Mai történetemben egy olyan régi hagyományt szeretnék felidézni, ami az idők során teljesen eltűnt falunk, de talán országunk jelenéből is. A falusi parasztság önellátó gazdálkodásában az állattartás fontos szerepet játszott. Hússal, tejtermékkel látta el az embereket, de az állat feldolgozása során szinte mindent hasznosítottak, még a ruházkodásban is alapanyagként szolgált. Az állatokat eleinte szinte egész évben a legelőn tartották. Őrzésük, legeltetésük, ellátásuk a legelőn, a pásztorok feladata volt. A nagyobb nyájakat őrző pásztorok vezetője a számadó, ennek helyettese az öregbojtár, utána a bojtárok, kisbojtárok következtek. Mivel az év legnagyobb részét szabadban töltötték, a falu közösségétől elkülönülve, sajátos életformájuk alakult ki.
Hortobágyi juhász a nyájjal
A pásztorok, attól függően milyen állatot őriztek, nevükben, viseletükben is különböztek egymástól. A csikósok lovakat őriztek, a gulyások szarvasmarhákat (gulya), a kondás disznókat, míg a juhászok a juhnyájakra vigyáztak. Mai történetem főszereplői is ők lesznek.
Ennek a kis rétegnek, környékünkön volt egy különleges „ünnepe”, amit „cseri pásztormulatságnak” neveztek. Ez tulajdonképpen Kenyeri, Rábakecskéd, Pápoc, Kemenesszentpéter, Vönöck, Kemenesmagasi, Csönge és Ostffyasszonyfa juhászainak, általában vasárnapi szokása volt egykor. Egész héten magányosan, legfeljebb a kisbojtár és a terelő kutya társaságában legeltették kis nyájaikat, az uradalmi juhászok kivételével. Általában minden második vasárnapon azonban más és más – a fent említettek közüli – cseri község korcsmájában jöttek össze, szamáron közlekedve a számadók és az idősebb juhászok is. A kisbojtárok vigyáztak ilyenkor a nyájakra. A közbeeső vasárnapokon aztán a kisbojtárok kaptak szabadnapot: hazamehettek tiszta ruháért maguk és a gazdájuk számára, meg egy kis „hazai kosztért” is, a sok birkapörkölt után. Ahol többen voltak együtt a juhászok, ott könnyebben be tudták osztani egymás között a szabadnapokat.
A pásztormulatság napján természetesen a pásztorok ünneplőbe öltöztek. A hétköznapokon, a munkában használt kék színű, kendervászon ruhanemű helyett, finom, fehér gyolcsból készült, bőszárú inget és gatyát öltöttek magukra. Mindegyik gatya „tizenhat szálú” volt, vagyis 16 ránca volt. Ezt a 16 ráncot az ünnepség előtti napon a pásztorok maguk „vasalták” vagy inkább „ráncolták” úgy, hogy kisimítva egymásra hajtogatták a ráncokat és szalaggal átkötötték, hogy a ráncok a harmonika hangszer redőihez hasonlítottak. Így az ünnepre „ékösen állt a gatya”, ahogy akkoriban mondták. Érdekesség, hogy a vászonruhát juhtejjel kevert zabszalmával avatták be, amit aztán kiterítve, hájjal kentek be, így a ruha vízhatlanná vált. Az „ümög” (megjegyzés: ing) felett fekete posztóból készült mellényt, „lajbit” hordtak. Erre vették fel a „dolmányt”, ami sűrűn díszített volt. Fejükre a vastag, posztóból készített, rendszerint fekete színű „púpos”, azaz a tetején félgömb alakú, a vidékünkre jellemző pásztorkalapot tettek.
