Kenyeri szólások és közmondások az 1800-as évekből
Egykori elődöm, Horváth István plébános, az 1940-1960 közötti időszakban rengeteget beszélgetett az akkori legöregebb kenyeriekkel, akik az 1800-as években születtek. Beszélgetéseiket lejegyezte, azokat feldolgozta és rendszerezte. A második világháborút követően, ezeknek az összegyűjtött anyagoknak egy részéből kisebb és nagyobb lélegzetű kéziratokat készített, amit különböző honismereti pályázatokra benyújtott. Így maradhatott fenn hatalmas ismeretanyagának egy kis része, többek között mai bejegyzésem Kenyerivel kapcsolatos szólásai és közmondásai is. Az eredeti szöveg után, ha szükségesnek láttam, a mai írásmódra is „lefordítottam” a mondásokat a könnyebb érthetőség miatt.
A régi gémeskút a „gyöpön”, a Rákóczi utca végében az 1980-as években (Köszönet a fotóért Szabó Jenő tanár úrnak)
„Ha nem esző ölöget, akkó epusztúsz, mint a Pidi lója.”
(Ha nem eszel eleget, akkor elpusztulsz, mint a Pidi lova.)
Az egyik kenyeri gazdálkodó csúfneve volt a „Pidi”. Nagyon lusta ember volt, éppen ezért egész életében szegény is maradt. Dolgozni nem szeretett, földje is csak kevés, alig termő „cseri” föld. Csúfnevét egy pápoci vásárban vett ló után kapta. Történt, hogy a szomszéd faluban, a pápoci vásáron, cigány lókupecektől hitelbe vett egy Pidi nevű lovat, ami azonban már alig lézengett, olyan gyenge volt. Amikor a vásárból hazavezette, nem engedte be kicsiny istállójába, amibe úgy sem fért volna bele a két tehene mellé, hanem az udvar közepén álló akácfához kötötte. Enni is csak úgy tudott a szegény pára, ha önmagáról gondoskodott. Ezt pedig úgy gondolta el a gazdája, hogy az udvaron, a kis szalmakazal közepén álló akácfához olyan hosszú kötéllel kötötte ki a lovat, hogy a kötél mentén körüljárhassa a kis kazlat. Innen aztán falatozhatsz, ahogyan a gusztusod kívánja! – mondta a gazda a lónak, azzal otthagyta. Amikor a ló a nedves, rothadó szalmából, éhsége ellenére is csak itt-ott kóstolgatott, még meg is rótta szegény állatot: Fene kényes dög vagy te! – mondogatta a gazda. Természetesen a sanyarú sorsú, egyébként is alultáplált állat hamarosan elpusztult. Kár érte, már majdnem beleszokott a koplalásba, pedig volt ám neki ennivalója elég, de hát olyan válogatós volt a ronda dögje! – mesélte este a kocsmában a gazda, ahol nagyon kinevették. Ekkor maradt rajta elpusztult lovának neve, ami ragadványnévként átszállt a lováról a gazdájára. Amikor a háta mögött beszéltek róla, mindig Pidinek hívták ezek után és jót nevettek rajta. Később az étvágytalan kenyeri gyerekeket is a fenti mondással biztatták az evésre. Sokan még azt is hozzátették: Egyél, mert neked aztán tényleg van ennivalód, nem úgy, mint a Pidi lovának!
„Uvvan ez is, mint a Serere: ez se tuggya, hogy merre a merre.”
(Úgy van ez is, mint a Serere: ez sem tudja, hogy merre a merre.)
Élt egyszer Kenyeriben egy olyan „banga-mulya” ember, aki még a maradék eszét is gyakorta elitta a kocsmában. Egy ilyen alkalommal, hazamenet odaért az útkereszteződéshez, amelyik balra a szomszédos Rábakecöl községbe, jobbra pedig a szintén szomszédos Pápocra vezetett. Hiába gondolkodott, nem tudta eldönteni, hogy melyik úton kellene elindulnia, hogy hazaérjen. Ahogy ott álldogált, fennhangon azt mondogatta: Se erre, se erre. A nehezen mozgó nyelvével leginkább úgy hangozhatott a beszéde, hogy serere, serere. Amikor aztán végképp nem tudta eldönteni, hogy melyik irányba kellene mégis mennie, akkor így fejezte be: Ha serere, serere, akkó vissza – majd nyugodt lélekkel visszament a kocsmába. A kocsmában aztán nagyon csodálkoztak, hogy miért jött vissza. Nekik is megpróbálta elmondani a történetet, de csak annyit értettek meg belőle, hogy serere, serere, mert folyton ezt hajtogatta. Ezek után mondogatták aztán a Kenyeriek, a határozatlan emberre, aki sehogyan sem tudott dönteni a saját ügyeiben, hogy ez is csak olyan serere, ez se tudja, hogy merre a merre.
