Vitéz Pócza Gyula pályafelvigyázó

Egy kenyeri háborús hős emlékezete

Mai történetemnek aktualitását egy holnapi esemény adja, de a történet gyökerei egészen az 1780-as évek végére nyúlnak vissza. II. József osztrák főherceg, valamint magyar és cseh király uralkodását arra tette fel, hogy megreformálja az általa irányított államokat. Ennek jegyében közel 6000 rendeletet alkotott tíz évnyi királysága alatt (azaz napi kettőt). A Magyarországon csak „Kalapos királynak” nevezett uralkodó rengeteg dokumentuma közül ma csak egyet szeretnék kiemelni, ami 1789. július 19-én került kihirdetésre:„az őrmesterek és az ezeknél alsóbb rendű legénységnek az ellenség előtt tanúsított vitézi tettei nyilvános becsületjelvénnyel és ezzel kapcsolatos pótdíjjal jutalmaztassanak. E célból arany és ezüst vitézségi érem alapíttassék.” Az I.Világháború ideje alatt, a sorállományú katonák legmagasabb kitüntetését, az Arany Vitézségi Érmet 1568 magyar katona érdemelte ki a bevonult 3,6 millió magyar közül. Volt közöttük egy 22 éves fiatalember is, aki hőstetteiért megkapta ezt a kitüntetést, majd a háború után Kenyeriben élte le az életét. Mai bejegyzésemben az ő életével szeretném megismertetni olvasóim.

Vitéz Pócza Gyula fotója az 1925-ben megjelent „A Világháborúban kitüntetett közlekedési alkalmazottak arcképcsarnoka 1914-1918” című könyvből. Ebben a könyvben tévesen szerepel Gyula születési helye, mert nem Kaposváron, hanem a Sopron vármegyei Kapuváron született.  

2020 július végén egy katonás hangú fiatalember keresett telefonon. Fülöp András, a Szent György Lovagrend vas megyei priorátusának tagjaként és a Grádics Egyesület elnökeként mutatkozott be, és rövid beszélgetés után nekem szegezte a kérdést: hallottam-e vitéz Pócza Gyula nevű emberről Kenyeriben. Természetesen a név hallatán számtalan gondolat jutott eszembe, amit édesapám mesélt nekem korábban az egykori kenyeri vasúti pályafelvigyázóval kapcsolatban, így hosszasan beszélgettünk a témában. Megtudtam, hogy András célja nem kevesebb, mint felkutatni az összes Arany Vitézségi Érmet kapott magyar katona életét, sorsát, nyughelyüket, még élő rokonaikat, és egy emléktáblával emlékezni mindazokra, akik hősiességükkel kitűntek harcoló katonák közül. Pócza Gyulával nyughelyével kapcsolatban néhány évvel ezelőtt elakadt a kutatásban, ezért felajánlottam, hogy igyekszem segítségére lenni a hiányzó adatok megkeresésében. Számtalan beszélgetés után személyesen is találkoztunk Andrással, aki augusztusban elkészíttette vitéz Pócza Gyula emléktábláját, amit ennek a bejegyzésemnek a megjelenését követő napon, 2020. szeptember 12-én, 15:00 órakor ünnepélyes keretek között fognak a kenyeri templomban átadni.

Az átadásra kerülő emléktábla fotója

Pócza Gyula 1893. április 3-án született Kapuváron. A kétnapos Gyulát, Dominkovich Sándor plébános keresztelte meg a kapuvári katolikus templomban. Keresztszülei Tóth Sándor és Csorba Anna voltak. Édesapja az Ostffyasszonyfáról származott Pócza Mihály volt, aki vasúti őrként kereste a kenyerét. Édesanyja Kremmer Terézia Nemesládonyból került Kapuvárra. Ebben az időszakban, a plébános bejegyzése szerint, a család szolgálati lakásban élt, lakhelyként a „30. számú őrházat” jegyezték be a születések könyvébe. A kis Gyula volt éppen a hatvanadik újszülött a kapuvári katolikus templom 1893-évi könyvében. Gyula szüleinek hét gyermeke született házasságuk alatt, így a kis őrházban biztosan egyre szűkösebben lakott a család. Gyermekkoráról nem találtam információkat, de bizonyára édesapját szerette volna követni, és a biztos megélhetést biztosító vasúti pályára készült Gyula is.

