Az utolsó levelek és a menekülés évei
A 12 éves korában Magyarországra került arab kisfiú, Khayatt Wadih Nimatullah gyermekkoráról szinte az egész ország értesülhetett az egykori napilapokat olvasgatva. Ifjú korában operájával kapcsolatban olvashattuk a nevét, majd Kenyeribe írt levelei alapján ismerhettük meg jellemét. A II. Világháború alatt és azt követően azonban homályba burkolózott a sorsa. Megbecsülni sem tudom, hogy mennyi dokumentumot, utaslistát, adatbázist néztem át, mennyi levelet írtam, mennyi keresést futtattam le, mire nyomára bukkantam Wadih-nak, az Andok lábainál fekvő egyik venezuelai kisvárosban. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb ismerjük meg együtt az „arab titkár” életének utolsó Magyarországon töltött szakaszát.
A fotón látható kisváros Venezuelában, az Andok hegység egyik távoli fennsíkján épült, 1750 méteres tengerszint feletti magasságban. A városka neve: La Mesa de Esnujaque. Ebbe a városba érkezett Khayatt, Dénesfáról (a fotó az 1960-as években készült)
Wadih életének eseményeit korábbi három bejegyzésemből már megismerhették (ezeket a címekre kattintva újraolvashatják).
Az arab jószágintéző – első rész: Arábiától a Cziráky birtokig
Az arab jószágintéző – második rész: Gyerekcsőszből éneklő dervis
Az arab jószágintéző – harmadik rész: Levelek Kenyeribe
A háború ideje alatt alig találtam nyomát Wadih levelezésének, nevével azonban ismét új beosztásban és új helyszínen találkozhatunk, az 1942 évben megjelent, a mai „Aranyoldalak” kiadványhoz hasonló, Magyar Compass kiadvány egyik részvénytársaságának ismertetésekor. A szombathelyi „Kovács nagyszálló” (a Március 15-e téren ma is álló, néhány éve végleg bezárt Savária szálloda eredetileg ezt a nevet viselte) részvénytársaság igazgatóságának tagjai 1942 tavaszán a következők voltak: szentmártoni dr. Radó Lajos, dr. Porkoláb János, dr. Takáts József, Noll Ferenc és dr. Khayatt Wadih Nimatullah. Arra vonatkozóan, hogy Wadih miként lett egyik igazgatója ennek a patinás szállodának, nem sikerült információkat találnom. Annyi azonban bizonyos, hogy 1947. szeptemberéig töltötte be azt a tisztséget. Habár csak öt évig tevékenykedett igazgatósági tagként, bizonyára megszerette a szálloda világát, ahogy azt későbbi kutatásaim is igazolták.
A képeslapon, a mai is álló „Hotel Kovács Nagyszálloda”, amit időközben Savária szállodának neveztek át (forrás: Vendéglátóipari múzeum)
A háború immár nem egy távoli esemény volt, a harcok az ország határán belül zajlottak, és a Wadih által tanított, immár felnőtt három Cziráky fiú is katonaként szolgált. Alig fél évvel a háború vége előtt, Cziráky Miklóst aknavető találat érte és percek alatt meghalt a harctéren. Sírja a dénesfai kastély udvarában egy borostyánnal befuttatott lugas alatt látható ma is. Fejfáján ez olvasható: „Élt 26 évet. Elesett a becsület mezején 1944. IX. 13-án” .
Testvérei Cziráky Pál és Béla túlélték a harcokat, de fogságba estek a háború végén. Pál Ausztria területén esett amerikai fogságba, Béla orosz fogságba került távol az otthontól. Ahogy korábban is történt, amikor rendkívüli események fenyegették a grófi családot, újra Wadih volt az, aki ismét minden kapcsolatát latba vetette, hogy megtalálja és kiszabadítsa a grófnő fiait. A háború után, a több mint 25 éves emigrációból hazatért és befolyásos gróf Károlyi Mihály feleségégéhez (született Andrássy Katinka) fordult segítségért, aki nem volt más mint gróf Czirákyné Ilona testvére, „Katus„.