Véget ért a nagymise Kenyeriben, valamikor a két háború között. Két érdekességet is felfedezhetünk a fotón. A háttérben még látható az a kerítés, ami mögött a grófi család a templomba közlekedett, nem keveredve a „pórnéppel”. Valamint a templom ajtó elől hiányzik a szélfogó, mert azt csak az ötvenes években „ragasztották” hozzá a templomhoz (digitális fotóarchívumomból)
„Osszuk be, de ne úgy, mint az öreg Rozmán szokta mondani!”
Ha közösen kellett a falu népének vagy akár csak néhány embernek valamilyen feladatot megoldani, vagy munkát elvégezni, akkor mielőtt a munkát megkezdték volna, az öreg Rozmán a következőket szokta mondogatni: Álljon meg a menet! Osszuk be előbb! Vagy éppen ezt: Fontoljuk meg előbb, hogyan is fogjunk hozzá! Ez még helyénvaló, okos dolog lett volna, hogy nem meggondolatlanul, „hebehurgyán” kapjanak bele a dologba, amit meg akarnak csinálni. Azonban többször is olyan sokáig tanácskoztak, a dolgot alaposan meg hányva-vetve, mindenkit meghallgatva a munka beosztására vonatkozóan, hogy ez a „tanakodás” több időt vett igénybe, mint utána a terv végrehajtása. Természetesen a vitában a fő hangadó, az öreg Rozmán volt. Azonban a rosszmájúak szerint, az előbbi tanácskozás főleg arra volt jó, hogy a munkából jusson mindenkinek, csak az öreg Rozmánnak semmi, hacsak annyi nem, hogy amikor emelni kellett valamit, akkor az öreg Rozmán kiáltotta mindig a „hórukk„-ot.
„A kecöli sártó, a miklósfai igasságtó meg a kenyeri toronórátó, mencs meg Uram minket !”
(A kecöli sártól, a miklósfai igazságtól meg a kenyeri toronyórától, ments meg Uram minket!)
A környék községeinek gyenge oldalait összegzi ez a szólás-mondás. Vegyük csak egyenként az eredetét és a magyarázatát! Kecöl (ma Rábakecöl), Győr-Sopron megyei községnek kiváló, Rába hordta, búzatermő földje van. Éppen ezért régebben, amikor még makadám utak sem voltak, legfeljebb „Rába kaviccsal” hordták meg az utakat, hosszabb esőzések idején a kecöli utakat olyan „vendégmarasztaló” sár fedte, amiben még az egypár marhával vontatott megrakott szekerek is gyakran megsüllyedtek. A miklósfaiak (régebben Szentmiklósfa, ma Pápoc része) mindig hírhedtek voltak arról, hogy szerintük „mindig feléjük hajlik az igazság” vagy másképpen „a dolgokat, a nekik megfelelő igazság szerint magyarázzák, úgy, hogy abból csak nekik legyen hasznuk„. A kenyeri templom toronyórájában meg nem lehetett megbízni, amikor a pontos időről volt szó. Ugyanis más időt mutattak az óra mutatói, más időt jelzett az óra ütése, és megint csak más volt a pontos idő. Ezt a három kellemetlen tényt foglalta össze, a katolikus Egyház Mindenszentek litániájának könyörgésében, ez a régi szólás-mondás. Ezektől „Ments meg Uram minket! Ámen„
A kenyeri templom toronyórájának szerkezete napjainkban (saját fotóm)
„Akit Pápocon meg nem vertek, Kecskéden meg nem szótak, elevenyen gyut a menyországba.”
(Akit Pápocon meg nem vertek, Kecskéden meg nem szóltak, elevenen jut a mennyországba.)