Pócza Gyula születésének adatai a kapuvári Katolikus templom megkereszteltek anyakönyvében (1893)

A közelgő I. Világháború azonban keresztülhúzta minden tervét. 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ezzel kitört a háború, és a mozgósítások során egy hónap alatt sorra háborúba léptek az országok. A több évtizedes európai békét, melyet az utókor „boldog békeidők” jelzővel illetett, pár hét alatt felváltotta a kontinens nagy részére kiterjedő hadiállapot. A sorozást az akkor 21 éves Gyula sem kerülhette el, de talán nem is akarta. 1914 nyarán, a trebinyei (Hercegovina) császári és királyi 76. Gyalogezredhez vonult be, ahol őrvezető rangban teljesített szolgálatot. 1914 szeptemberében a szerb hadszíntérre vezényelték, ahol felderítő járőrparancsnoki megbízást kapott. Feladatát kiválóan látta el. Az ellenségről – akik jól ismerték a helyi terepviszonyokat és többszörös túlerőben is voltak – kimerítő és részletes jelentéseket küldött a zászlóalja vezetésének. Ezeket felhasználva, a túlerőben levő ellenséget sikerült csekély magyar veszteség árán kiverniük az állásaikból. Ezen kívül több száz fogoly, 4 gépfegyver és 2 ágyú zsákmányolása mellett olyan terepet is elfoglaltak, ami a további ütközetek sikereit is nagyban segítette. 1914. október 6-án a jagodinai roham során, az alsó lábszára súlyosan megsérült egy ellenséges szuronytól. Sérülését a frontvonal mögött felállított, helyőrségi kórházban kezelték. Az ifjú Gyula sebei gyorsan begyógyultak, így alig egy hónap múlva ismét harcba indult. 1914 november végén a gornimilanovaci támadás során azonban ismét megsérült: ezúttal a hátát és a fejét érték lövések, amik szerencsére csak horzsolásokat okoztak. Újra kórházba került, de a két ütközetben tanúsított vitéz magatartásáért felettesei a Bronz vitézségi érdemrenddel tüntették ki Gyulát.

Gyula bronz vitézség érmének előlapját, 1914-1917 között I.Ferenc József jobbra tekintő képe díszítette, hátoldalán a „Der Tapferkeit” (=Vitézségért) felirattal.

Felépüléséhez és gyógyulásához ezúttal több hónapra volt szükség. Ezek után, 1915 tavaszának végén az olasz harctérre vezényelték Gyulát, az Isonzó folyó partján fekvő Sagrado település közelébe, ahol a korábbi harcok során már felrobbantották a település hídját. A felrobbantott híd helyére egy ideiglenes, hadi-híd épült ki, amire tizenkét-soros drótakadályt építettek a magyar katonák. A hídtól alig 100 méternyire található lövészárkokból az olasz katonák folyamatosan figyelték és tűz alatt tartották a hidat, így azon lehetetlen volt átkelni. Egy júniusi nap délutánján az olaszok oldaláról egy páncélautó érkezett a hídra, ami elvágta a drótakadályt, egy támadás előkészítéseként. Amikor besötétedett, akkor Pócza Gyula a legnagyobb csendben visszalopódzott a hídhoz és az elvágott drótakadályokat visszaépítette, amiből a túloldalon figyelő olaszok semmit sem vettek észre. Éjfél után az olaszok – annak tudatában, hogy szabad az út a hídon át – támadást indítottak a magyarok ellen. A drótkerítés elé érkezve azonban gépfegyverrel és gyalogsági tűzzel fogadták a támadókat. A pusztítás leírhatatlan volt, a szemtanuk szerint másfél méter magasságban olasz holttestek és sebesültek borították a hidat, így a támadás teljesen meghiúsult. Gyulát, ezért a vitézi haditettért az Első osztályú (nagy ezüst) vitézségi éremmel tüntették ki. 

