Pörneczi László gyermekkori története
Mai bejegyzésemmel az 1930-as évek végére, több mint 80 évet utazunk vissza az időben. Akkor is tavaszodott éppen, akkor is hóvirágok borították be az erdők alját, és akkor sem volt szabad leszedni a tavasz első hírnökeit. Természetesen ez a tiltás nem tántorította el a legbátrabb gyerekeket: Sanyi, Róza, Laci és még néhányan elhatározták, hogy a délutáni litánia után a legnagyobb titokban hóvirágszedésre indulnak. A kalandosra sikerült történetet az egyik szereplő, hetven évvel később vetette papírra, majd leánya, Melinda juttatta el nekem és ezzel olvasóimnak is. Ezúttal is köszönöm neki, hogy megoszthatom Pörneczi László egyik érdekes, gyermekkori visszaemlékezését.
1978-ban készült a fotó, amikor még szabadon lehetett hóvirágot és szunnyadót szedni a Rába parti erdőkben (családi fotóalbumomból)
„A tavasz kezdetén kezdett virágozni a hóvirág az erdőben. Sűrűn és nagy területen. A grófi erdő 260 hold ártéri, vegyes lombú állományú volt. A gróf megtiltotta a hóvirág szedését, mert állítása szerint a virágszedők zavarják a vadállományt. Ezt az utasítást a vadőrök, erdőőrök hűen betartották. A gyerekek fő ellensége Gyula bácsi, a vadőr volt. A lánya pedig annyi idős volt, mint én. A szedési elszántságunkat az is fokozta, hogy a Bözsi, a fővadőr lánya hatalmas hóvirág csokrokat hozott a templomba és az iskolába. A barátainak, főleg lányoknak adott belőle egy-egy szálat. Elkezdtük vasárnap a litánia után a hóvirágszedésre a szervezkedést. Vigyázva arra, hogy a Bözsi nehogy tudomást szerezzen tervünkről és édesapjának nehogy eláruljon bennünket. Vállalkozásunk sikerességét az határozta meg, hogy a Gyula bácsi jön-e litániára és utána bemegy-e a kocsmába. Mivel énekkaros volt, mindig a kóruson hallgatta a szertartást. A megfigyelését a két orgonafújtató gyerek végezte. A gyerekcsapat mire kijöhet a templomból, arra Gyula bácsi rég eltűnik a szemünk elől. A megfigyelő fiú jól végezte a dolgát. Látta, hogy Gyula bácsi a kocsmába ment és Bözsi is elindult hazafelé. Az erdő szélén laktak a József házban.
Az egykori színész hírességek, Karády Katalin és Jávor Pál hóvirágszedés után 1944-ben (forrás: Arcanum, Színházi Magazin 1944)
Meglett a csoportunk, lehettünk vagy tízen. Úgy gondoltuk, ha csoportban megyünk, meglát bennünket a Gyula bácsi. Ezért szétszéledtünk és a temető előtt találkoztunk. Siettünk. Már az erdő szélén is voltunk. Megfogadtuk, hogy egymástól nem szakadunk el, mert egyik éven egy gyereket egész éjjel keresték mire meglett. Az a látvány, ami fogadott bennünket, azt leírni nem lehet. A barna avaron a sokmillió hóvirág, kisebb-nagyobb bóbitával. Nem kellett volna beljebb mennünk az erdőbe, itt is megszedhettük volna csokrunkat. Nem így történt. Hol az egyik, hol a másik gyerek futott előre, a többiek meg követték. Sajnos így aztán mentünk, mentünk a nagyerdő közepe felé. Volt olyan kislány, akinek már három csokor szedett hóvirága volt, de azért csak szedte a virágot. Volt egy fiú, aki nálam két évvel, egy lány meg, aki három évvel volt idősebb nálam, átvették a vezetést. Mondták, aki nem jön velünk azt itt hagyjuk. Ekkor már erősen szürkült az erdő. Visszafordultunk. Most már tudom, hogy rosszul. Nem visszafordultunk, hanem csak egy fél fordulatot tettünk és elindultunk a rossz irányba. Nekem gyanús volt, elfelé két lesúton is átmentünk, visszafelé meg egyen sem. Megálltunk, tanakodtunk. Nem tudtuk, hogy mi tévők legyünk. Megint elindultunk, az erdő egyre sűrűbb lett. Most már tudom, hogy egyre beljebb mentünk az erdőbe. A kisebbek, a bátortalanok csendben elkezdtek pityeregni. Egyszer csak valamelyik lány elkiáltotta magát:
– Jaj, Istenem! Megesznek bennünket a farkasok!