Ez egy másik, a községet környező falvak hibáit, vallásos színezetben elénk táró mondás. A II. Világháború előtti időkben is, a pápoci férfiak hírhedtek voltak – ahogy ők mondták – mennyire „virtusosak” (ők a verekedésre való hajlamot nevezték ilyen szép szóval). Nagyon könnyen összeverekedtek idegenekkel, de egymás között is. Bizony 1945 előtt alig múlt el olyan vasárnap, hogy ne lett volna verekedés a számos pápoci kocsma valamelyikében vagy egyszerre többen is. A körzeti csendőrség őrjárata vasárnap mindig járt Pápocon a délutáni és esti órákban, mivel ilyenkor szokott megtörténni a verekedés. Ilyen alkalmakkor azonban rendszerint előkerült a kés is, a veszedelmes „bicska„, ami már a fiúgyermekek ruházatához hozzá tartozott Pápocon. Talán túlzás volt a környék véleménye, hogy a celldömölki járási kórházban, vasárnap mindig készenlétben tartották az egyik mentőautót a pápociak számára, és ritka vasárnap múlott el úgy, hogy ne lett volna rá szükség. Idegen legényt nem viseltek el a kocsmában, hacsak nem búcsúkor egy darabig. De még azt sem nézték el, ha idegen legény, akármilyen tisztességes szándékkal, házasulási céllal akart járni valamelyik pápoci lányos házhoz. A szomszéd falvakban mindenütt ismerték a miklósfai nótát:
Édesanyám mindig intett a jóra,
Hogy ne menjek én a szomszéd faluba.
Mert beverik, mert beverik az én árva fejemet,
Nem lesz senki, ki lemossa véremet.
Kecskéd lakói meg arról voltak hírhedtek, hogy ott mindenkit, akár idegent, akár helybelit „megrempűtek„, azaz megszóltak vagy megrágalmaztak, igaz vagy vélt hibáik miatt, akár megérdemelték, akár nem. Aki mindkettőt el tudta kerülni, bár része lehetett volna bennük, arról mondták azt más formában is, hogy „olyan szerencsés volt, de még szerencsés is lesz a jövőben, hogy elevenen jut a mennyországba„. Azonban a mondást használóknak, a véleményük is bent volt a szövegben, hiszen tapasztalatból tudták, hogy a pápoci megveretést és a kecskédi megszólást elkerülni lehetetlen, amint a keresztények hite szerint elevenen sem juthat senki a mennyországba.
Pápoci (egykor Papocz) prépostság 1766 évi címerének rekonstruált rajza (készítette: Haller F. 1932)
„Ó, Ti robotjáró kecskédiek!”
Így csúfolódtak, még az 1900-as évek elején is, az ittas legények egymással, de még a kenyeri közös iskolába járó kecskédi és kenyeri fiúk is. A kecskédiekre vonatkozó csúfolódás alapját 1722 előtt kell keresnünk. Ebben az időben a sárvári Nádasdy grófok birtokában voltak a kecskédi földek. A jobbágyság időszakában, mindenkinek a munkájával kellett fizetnie. Eleinte heti egy nap, majd később heti két-három nap munkakötelezettség volt kiszabva a kecskédiekre. Ezt a „robotot” azonban nem helyben, hanem a sárvári uradalom központjában kellett teljesíteniük. Mivel Sárvár Kecskédtől körülbelül 27 kilométerre van, az igavonó ökrökkel ezen út megtétele majdnem háromnegyed napot vett igénybe oda és visszafele is. Ezt az „utazási időt”, az akkori viszonyok között, nem számították be a munkaidőbe, így a kecskédieknek a munkakötelezettség 3-4-5 napi fáradságukba került, minden héten. Emellett meg kellett művelniük az itthoni úrbéri földjüket is, mert ennek terméséből az államnak adót kellett fizetniük, a földesúrnak pedig tizedet kellett beszolgáltatniuk. 1722-től aztán a Cziráky grófok kezébe kerültek a kecskédi földek is, akik a helyben alapított majorokban végeztették el a kötelező munkákat, így megszűnt a távoli „robotjárásuk„. 1848 után aztán minden úrbéri munkakötelezettség megszűnt, de a falusiak emlékezetében olyan fájó emlékként maradt meg ez az időszak, hogy még az XX. század elején is ezzel csúfolták a kecskédieket. A kecskédiek legtöbbször csak legyintettek a csúfolódásra és azt mondták: „Hála Istennek, régen elmúlt a robotjárás ideje!” De nem lettek volna magyar emberek, ha nem próbálnak meg visszavágni valahogyan. Például a következő mondással.
„Ti meg kásaevő kenyeriek vagytok!”