Gyula ezüst érmének előlapján már IV. Károly uralkodó szerepel, ahogyan hátlapján is német helyett, latinul írták fel a „Vitézségért” feliratot

Továbbra is ezen a fronton, a 9. század tagjaként harcolt az első és a második Isonzói csatában. 1915 július végén és augusztus elején, egy fél század társával együtt a San Martino feletti hegyekben kiépített, nehezen megközelíthető állásokban  védte a frontvonalat a tíz-tizenötszörös túlerővel szemben. Tőle balra, a monfalconei tengerpartot egy cseh zászlóalj védte. A heves harcokban a csehek megadták magukat, így a magyarok és a tengerpart között egy 4-5 kilométer széles, üres, védtelen állás maradt, amelyiken az olaszok be akartak nyomulni. Gyula látva a helyzetet azonnal a saját helyükre vezényelte a tartalék 82-es félszázadot, ő pedig a saját félszázadával együtt elfoglalta azokat az állásokat, ahol korábban a csehek voltak. A óriási túlerővel szemben, délelőtt tíz órától délután három óráig összesen 12 támadást vert vissza csapatával és mindaddig tartották az állásaikat, amíg a fél századnyi erősítés meg nem érkezett. Ezt a különös vitézséget bizonyító magatartását a Hadvezetőség az Arany vitézségi éremmel jutalmazta.

Az arany vitézségi érem IV. Károly arcképével és a latin „Vitézségért” felirattal.

Augusztus tizedikéig az ellenség már csak helyenként folytatta a harcot, de a heves, erős tüzérségi tűzzel előkészített támadások még így is igen sok veszteséget okoztak a magyaroknak. 1915. augusztus 7-én, a Doberdo fennsíkon vívott egyik támadás során Gyula ismét megsérült. Szakaszára az olaszok, úgynevezett „Srapnel” gránátot lőttek ki. Ez a gránát feltalálójáról, Henry Srapnelről kapta a nevét. Működése roppant egyszerű volt: a nagyméretű robbanótöltettel ellátott fémgolyó mindig a levegőben, a katonák felett robbant fel, hatalmas repeszfelhővel beterítve mindenkit. A lövedékben rengeteg gyilkos kis fémgolyó volt és óriási pusztítást vitt végbe. Gyulának a bal kezét találta el egy ilyen repesz, ami azonnal eltört, így nem tudott tovább harcolni. A sérülés miatt hónapokig nem mehetett ki a harctérre, míg végül 1915. november 1-én végleg felmentették a katonai szolgálat alól. Két év a háborúban, a három vitézségi érem, a Károly csapatkereszt, a háromsávos Sebesülési érem, a Háborús emlékérem és a Szolgálati kereszt volt mindene az ekkor még csak 22 éves, tartalékos szakaszvezetőként leszerelt Pócza Gyulának.

Ennyi érmet kapott a háború alatt Gyula.

A katonai szolgálat után, megjárva a háború poklát, Gyula végre hazatért szüleihez, de a világháború még javában tombolt. Ezekben az években ismerkedett meg Haspel Martinával, akivel 1917-ben házasságot kötött Sopronban. Bizonyára édesapja vasutas múltja is közrejátszott abban, hogy Gyula is ezt a pályát választotta, és amikor lehetősége adódott, akkor a háború után újrainduló és fellendülő vasúti közlekedés közelében találta meg boldogulását.

Vitéz Pócza Gyula arcképe a kitüntetettek között, a Tolnai Világlapja című újság 1916. januári számában.

Több álláshely is megüresedett ebben az időszakban a Fertővidéki Helyi Érdekű Vasútnál (=Celldömölk-Kenyeri-Fertőszentmiklós). Gyula vállalva a költözés nehézségeit, jelentkezett a GYSEV által, Kenyeriben meghirdetett vasúti pályafelvigyázó állásra, amit meg is kapott. Feleségével együtt beköltöztek a ma is álló, pályamesteri épület szolgálati lakásába, és kenyeri lakosok lettek. Szerették a falut, sokakkal megbarátkoztak, a falubeliek is szerették a családot, boldogok voltak itt. Örömükben, az évek során három gyermekük is osztozott. Két leányuk és egy fiúk született: Teréz, Mária és Gyula, de a családban és a faluban is mindenkit a becenevén ismertek. Így lett Terézből Baba, Máriából Minci és az ifjabb Gyulából Pubi.

Pócza Gyula gyermekeinek fotója, 1929. április 7-én. 