Erre kitört a pánik, visítoztak, körbe futkároztak és kibírhatatlanul kiabáltak, fohászkodtak. Gondolom az erdő vadjai úgy megijedtek, hogy messzire menekültek. A legidősebb lány rájuk kiabált:
– Csend legyen, mert meghallja a farkas és tényleg idejön!
Egy kicsit elcsöndesedtek, de azért halkan hüppögtek. Én is féltem, elfogadom, de nem a farkastól, hanem az átláthatatlan erdőtől. Megint elindultunk. Nem mentünk száz métert mikor egy fiú hangos óbégatásba kezdett és jajgatott is. Kiderült, a sötétben nekiment egy fának, a homlokát és az orrát jól beverte és a fájdalomtól jajgatott. Sanyi a nagyfiú mondta, hogy ennek a gyereknek valami folyik az orrából, de a sötétben nem lehetett megállapítani, hogy vér vagy takony. Az orrát bekötni nem lehetett, meg nem is volt mivel. Reméltük majd eláll magától. Megint pihentünk egy kicsit. Eszembe jutott, hogy a gyepen az Öregek mesélték, hogy a Kárpátok rengetegében az első világháborúban úgy igazodtak el, hogy a fatörzseken keresték a mohát. Az pedig csak a fatörzs északi részén nő. Sanyival és Rózával megállapítottuk, hogy mi pontosan az ellenkező irányba megyünk. Közel lehettünk a Rábához, mert az a falutól északra van, mi pedig északnak mentünk.
Az 1970-es évek egykori iskolai őrsi naplóiban is megemlékeztek a hóvirágszedésről (saját fotóm a Kenyeri „Hóvirág” őrs naplójából)
Sanyinak és nekem vágtam két vesszőt, hogy tudjunk tapogatózni, nehogy mi is nekimenjünk a fának. A gyerekek láncot alkottak. Elöl ment a Sanyi, aki közben nézte a törzseken a mohát, hogy jó felé megyünk-e. A sor végén a Róza ment, mert senki sem mert utolsó lenni. Valamelyik szamár kitalálta, hogy a farkas az utolsót eszi meg. Körülbelül 50 méterenként mohavizsgálat. A pálcával úgy irányítottuk utunkat, hogy a fák mellett legalább másfél méterre mentünk el. Ezután senki sem ment neki a vaksötétben a fáknak. Egy kis pihenő, a gyerekek is elhagyták a sírást. Tetszett nekik a játékos menetelés. Egy hangos mozdonyfüttyöt hallottunk tőlünk bal irányban. Tanakodtunk, de nem tudtuk megállapítani, hogy a mozdony a kenyeri vasútállomáson vagy a Rábán átívelő hídon füttyentett. Este hét óra volt. Ekkor volt a vonat menetideje. Mi csak ballagtunk, pihentünk és folytattuk az utunkat. Furcsának találtuk, hogy ennyit mentünk és még mindig nem mentünk át a lesúton. Lassan, fáradtan folytattuk az utunkat. Egyik gyerek éhes volt, a másik szomjas volt, de ezen nem lehetett segíteni.