Ennek a mondásnak szintén szomorú, a régmúltba vezető eredete van. A jobbágyság korában a Kenyerieknek nem volt saját földjük, mindig csak azt a részt használhatták a határban, amit a földbirtokos, Cziráky család rendelkezésükre bocsájtott. Mivel Kenyeri határa legnagyobbrészt búzát nem termő, cseri föld volt, ezért a birtokos ezeket a földeket juttatta az embereknek, a jó földeket pedig magának tartotta meg. Az 1600-as évek elejétől, mintegy 300 évig tartott ez a korszak. Közben ugyan eltörölték a jobbágyságot, „tagosították” (mindenkinek a nevére íratták) a földeket, de a jó termést adó területek, a második világháborúig, Cziráky tulajdonban maradtak. Még írásban is panaszkodtak is a Kenyeriek az 1750-es években: „Búzát, fehér kalácslisztnek is alig tudunk termelni.” A helyzet azonban mit sem változott, a hiányzó kenyérlisztet és az ebből készülő kenyeret, évszázadokon át azzal kellett pótolniuk, ami megtermett a silány minőségű földben is: burgonyából és kukoricából készült kását ettek. Innen származik a kecskédiek csúfolódásának alapja is.
„Ez nem Rezi dohán! Esztet nem zagútta meg a finánc.”
(Ez nem a Rezi dohánya. Ezt nem szagolta meg az adószedő.)
A szomszédos Szentmiklósfa egyik kocsmáját egy Rezi nevezetű (eredetileg Teréz) hajadon vezette, aki hatósági engedély nélkül, titokban, pipába való dohányt termesztett a kertjében. Aki aztán a kocsmájába betért, annak „ez eredeti Rezi dohány” mondással ajánlotta, természetesen olcsóbban, mint a „hivatalos” dohányt. Jöttek is Rezihez, még a környékről is, a birkahólyagból készült dohányzacskókat megtölteni a dohányosok. Évekig ment a „Rezi dohány üzlet„, amikor valahogy a hatósághoz is elért a szentmiklósfai dohány híre. A maradék dohányt elkobozták a kocsmárosnétól, sőt még évekre visszamenőleg is megbüntették. De nem csak Rezi bánta meg a dolgot. Mindenkit megbüntettek, akinek a dohányzacskójában akár csak egy kevés kis Rezi dohányt is találtak. Akadtak azért olyanok is jópáran, akiknél „nem hivatalos” dohányt találtak, de ők nem ellenkeztek, hanem szó nélkül befizették a nem túlzottan nagy büntetést. Ennek az volt az oka, hogy sokan termeltek otthon dohányt, saját maguknak, de nem „reklámozták” úgy, mint ahogyan azt Rezi tette. Egyerűbb volt azt mondani a hatóságnak, hogy ők is Rezi dohányt használnak. Egy kisebb büntetéssel megúszták a dolgot és továbbra is vidáman pöfékeltek saját termesztésű dohánnyal megtömött pipájukkal. Amikor elült a „miklósfai vihar”, a kenyeri férfiak is óvatosabbak lettek, és csak csendesen jegyezték meg, amikor saját termesztésű dohánnyal kínálták egymást: „Finánc nem látta dohányt szívsz ám!„
A kenyeri temető az 1980-as években. Azóta szinte megtelt síremlékkel az itt még füves terület (Köszönet a fotóért Szabó Jenő tanár úrnak)
„Hőbörög, mint a fődűtt fazokas.”
(Hőbörög, mint a feldőlt fazekas.)
A rábakecskédi Kossuth utca egy lejtős, „S” kanyarral ér véget. Ebbe az utcába fordult be a tüskevári fazekas szekerével, rajta rengeteg cserépedénnyel. Az utcában többször is megállt, a kecskédi asszonyok vásároltak nála néhány edényt. Az árus elégedetten indult tovább az utca vége felé, de bizony a lejtős, kanyargós szakaszon, talán az edényekért kapott pénzt számlálta, ezért nem figyelt oda. Mire észrevette, hogy felgyorsult a szekere, megpróbálta a lovakat visszatartani, de késő volt: a lovak belementek az árokba, a szekér pedig edényestől felborult. A fazekas leugrott a kocsiról. Neki nem lett baja, de szinte az összes edény darabokra tört. Ezen aztán rémségesen feldühödött, kiabálni kezdett és akkora „neszt” csapott, hogy a falu népe mind odaszaladt nézelődni, „tátogatni„. Ezért a nagyon mérges, kiabáló embernek mindig azt mondogatták a kecskédiek: „Ne lígy ollan, mint a fődűtt fazokas!„
Ma bejegyzésemben találomra szemezgettem, településünk múltjából fennmaradt, számtalan mondás és szólás közül. Talán egy következő bejegyzésemben megosztok még néhányat közülük.
Pörneczi Tamás, 2018. november
Forrás: Dr. Horváth István – Szólások, szóláshasonlatok és közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából (kézirat 1981), digitális fotóarchívumom fotói