Juhász cifra szűrben
A pásztorok mindig csizmában jártak, főleg ilyen ünnepi alkalmakkor. Csizmájuk keskeny orrú, puha szárú, sok ráncú és magassarkú volt. Az egyedi csizma alsó sarkára, a csizmadia, rézfejű szegekkel kiverte a csizma gazdája nevének kezdőbetűit. Annyira nagy ünnep volt ez, hogy akinek volt, az felvette még a vörös posztódísszel, „hímvarrással” gazdagon kivarrott „cifra szűrt” is. Egy szép „cifra szűr” elkészítésének költségét nem mindenki engedhette meg magának, mert bizony sok bárány árát elkérték érte. Így aztán azokban a családokban, ahol volt ilyen, értékes örökségként, apáról fiúra szállt. Akinek nem volt „cifra szűre”, az ezeken az ünnepeken felvette a subáját, vagy téli időben a „nagyszőrű bundáját”, de befelé fordítva, hogy jobban tartsa a meleget. Ilyenkor otthon hagyták rézfejű fokosukat, és csak a fából készült, hosszú, faragott pásztorbotot vitték magukkal. Hogy miért tettek így, az történetem végére minden olvasóm számára világos lesz…
A szamaraikon érkező pásztorok, a megérkezés után szívélyesen üdvözölték egymást, majd leültek a korcsmában, és nekiálltak az ivásnak, beszélgetésnek és a nótázásnak. A mulatság vége mindig ugyanaz volt: hatalmas és általános verekedés. Na nem haragból vagy szóváltásból adódott a verekedés, hanem egyszerűen csak „virtusból”. Mindenki részt vett benne, mindenki ütött mindenkit, ahol csak érte. Csattogott egymás testén a pásztorbot. Arra azonban nagyon vigyáztak, hogy a botütés fejet ne érjen, mert azt mindannyian jól megtartották alapszabályként, hogy „a pásztornak szüksége van a fejére a munkában, az állatoknál”. Testük azonban tele lett kék-zöld foltokkal, ami hozzátartozott a szórakozáshoz. Nagyobb sérülés azonban nem esett, se csonttörés, se sebesülés. Ezért nem vitték magukkal a rézfokost és a „bicskát” sem. Aki amit kapott elviselte panasz-szó és neheztelés nélkül.
Megy a juhász a szamáron…
Ha mégis valamelyik annyit kapott volna a verésből, hogy saját lábán nem tudott hazamenni, nem aggódtak. Valamelyik szomszéd pásztor feladata volt ilyenkor „hazakísérni az erőtlent”. Ez úgy történt, hogy a hazakísérő és a megvert juhász szamara közé kötöttek egy vastag, kendervászon lepedőt, abba belefektették, és így juttatták haza a szenvedőt. Otthon aztán a „putrijában” vizes ruhába tekerték a megvert juhászt, és a kisbojtárja gondjaira bízták a nyájjal együtt. Hétközben aztán, a közeli juhászok, többször is elküldték bojtárjaikat megnézni, hogy lábra tud-e már állni. Ugyanis előfordult, hogy az alaposan helybenhagyott juhász néhány napig nem a nyáját, hanem vizes lepedőbe burkolva, az ágyát őrizte a putriban. Ha már úgy látták, hogy lassan rendbe jön az egészsége, szépen „iperedik”, már tud mozogni, akkor megüzenték a többi cseri pásztornak, hogy mikor és hol lesz a legközelebbi mulatság. A jó hírt aztán mindegyik pásztor továbbadta a szomszédjának.
Az párizsi világkiállításon, egy pásztortanyát ábrázoló festményt is kiállítottak a magyar pavilonban (Vasárnapi Újság 1900. március 4.)
Aztán következett a következő találkozás, ahol a verekedés résztvevői, vagyis az összes pásztor először „békét ittak egymással”, hiszen nem is nehezteltek egymásra azért, amit kaptak, ők is adtak eleget, ha nem is tudták, hogy melyiküknek. Ezután tovább szórakoztak, ittak, mulattak. A vége aztán megint az általános verekedés lett: mindenki ütött mindenkit, harag nélkül. A csendőrök sohasem avatkoztak bele ebbe a „szórakozásba”. Tudták, hogy ez másfajta, mint a kocsmai verekedés, itt nem fog vér folyni a „bicska” szúrása nyomán, mint máshol. Aki aztán ez alkalommal nem bírta az ütlegelést, azt hazavitték két szamár között, és várták, hogy meggyógyuljon, és ott folytathassák, ahol az előbbi alkalommal abbahagyták.
Sanyi bácsi, az egyik utolsó pásztor a Királykúton (köszönet a fotóért Németh Józsefnek, Sopronba)
Ilyen híres verekedő vagy inkább szenvedő alany volt, a Kenyeriből származó Böcskör Sándor is. Az egykori visszaemlékezések szerint, nem múlt el úgy egy hónap sem, hogy összeverve, ne két szamár vitte volna haza lepedőben a Vönöck melletti, Boda majorba. Nagyot tévednek azonban, ha úgy gondolják, hogy a sűrű verések megviselték az egészségét. Nyolcvanéves születésnapját egészségben megünnepelte, aztán néhány hónap múlva, örökre álomra hajtotta a szemét.
Pörneczi Tamás, 2018. június
Források: Horváth István kéziratai