Hóvirágot árusító fiúk 1947-ben (forrás: Berkó Pál/Fortepan)
Éppen pihenőt tartottunk és mit ad Isten, elkezdtek estére harangozni. A csendes időben szinte úgy hangzott, mintha a templom előtt állnánk. Felbomlott a rend, mindenki elindult a hang irányába. Nem voltunk száz méterre az erdő szélétől, a faluhoz legközelebbi erdő részen. Sejtem, hogy mi körbejártuk az egész erdőt, ezért mentünk öt órát össze-vissza. Csoda, hogy a csoportunk kisebbjei kibírták. Elindultunk hazafelé. Ide már közel volt a falu. Szép csillagos este volt, de mi ebből a sötét, sűrű erdőben nem sokat láttunk. Egyszer csak páran elkezdték mondogatni, hogy ők a József-ház felé akarnak hazamenni, mert arrafelé közelebb, a temetőből pedig kijöhetnek a szellemek. Sanyi megmagyarázta, hogy nem lehet arra menni, mert ott a Gyula bácsi kutyái észrevesznek bennünket. Kijön a Gyula bácsi és elveszi a virágokat, a kutyakorbáccsal pedig jól elveri az arra menőket. Így az egyben maradt csapat elindult hazafelé, de a temető sarkánál megálltunk. Egyesek elkezdtek kiabálni, hogy nem mernek tovább menni, mert kijönnek a szellemek. Próbáltuk őket meggyőzni, de a szép szó nem használt. Ekkor Sanyi keményen vezényelt, aki bátor induljon. Akik nem indultak, azokat elkezdte hátulról a vesszőpálcával püfölni. És lássunk csodát, a püföltek futottak legelöl a temető mellett. Erre bizonyított tény, hogy senkit sem vitt el a szellem, mert gyorsabban futottak, mint a szellemek.
Hóvirág és barka árusító stand a piacon, 1960 körül (forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)
Rózáék a faluvégén a második házban laktak. Az édesanyja a kapuban állt, várt. Ott derült ki, hogy közülünk senki nem mondta meg otthon, hogy hová megyünk, hol leszünk. Szerencsére az egyik otthon maradt lány, akit nem vettek be a csoportba, mindent elmondott az egyik lány anyjának. Ennél fogva, mikor sötétedésre nem értünk haza riasztották a többi szülőt. Két csoport is elindult a keresésünkre. Édesapám József napot tartott és nem volt otthon, így nem tudott az ügyről. Öreganyám már aggódott, de azt hitte, hogy Édesapámmal vagyok. Hazaértem után minden velünk történtet őszintén elmondtam. Válasz az volt, hogy hála Istennek azért, hogy kikeveredtetek az erdőből. Minkét kereső csapat éjfél felé hazajött. Egymásra rátalált a két csoport. Nem is gondolták, hogy az arany csemetéjük ekkor már a második álmát alussza. A visszatért keresők a kocsmában elmesélték az egész esetet, hogy nem találták meg az elveszett gyerekeket. Édesapám és a társai, illetve az elfogyasztott bor arra ösztönözte őket, hogy összetrombitálják a tűzoltókat és lámpásokkal, fáklyákkal a gyerekek keresésére induljanak. Szerencsére a tűzoltók kürtöse nem volt idehaza, Cellben volt vasúti szolgálatban. Elhatározták, hogy átöltöznek, pár tűzoltót maguk mellé vesznek és mennek keresni. Amikor Édesapám hazajött Öreganyám még a konyhában tevékenykedett.
– Magának nem hiányzik ez a gyerek? – kérdezte mérgesen.
– Tudod hiányzik, de most alszik.
Mint a pityókás ember, gyufával megnézett, hogy tényleg megvagyok-e. Hogy ezt megerősítse, meg is tapogatott. Másnap Öreganyám az egyik csokrot elosztogatta a szomszédok között, a másikat pedig kiküldte tőlem Édesanyám sírjára. Édesapám is kijött velem a temetőbe. Pár nap múlva, úgy az iskolában, mint a faluban mindenki napirendre tért az események felett. Én hetven év elteltével írtam le ezt a történetet, hézagosan, ami eszembe jutott. Elég mély nyomot hagyott azért bennem.”
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Pörneczi Melindának, aki rendelkezésemre bocsájtotta édesapja egykori történetét és engedélyezte számomra közlését.
Pörneczi Tamás, 2021. március