„Madame Károlyi Mihály
Rövid beszámolót teszek, hogy tudom címét:
Remélem, hogy egészsége javulóban és hogy rövidesen viszontlátjuk itthon. Cziráky Pál amerikai fogságban Linz városában (Austria), Museumstrasse 18. Jól van. Cziráky Béla orosz fogságban van. Fogságba esett Magyarországon 1945. évi március hó végén Vas megyében, innét a Vas megyei Intapusztára került a fogolytáborba, innét Szegeden át a romániai Focsani (Foksani) fogolytáborba került (a volt Besszarábia határán), innét a Krímbe, végül innét Uralba. Utolsó hírt kaptunk róla, hogy Sverdlovsk (Ural) városában, az ottani fogolytáborban van. Sverdlovsk a régi Jekaterinburg. Adatai: Béla Cziráky, anyja neve: Ilona Andrássy. Születési helye: Dénesfa, ideje: 1921. Fegyverneme: autós. Distinkciója: hadapródőrmester vagy hadnagy. A szombathelyi kommunista párt érdekében írt már a sverdlovski fogolytábor parancsnokságnak, a szombathelyi zsidó hitközség pedig a sverdlovski zsidó hitközségnek. Hogy ezen átiratok oda érkeztek-e, nem tudom. Ha tudnak érdekében eljárni, magam részéről örök hála, nem beszélve a szülőkről.
Béla szülei Dénesfán élnek. Jól vannak. Csak végtelenül szomorúak, és érthetően aggódnak fiaikért.
Sok-sok jót: Khayatt Wadih”(Khayatt Wadih levele Károlyi Mihálynéhoz, Szombathely, 1946. január 23; forrás: Holmi folyóirat 2001. 10 szám)
Mihály és Katus között 17 év volt a korkülönbség. Andrássy Katinkát, az 1919 évi Tanácsköztársaság után csak „Vörös grófnő” néven emlegették. (forrás: Arcanum)
Katus nehezen bocsájtotta meg testvérének, hogy annyi éven át nem kereste vele a kapcsolatot, de ennek ellenére segített a fiai hazahozatalában. Pál a tavasz kezdetére hazatérhetett Dénesfára, ahol szüleivel együtt ifjú felesége is nagyon várta már. Béla sorsa súlyosabb volt, mert ő több fogolytábort megjárva, végül a Szovjetunióba került, Kenyeritől 4000 kilométerre. Béla 1946 októberében, testvére hazatérése után fél évvel érkezett meg Dénesfára, bizonyára Károlyi Mihályné „Katus” hathatós közbenjárására. A segítséget Wadih természetesen levélben köszönte meg neki, felajánlva szolgálatait a Károlyi család vagyonának visszaszerzésére. „A legutóbbi évek sok keserűsége után végre Béla biztos jelenléte mindnyájunk arcára a boldog mosolyt öntötte el. És mindezt Maguknak, a Maguk hazatérésének köszönhetjük. Nekem szívügyem volt Béla sorsa, mert Ilona grófné fiai közül Béla nőtt a szívemhez legjobban, ezt csak most láttam, amikor sorsa olyan kétessé vált, amióta hatósugarunkból kiesett. Személyes hálám Maguk iránt mélységes, szeretném ennek némi tanújelét adni. Mit tehetnék? Lehetnék-e egyáltalán valamiben a segítségükre? Hosszú tépelődés és gondolkodás után, Ilona grófnéval való megbeszélés alapján felajánlom munkámat magyarországi vagyonuk restituálása terén. Nem is kis és nem könnyű munka. De tudom és érzem, hogy kibogozom, megoldom a lehető legsimábban és leggyorsabban. Ezen oldalamról a kiterjedt Család már ösmer…” – olvashatjuk Khayatt Wadih levelében, amit Károlyi Mihálynénak írt Dénesfáról, 1946. augusztus 26-i dátummal. A felajánlott segítséget Károlyiné elfogadta, és tudható, hogy Wadih, a vagyonuk jelentős részét visszaszerezte, olyan mértékben, ami az akkori viszonyok között lehetséges volt.
