kiásnia. A felosztást követően, mindenki maga végezte el az ásási munkákat. Az építést ugyan egy kivitelező vállalat végezte, de a munkájukhoz mindig szükség volt községünk lakóinak a segítségére.
A tető beton-födémszerkezetét tehervonaton szállították az akkor még működő Kenyeri vasútállomásra. A hatalmas elemeket úgynevezett pőrekocsikra rakták a gyárban, majd az állomás mögötti csonka-vágányra tolták be a szerelvényt. Hamarosan telefon érkezett a „járástól”, hogy le kellene venni valahogy az elemeket a kocsikról, mert a vagonoknak mielőbb tovább kell mennie. A több, mint 15 méter hosszú, óriási súlyú födémek helyére emeléséhez megrendelték ugyan a darut, de az csak egy hét múlva ékezett a faluba, a szerelvény pedig nem várhatott addig. Maradt hát az emberi erő és a lelemény, amiben szerencsére akkoriban sem szenvedtek hiányt a település lakói. Hatalmas gerendák segítségével még azon a délutánon sértetlenül legurították az elemeket a vasúti kocsikról. A kivitelezők vezetője az esti órákban érkezett meg Kenyeribe, és legnagyobb csodálkozására addigra ott sorakoztak egymás mellett a födémelemek a hatalmas, macskakövekkel lerakott rakodótéren. A következő héten szintén a falubeliek segítségével, kerekeken gurítható, fából készült „kocsit” készítettek, majd egyesével tolták el a födémelemeket a Fő utcán át a Lenin utcáig, ahol daruval azonnal a helyére is emelték őket.
Svedics Tibor szaval a művelődési ház egyik ünnepén (köszönet a fotóért Svedics Lászlónénak)
1969. augusztus 20-án talán éppen olyan szép idő volt, mint a történetem elején szereplő utolsó kézilabda mérkőzéskor, de a kis füves kézilabdapálya helyén már a község leghatalmasabb épülete, az Ady Művelődési Ház magasodott. A templom harangja éppen elütötte a tíz órát. A fekete autó pontosan érkezett, ahogy a falu lakói is. Az avatási ünnepség után idősek és fiatalok sajátjukként vették birtokba a „új kultúrházat”.
Augusztus 20-i ünnepség után szüleimmel a Lenin utca, Fő utca sarkán 1970
Az „új kultúrház” életének első évtizedéről is meg fogok emlékezni a következő bejegyzésemben. Az 1980-as évek utáni történések megírását meghagyom a következő nemzedéknek…
Pörneczi Tamás 2017