1923. június 23-án, a Horthy Miklós kormányzó által alapított Vitézi Rend is hivatalosan felvette tagjai közé Gyulát, mivel ő már a háború során megkapta mindhárom vitézségi érmet, ezzel teljesítette a rendbe való felvétel követelményeit. Ez a rend tulajdonképpen egy gyűjtőszervezet volt a korábban már vitézségi érmet kapott egykori katonák és a békeidőkben a nemzet szolgálatáért sokat tett személyek számára. „A Vitézi Rendnek hármas célja van: jutalmazni a vitézséggel párosult honfi erényt, megtartani a nagy idők legjobbjait és biztosítani a hősök nemzetségének fennmaradását” – mondta Horthy a megalakulás után. A rendbe történő felvétel azonban többlet juttatások (ígéretét) is jelentette a tagok számára, akik vitézi telekre, életjáradékra voltak jogosultak, amit aztán a vitézek elsőszülött fiai örökölhettek is.

Ezt a jelvényt kapta Gyula a Vitézi Rendbe történő felvételekor. A vitézi jelvény formája pajzs, amely a védelem, a haza védelmének jelképe. Tengelyében a kard a meg nem alkuvó harcot jelenti és a győzelem kivívásának az eszköze. A magyar egységességet a pajzsra helyezett kis címer jelképezi. Rajta a Szent Korona a legfőbb védnök. Háttérben a Nap korongja sugaraival beragyogja a Szent Koronát és termékennyé teszi a magyar rónát, amelyet a pajzson látható búzakalász jelképez. A pajzson tölgyfalombot is látunk, mely a hazát hősiesen védők jutalmának a jelképe. (forrás: vitezirend) 

Gyulának és családjának, a vitézi rendbe való felvétel után sem változott meg az élete: Martonka néni (=Gyula felesége, Haspel Martina) szeretettel nevelte a gyermekeit, Gyulát szerették a vasúti beosztottjai, Gyula pedig szerette az életet. Munka után szívesen ücsörgött pulikutyájával az ölében a vonatokat figyelve, mindene volt a vadászat, de egy jó mulatozásnál semmit sem szeretett jobban. Ha mulatni támadt kedve a barátaival, akkor nem zenészeket hívott, hanem inkább napszámot fizetett egy-egy jól éneklő, nótás rábakecskédinek, akiről tudta, hogy sosem fogy ki a dalokból. Felszabadult, vidám ember volt a munkájában és a magánéletében is. Jellemét talán legegyszerűbben a következő, édesapámtól hallott történettel tudnám érzékeltetni

„Vitéz Pócza Gyula jó kedélyű, minden vidámságra kapható ember volt, ha a barátairól volt szó. Egyik legjobb barátjával, a rábakecskédi malom tulajdonosával, Tischlér Gyulával minden évben együtt ünnepelték meg a névnapjukat, ami rendszerint nótaszóval fejeződött be. Az ünneplést egyik évben a pályamesteri épületben, a másik évben pedig a malomnál tartották meg. Ilyenkor a közel 1 kilométeres utat lovasszekérrel tették meg egymás háza között. Történt egyszer, hogy a malomtulajdonos Tishlér Gyula, a mulatság hevében Pócza Gyula barátjának azt találta mondani, hogy ő a munkába is és mulatni is szekérrel jár, és azt szeretné, ha egyszer Pócza Gyula is azzal jönne hozzá mulatni, amivel a munkába jár a vasúton, azaz vágányonjáró kézihajtánnyal. Jót nevettek a viccen, de Pócza Gyula nem feledkezett meg a kérésről. A következő évben, Gyula névnapkor, a lovasszekérre felpakolták az állomás mellett a vasúti kézihajtányt, amibe beleült Pócza Gyula is, és így érkeztek meg Tishlér Gyula barátjához. A kapuból bekiabált: – Gyere, Gyula barátom, elviszlek egy fordulóra! Azzal jöttem mulatni, amivel munkába is járok! Miközben jót nevettek a helyzeten, Tishlér Gyula is felkapaszkodott a lovasszekérre, beült a kézihajtányba és vidáman kocsikáztak egy kicsit Rábakecskéden, a hajnalig tartó mulatozás előtt.” 

Pócza Gyula (középen) barátaival 1930-40 között. Egyik kedvenc időtöltése a vadászat volt.