A dénesfai „családi idill” nem tartott sokáig. A gróf és a grófnő együtt győzködték hazatért két fiúkat, hogy menjenek el és telepedjenek le másutt, mert úgy látták, hogy a szovjet befolyástól nem szabadul egyhamar az ország. Milyen igazuk volt. A makacs Pál és Béla azonban nem hallgattak rájuk, maradni akartak szüleik mellett. Végül Wadih józan érvei meggyőzték őket arról, hogy a távozás a legjobb megoldás, így idősödő szüleiknek támaszai lehetnek, még ha egy távoli, szabad országból is. Wadih beszerezte számukra az utazáshoz szükséges dokumentumokat. A fiúk elhagyták Magyarországot és Kanadában telepedtek le. Ezek után, Wadih sem várt sokáig. Egyáltalán nem bízott a kommunistákban. A főuraknak nyújtott segítő szándékát az évek során bizonyára busásan megfizették, ezért vagyonos embernek számított, és mint ilyet, nem nézték jó szemmel az új rendszerben. „Már meg ne haragudjanak, kedves grófné és grófúr. Megtettem mindent, amit tudtam önökért, itt megállt a tudományom, többet nem tehetek. Utoljára átölelték egymást hárman, majd sírva elbúcsúztak, tudva azt, hogy soha többé nem találkoznak.” – olvashatjuk Kovács Lajos Drága szerelmem című könyvében, Wadih búcsúzásának pillanatait, ahogyan azt a könyv írója elképzelte. Kutatásaim arra engednek következtetni, hogy az elválás percei másképpen történtek.
Andrássy Ilona és fia Béla Dénesfán, 1930-as évek (forrás: Arcanum)
Amikor a kis Wadih 1912-ben Magyarországra érkezett, számtalan lapban olvashattunk az arab kisfiúról. Amikor közel negyven év múlva elhagyta az országot, akkor sehol nem említették meg távozását, csak egy kis dunántúli falucska, Dénesfa lakói suttogtak maguk között: elment a titkár úr; Wadih külföldre szökött.
Gróf Cziráky József 1960 augusztusában hunyta le örökre a szemét Dénesfán. Felesége Andrássy Ilona, engedve fiai kérésének, 1961-ben, férje halála után, Kanadába emigrált és ott is halt meg egy idősek otthonában, 1967 augusztusában. Na de mi lett Wadih sorsa? – kérdezhetik joggal olvasóim.
Egy korábbi bejegyzésem elolvasása után, egy évvel ezelőtt találkoztam a dénesfai származású Bognár Péterrel, akit szintén érdekel saját településének múltja, ami a Cziráky család révén számos ponton összefonódik Kenyeri történelmével. Tőle kaptam egy egyszerű kötésű, vékony könyvecskét „Adósom vagy élet…” címmel (itt írtam róla bővebben), aminek írója gróf Cziráky Józsefné Andrássy Ilona volt. Amikor megkérdeztem, hogy honnan került hozzá a verseskötet eredetije, akkor említette, hogy először Venezuelába vitték a könyvet, majd kalandos úton bukkant fel újra Dénesfán a hetvenes-nyolcvanas években, a több mint két évtized után szülőfalujába hazatért Könczöl Erzsébet személyes holmijai között. Erzsébet mesélte el a falusiaknak, hogy Khayatt Wadih távozása után ő is elhagyta Magyarországot, és Venezuelában együtt találtak otthonra. A távolban töltött évtizedeket homály fedte. Miután Wadih meghalt Venezuelában, utána egyedül tért haza Erzsébet Dénesfára, ahol nem sokáig maradt. Idős korát egy bentlakásos idősek otthonában töltötte haláláig. 2014 augusztusán temették el Pannonhalmán. Így szóltak az elbeszélések Khayatt Wadih életének utolsó szakaszáról.
Andrássy Ilona verseskötetében találtam rá Wadih eredeti kézírására és erre a dátumra. A verset „Csöréhez” címezte, ami az Erzsébet egyik becézése (saját fotóm)
Miközben ezt a bejegyzést írtam, újra kezembe vettem a grófnő verseskötetét, ami a Venezuelából hazakerült példány tökéletes másolata: néhol foltos lapokkal, aláhúzott sorokkal, néhány beleírt szóval, jegyzetnek használt borítóval. És ekkor jöttem rá arra, ami végig itt volt a szemem előtt: Khayatt Wadih saját kezű írását látom a lapokon. A borítót egyáltalán nem jegyzetnek használta: a kötet előlapján, szeretett grófnője neve fölé egy keresztet rajzolt, a halál jelképét, alatta pedig nem jegyzetek, hanem egy hely és egy időpont olvasható. „1967 21/8 Canada 10 A.M. Peterborough” – a grófnő halálának pontos ideje (1967. augusztus 21, 10 óra) és a kanadai város neve ahol ma is nyugszik. Wadih tehát biztosan továbbra is tartotta a kapcsolatot a Cziráky családdal, hiszen csak így értesülhetett pontosan a grófnő halálának idejéről. A könyv 8. oldalán is megtalálható kézírása a „Szerelem” című vers mellett, amit kétszer is aláhúzott. A cím mellé a „16 – NOV. 1959 CSÖRÉHEZ” szöveget írta. A „Csöre” nem más, mint az Erzsébet becézése, ezért úgy gondoltam, hogy bizonyára Könczöl Erzsébetnek küldte el vagy talán olvasta fel a szerelmes verset, 1959. november 16-án. Kettejük kapcsolatára mindössze ebből a néhány szóból, és a kötetben található alábbi, Wadih által aláhúzott részletekből következtethettem: „Köszönet”, „Ígéret”, „Legyen szép a játék”, „Egymást becsüljétek, egymást segítsétek”. Kutatásaim ezen a pontján szinte biztos voltam abban, hogy Erzsébet és Wadih, Venezuelában egy párként élték életüket. Amint később kiderült tévedtem kapcsolatukról.
A Venezuelából hazakerült verseskötet egyik reprodukciója. Előlapjára, Andrássy Ilona halálának pontos helyét és idejét is ráírták egykor (saját fotóm).
Itt akár véget is érhetne ez az ezeregy-éjszakába illő történet, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Wadih vajon tényleg Venezuelába élte le az életét, vajon Erzsébet a felesége volt vagy másutt kereste a boldogulást. Belevetettem hát magam a venezuelai magyarság történetébe. Hamarosan rátaláltam a „Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségére”, aminek honlapja ugyan évekkel ezelőtt frissült utoljára, de mégis bőséges információt nyújtott számomra a Venezuelában működő Magyar házról Caracasban, a Magyar Protestáns Gyülekezetről, katolikus és protestáns nőegyletekről, a magyar óvodáról, a caracasi Gyöngyösbokréta néptánc-csoportról vagy éppen a magyar cserkészcsapatokról. Megtudtam, hogy Venezuelába kb. ötezer magyar érkezett napjainkig, nagyobb részben a második világháború után, kisebb részben 1956 után. A caracasi Magyar ház köré csoportosul a legnagyobb magyar közösség, emellett még Valenciában is jelentős az egykori magyarok és leszármazottak száma. E két városon kívül csak szórványokban találhatunk magyarokat. Az ő felkutatásuk már csak ezért sem egyszerű, mert az ország lakosságának fele a városokban és környékén él, a hegyvidékeken pedig alig néhány fő az egy négyzetkilométerre jutó lakosok száma.