Gyula gyermekei lassan megnőttek és mindegyikük a maga boldogulását kereste. Ifjabb Pócza Gyula házasságkötése után feleségével továbbra is szüleivel maradt Kenyeriben, a pályamesteri lakás egyik szobájában. Itt született meg kislányuk is, az idősebb Pócza Gyula és felesége nagy örömére. Gyula második lánya, Pócza Mária alig néhány vasútállomással odébb, Fertőszentmiklósra ment férjhez, és ott édesapjához hasonlóan a vasútnál helyezkedett el, vasúti árupénztárosként. Itt élt idős koráig. Pócza Teréz egy kicsit közelebb, Pápocon találta meg élete párját egy ifjú tanító személyében. A fiatalembert Takács Kálmánnak hívták, aki 1929 és 1951 között tanítóként, majd 1951 és 1968 között (nyugdíjazásáig) igazgatóként dolgozott a pápoci iskolában. Esküvőjükről még az 1938. február 13-án megjelent, Kemenesalja című napilap is beszámolt. Az ifjú pár Pápocra költözött, de Baba (Teréz) amikor tehette, kerékpárra pattant és meglátogatta szüleit Kenyeriben.

Pócza Teréz és Takács Kálmán esküvői fotója a Kenyeri pályamesteri épület előtt készült a rokonokkal együtt, 1938 februárjában.

17 évvel a Vitézi rendbe való felvétele után, Gyulára is „rákerült a sor”, ami a megígért vitézi telket illeti. A Budapesti Közlöny 1940. október 5-i számában megjelent rendelet szerint „az Országos Vitézi Széknek a magyar királyi miniszterelnök által előterjesztett javaslatára az alant felsorolt egyéneknek a következő vitézi telkeket adományozom: … 83. vitéz Pócza Gyula volt tartalékos szakaszvezető, pályafelvigyázónak a szárföldi (Sopron vármegye) 870. számú telekkönyvi betétben 2.221/1. helyrajzi szám alatt felvett 7 kataszteri holdat és 1.043 négyszögölet.” Bizonyára nem voltak nagy tervei a földbirtokkal, amit öt évig sem birtokolhatott, mert 1945 után azonnal megszüntették a Vitézi rendet és az azzal járó kiváltságokat. Úgy gondolom, hogy ez nem jelentett semmilyen változást a család számára.

Gyula lányának esküvőjéről még a Kemenesalja újság is megemlékezett 1938. február 13-i számában. 

Pócza Gyula idős korához közeledve tudta, hogy eljön majd az idő, amikor nyugdíjba megy és a szolgálati lakásból el kell költözniük. Ezért aztán az 1940-es években, a „Gidában” (ma Béke utca) megépítette a ma is álló, családi házukat, aminek a szokásoktól eltérően és egy vitézhez méltóan nem kettő, hanem három ablaka nézett az utca felé. Igaz, hogy utcáról sem beszélhetünk még, mert búza és kukoricamezők között érkezett az út Kecskédre, ahol összesen két ház állt csak akkoriban. Lassan a II. Világháború időszaka következett. Kenyerit és a Pócza családot elkerülték a hatalmas tragédiák, mindegyikük élte a saját életét. Pócza Gyula is elérte a nyugdíjazását és a család kiköltözött az újonnan megépült családi házba.

Az idős Pócza Gyula kutyájával üldögél a pályamesteri épület melletti padon, nyugdíjazása előtt (1940 körül).

Sajnos a Pápocon élő Teréznek és férjének nem született gyermeke, de a sors gondoskodott számukra egy keresztgyermekről, aki leányukként szerethettek. Gyula egyik ifjúkori barátjának rokonságában, az akkor Sopronban élő Raffay családban, éppen ebben az időben született meg a hatodik gyermek. A szülők a régi barátság miatt kérték fel Pócza Terézt és férjét, az 1951-ben született Raffay Katalin leányuk keresztszüleinek. A kis Katalin szüleivel kétéves korában Budapestre költözött ugyan, de amikor az iskolai szünetek következtek, akkor azokat mindig keresztszüleinél, Pápocon töltötte, egészen 18 éves koráig. Így aztán a gyermektelen Pócza Teréznek nyaranta, mindig Katalin volt a „kislánya”. Sokan azt hitték róla amikor elutaztak valahova, hogy tényleg az iskolaigazgató és felesége leánya. Mondogatták is neki, hogy „ennek a lánynak a szemei olyanok, mint az apjáé”.

Pócza Teréz és Mária a mai Vasút utcában. Mögöttük a templomtól a vasútállomásig tartó fasor, lábuk mellett pedig az uradalom által építtetett kisvasút sínpárja (1930-as évek).