Mindezen nehézségek ellenére, a honlap tanúsága szerint, mintegy 3000 magyarral kapcsolatban vannak információi a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottságnak, aminek létrejötte Mindszenty József hercegprímásnak köszönhető. Mindszenty prímást élete utolsó útja, 1975 áprilisában Venezuelába vezette, ahol tizenegy napig tartózkodott és egyházi rangjához méltó fogadtatásban volt része. Fogadta őt az akkori venezuelai elnök és elődje is, de a legfontosabbak számára a Venezuelában élő magyarok voltak. A látogatás részleteiről, egy ott élő magyar, Kovács Gyula készített filmfelvételt.
Elbúcsúzáskor Mindszenty átadott egy levelet, amit a Dél-Amerikában szétszórtságban élő magyarokhoz írt, akikkel nem volt módja találkozni.
„Célja a látogatásaimnak, menekült magyar testvéreim, az, hogy a számkivetés immáron 30. esztendejében hitet és reményt öntsek a lelketekbe, ha már csüggednétek. Hitet, hogy nem volt hiábavaló eddigi küzdelmetek, ha hívek maradtok a számkivetésben is apáitok és őseitek szent örökségéhez, amit Szent István király hagyott ránk végrendeletében, ami így szól: hűség az Úr Istenhez, Krisztushoz, a Nagyasszonyhoz, Egyházatokhoz és magyar hazátokhoz. Szerettem volna mindezt élőszóval elmondani nektek, de a nagy szétszóródottságban lehetetlen mindenkit elérnem…
Kérdezitek, mit tehetünk? Az első, amit meg kell tennetek, hogy öntudatosodjatok! És a legfontosabb: Ne hagyjátok elhalni a nyelveteken a magyar szót! Ne felejtsétek el szüleitek nyelvét! Imádkozzatok legalább este magyarul, írjatok magyar leveleket haza vagy barátaitokhoz, olvassatok magyarul, házastársak beszéljetek egymással magyarul, és ne vonjátok el gyermekeitektől az édes magyar anyanyelvet! Kincs az, amit át kell adnotok gyermekeiteknek is! Imádkozzatok magyarul gyermekeitekkel! Tanítsátok meg őket olvasni, ismertessétek velük a magyar történelmet. Ahol van már 10-15 magyar család, fogjon össze és teremtse meg a hétvégi magyar iskolát, ha csak 4-5 gyerekről van szó, meg kell tenni. Szervezzétek meg a nagyobb egyházi ünnepeket úgy, hogy kérjetek magyar papot. Fontos, hogy tudjunk egymásról, ezért le kell fektetni a magyar katasztert. Ez csak a kezdet, a felrázás, a magyar lélekébresztés! Fajtánk bátor, találékony, életrevaló! Áldásommal, Mindszenty József.” (Részlet az 1975-ös levélből)
A Caracasi Magyar ház mennyezetének fotója. Ide rögzítették fel az egykori és a mai Magyarország térképet, amit a megyék címerei vesznek körül. A fotón, lent Vas megye címere is látható (forrás: Wikipédia)
Ezeknek az információknak a megismerése után kerestem kapcsolatot a caracasi Magyar házzal, és a benne működő vagy működött szervezetekkel. Levelet küldtem mindenkinek Khayatt Wadih ügyében, akinek elérhetőségét sikerült kiderítenem, de néhány héten keresztül nem érkezett válasz. Újabb böngészés után, további venezuelai magyarok címeire is továbbítottam kérésemet, de igazán nem fűztem nagy reményeket a sikerhez. 2020. február 22-én aztán levelem érkezett, amit teljes egészében szeretnék megosztani.
„Tisztelt Pörneczi Tamás úr!