Az idősödő Pócza Gyula és felesége végre megnyugodtak, hogy mindhárom gyermekük családi élete és boldogsága „sínre került”. Sokáig azonban nem élvezhették együtt a nyugdíjas éveket. Vitéz Pócza Gyula, az örökké vidám pályamester örökre lehunyta a szemét, 1955. március 8-án. A kecskédi, Béke utcai családi házuk egyik utcára néző szobájában ravatalozták fel: kezeit imára kulcsolták össze, koporsója mellett egy feszület és egy égő gyertya várta a virrasztókat, akik imával búcsúztatták el. Március 10-én helyezték örök nyugalomra a rábakecskédi temetőben. Sírja felett Horváth István plébános végezte a temetési szertartást.

Vitéz Pócza Gyulát a kecskédi, Béke utcai családi házuk egyik utcára néző szobájában ravatalozták fel 1955. március 8-án.

Itt zárulhatna le vitéz Pócza Gyula élete, akinek mindössze 62 év adatott ebből a világból. Engem azonban érdekelt a gyermekei és felesége további sorsa is. Az első dokumentum amit találtam ezzel kapcsolatban, Rábakecskéd Egyházközség képviselőtestületének 1955. április 3-án kelt határozata, amit Novák Pál egyházközségi jegyző írt kézírással. „Pócza Gyula és neje számára külön sírhelyet adunk, egyházközségünk iránt tett érdemeik elismeréséül. Ezen határozatunkat névaláírásunkkal is bizonyítjuk” – olvashatjuk a fennmaradt dokumentumban annak bizonyságául, hogy tényleg sokan szerették a Pócza családot.

A kecskédiek sírhelyet adományoztak Gyulának és feleségének 1955. áprilisában (forrás: Kenyeri Plébánia iratai)

Pubi, azaz az ifjabb Pócza Gyula, édesapja halála után – mint elsőszülött fiú – jogosult lett volna a vitézi cím és az azzal járó kiváltságok öröklésére. A Vitézi Rend 1945 évi felszámolásával azonban ezek a jogok teljesen megszűntek, de a Szárföldön kapott, egykori vitézi telek megmaradt. Így aztán ennek a teleknek az öröklésére adott be igényt az ifjabb Gyula 1955 év végén. A bürokratikus rendszerben lassan ment az ügyintézés, teltek a hónapok, és semmi sem történt. Az elkeseredett Gyulának az utolsó cseppet a pohárban az 1956-os forradalom brutális leverése jelentette: kislányával és feleségével együtt átszöktek az osztrák határon és Kanada felé vették útjukat. Soha nem tértek haza többé az országba, a hetvenes évek után végleg megszakadt a kapcsolatuk az itthon maradt testvéreivel. Nyomukat ennyi idő után már nem találtam meg Kanadában.

ifjabb Pócza Gyula feleségével és kislányával a Kenyeri pályamesteri épület előtt (1940-es évek). 

Baba, azaz Pócza Teréz férjével továbbra is Pápocon élték életüket. Baba férje egy „intézmény volt a faluban”, mindent tudott, minden kéréssel hozzá lehetett fordulni, és mindenben segítette őt a felesége. Kálmán 1929 és 1968 között, közel negyven évig dolgozott a falu iskolájában. „Fogadott leányuk”, Raffay Katalin 1968-ig folyamatosan látogatta keresztszüleit Pápocon, és természetesen Pócza Gyula feleségéhez is mindig átjött Kecskédre, amikor csak tehette. „Úgy szerettem, Martonka nénit, mint nagymamámat és azt hiszem, ő is unokájaként kezelt” – emlékezett vissza beszélgetésünk alkalmával Katalin. Már iskolás korában annyira tetszett Katalinnak keresztapja tanári tevékenysége, hogy úgy döntött, hogy ő is pedagógus lesz. Titkon azt remélte, hogy egy kis faluba – talán éppen Pápocra – helyezkedik majd el tanárként, és mindent megtesz a diákjaiért. Katalin tanári pályája kezdetéig – akárhol is tanult éppen – mindig visszatért szeretett keresztszüleihez.

Az egykori pályamesteri épület 2020 szeptember elején (saját fotóm)

Kálmán nyugdíjazása után azonban megfordult a helyzet: 1968-ban Kálmán és Teréz beköltöztek Celldömölkre. Így a sors akaratából ismét a közelébe kerültek szeretett keresztlányuknak, aki 1969-ben hozzájuk is költözött. Katalin 1969-től, képesítés nélküli pedagógusként helyezkedett el Alsóságon, miközben levelező szakon elvégezte a tanárképző főiskolát. Diplomáját 1974-ben vette át, és nyugdíjazásáig kitartott első munkahelyén. Sok-sok diák került ki a kezei közül, és még ma is örömmel mesél a pedagógus múltjáról. Keresztapja, Kálmán 1983-ban, Pócza Teréz pedig 2002-ben halt meg. Együtt nyugosznak a celldömölki katolikus temetőben.

Takács Kálmán egykori pápoci iskolaigazgató és felesége Pócza Teréz sírja a celldömölki katolikus temetőben.

Martonka néni, azaz Haspel Martina férje halála után Kenyeriben maradt egyedül, de nem magányosan. A Pócza Gyula által épített háznak csak egy kis részét használta. Gyakran járt ki a kecskédi temetőbe férje sírjához. Egészsége már nem volt a régi, de Teréz leánya szinte minden nap átjött hozzá Pápocról. Aztán a hatvanas évek végére már nagyon nehézkesen mozgott. Mária leánya is többször kérte, hogy költözzön hozzájuk Fertőszentmiklósra, de Martonka néni nem szerette volna itt hagyni egyedül a kecskédi temetőben a férjét.

Pócza Gyula felesége, Haspel Martina idős korában.

Minci, azaz Pócza Mária Fertőszentmiklóson élte le az életét, mindvégig a vasúton dolgozott, férjével egy vasúti szolgálati lakásban éltek az állomás közelében. Mivel a mára már megszűnt, 919.számú Celldömölk-Fertőszentmiklós vasútvonalon mindössze 36 kilométer és 6 állomás választotta el Kenyeritől, így ő is többször meglátogatta édesanyját apja halála után. Ezeken a látogatásokon mindig szóba került, hogy szívesen látnák Fertőszentmiklóson, és akkor nem kellene ebben a hatalmas kecskédi házban egyedül élnie. A hatvanas évek végére annyira megromlott Martonka néni egészsége, hogy nem lehetett mit tenni, Minci leányához kellett költöznie. A nagy gidai ház üresen várakozott új tulajdonosára. Hamarosan sikerült is eladni, és az árából Minci és férje takaros házat építettek maguknak és édesanyjuknak Fertőszentmiklóson. Az építkezéssel egyidőben Martonka néni kívánsága is teljesült: Minci leánya exhumáltatta édesapját, és a rábakecskédi temetőből Fertőszentmiklósra szállították át vitéz Pócza Gyula koporsóját, ahol egy nagy sírhelyet vásároltak „az út mellett és a kút mellett” – ahogyan Raffay Katalin mesélte. Ebben a sírban talált végső nyughelyre vitéz Pócza Gyula pályafelvigyázó, felesége Haspel Martina, leányuk Pócza Mária és férje. Sírjukon mindössze egy kérés szerepel az utókor számára: „Élő, ha itt jársz, mondj értünk egy fohászt!”

Vitéz Pócza Gyula egykori kenyeri pályafelvigyázó, felesége Haspel Martina, leányuk Pócza Mária és férje ebben a sírban nyugszanak, a fertőszentmiklósi temetőben. Talán nem véletlen ebben a családban, hogy a sírt Minci keresztlánya gondozza ma is.

Utószó

Köszönetemet fejezem ki Raffay Katalinnak és Fülöp Andrásnak a bejegyzésem megírásához nyújtott segítségükért.

Vitéz Pócza Gyula emléktáblájának ünnepélyes átadására 2020. szeptember 12-én, délután három órakor kerül sor a Kenyeri templomban. Szeretettel és tisztelettel várok mindenkit az eseményre.

„Tisztelet nélkül nincs semmi; nincsenek hagyományok, nincsenek értékek. Értékek nélkül pedig nincs ember.”

Pörneczi Tamás

2020. szeptember 11.

Források: Raffay Katalin személyes elbeszélései, dokumentumai és fotói; A Magyar Nemzet Aranykönyve 1914-1918; Vitézek albuma (1939); A magyar gyalogság c. könyv; I. Világháborús hősök albuma; A Világháborúban kitüntetett közlekedési alkalmazottak arcképcsarnoka 1914-1918 (1925); korabeli újságok cikkei; Arcanum; Kenyeri Plébánia iratai; saját fotóim.