Néha az élet túltesz a fantázián, mondják.Tegnap este érkeztem vissza egy két napos rendezvényről, most tudok csak válaszolni levelére, amit a caracasi Magyar Ház vezetősége továbbított részemre. Közel negyven éve hallottam először Khayatt Wadih nevét, értesültem csodálatos életéről, sokkal vázlatosabban és ahogy most kiderül, kevésbé valóságosan mint amit ön leír.De hagy mutatkozzak először be: nevem Kunckelné Fényes Ildikó, majdnem egész életemet Caracas-ban éltem le, nem sokára már három éve, hogy quasi (=kvázi) mint menekült visszaköltöztem szülővárosomba, Budapestre. Amennyire tudom, az egyetlen személy vagyok világszerte, aki megfogadta Mindszenty József hercegprímás kérését és 1975 óta több mint 30 éven át, egy lelkes kis csapat honfitárssal írtuk össze a Venezuelában élő magyarokat és leszármazottjaikat. Több mint 3.500 személy adatait sikerült összegyűjtenünk.Valamikor munkánk első éveiben, tehát még a hetvenes években, indirekt módon hallottunk Khayatt Wadih-ról. Egy ismerősünk, sajnos már nem emlékszem ki, hallva tevékenységünkről, elmesélte a következőket: utazva Venezuela nyugati Andesein (=Andok hegység), betért egy kis városban egy kis hotelbe. Ennek a tulajdonosa (?) volt egy arab származású férfi, aki mint Khayatt Wadih mutatkozott be, magyarnak vallotta magát. Minden magyart szívesen látott, kedvesen megvendégelte őket és elmesélte élete történetét. Ahogy hozzánk érkezett ez a történet, állítólag a huszadik század elején egy keleti sejk ajándékozott egy paripát egy magyar grófnak, és a paripa kezelője volt egy kb. 10 éves fiú, ez lett volna Khayatt Wadih. A gróf megszerette a fiút, kineveltette és nála élt. Bár mesének tűnt az egész, felvettük a kataszterbe.Gondolhatja mennyire megörültem annak, hogy most ismét hallok felőle, és kisül, hogy az igazi élete még kalandosabb volt az általunk feljegyzett „mesénél”.Röviden összefogva: mind tény csak azt tudom bizonyítani, hogy Venezuelában élt, az Andesekben volt egy hotelje és magyarnak vallotta magát.Minden esetre szét küldöm levelezésünket, talán valaki tud több részletet.Sok sikert kívánok a további kutatáshoz!Üdvözlettel, Kunckelné Fényes Ildikó”
Wadih leánya, Susana és Könczöl Erzsébet egy közös fotón a 2000-es években, talán Magyarországon (forrás: facebook)
Bizonyossá vált tehát, hogy Venezuelában kell tovább keresnem Wadih nyomait, aki bizonyára menekültként érkezett oda. Kutatásom ezért a II. Világháború után létrejött, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (röviden IRO) felé fordult, aminek feladata volt segíteni mindazoknak, akik valamilyen okból hazájukat elhagyni kényszerültek. Ennek a szervezetnek az iratait az eltelt évek során már digitalizálták és kereshetővé tették. Az adatok között kutatva találtam rá a Khayatt Wadih címzéssel ellátott borítékra, benne pedig új információkat tartalmazó dokumentumokra. A jószágintéző eddigi, fordulatokban ugyancsak bővelkedő életútját megismerve úgy gondoltam, hogy már nem érhet meglepetés vele kapcsolatban. Hatalmasat tévedtem. Wadih 45 éves kora után ismét változtatott élete menetén: kétszer is megnősült, két gyermeke is született és épített egy szállodát is, a Kenyeritől 12 000 kilométerre fekvő La Mesa de Esnujaque településen, ami ma is működik és ahol leánya ma is él. Venezuelai életéről következő bejegyzésemben olvashatnak. Tartsanak velem akkor is.
Pörneczi Tamás, 2020. március
Források: Arcanum Adatbázis; korabeli újságok cikkei és fotói; Holmi folyóirat 2001. 10 száma, a Kenyeri Plébánia iratai, lamoszsz.org, magyarkurir.hu, nava.hu, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet adatbázisai.
