Április négyről, nem szól az ének

Nyolcvan év ünnepnapjai 1940-2020

Az idei naptárban a húsvét, április negyedikére esik. A napokban gondolkoztam el azon, hogy a mai, harminc évnél fiatalabbak számára ez a nap semmi különösebbet nem jelent. Ők azok, akiknek az „április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép” sorokat tartalmazó dallam teljesen ismeretlen lehet, hiszen 32 éve már annak, hogy megszűnt „pirosbetűs” állami ünnepnek lenni április negyedike. Ahogyan a „dicsőséges 133 nap” eseményeit és ünnepét is elnyelte az idő. Ennek apropóján, mai bejegyzésemben azokról az egykori állami ünnepekről szeretnék megemlékezni, melyek évtizedeken át meghatározták a magyar emberek, köztük falunk lakóinak életét.

Az egykori pártszékház előtti emlékmű, avatási ünnepsége Celldömölkön, 1975. április 4-én. 

Ha nyolcvan évet visszaugrunk az időben, akkor láthatjuk, hogy az 1940-es évek naptáraiban 15 munkaszüneti nap és ünnepnap szerepelt, aminek jelentős része (13 nap) keresztény eredetű volt. Ezek a következők voltak: Újév (január 1), Húsvét (1945-ben április 1-2), Szent Péter és Pál napja (június 29, az aratás kezdete), Mindenszentek és Halottak napja (november 1-2), Karácsony (december 25-26), Vízkereszt (január 6), Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe illetve Jézus bemutatásának napja (február 2), Áldozócsütörtök (1945-ben május 10), Pünkösd vasárnap és hétfő (1945-ben május 20-21), Úrnapja (1945-ben május 31), Nagyboldogasszony ünnepe (augusztus 15), Kisboldogasszony ünnepe (szeptember 8), végül a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe (december 8). Közös állami és egyházi ünnep volt Szent István napja (augusztus 20). Kizárólag állami ünnepként pedig egyedül, a március 15-i nemzeti ünnep szerepelt az egykori naptárakban.

Vasvári aratóünnepély Péter-Pál napján, 1936-ban (forrás: Illés Péter – Vasi Aratóünnepek és aratókoszorú 2008)

Ahogy látható, az időközben eltelt nyolcvan év alatt jelentősen átalakult a „pirosbetűs” ünnepek rendszere: 2021 évre már csak kilenc ilyen nap van a naptárban, amiből mindössze hat nap keresztény eredetű. Az államilag elismert ünnepek csökkenése a II. Világháború után vette kezdetét.

Egyházi ünnepeink sorsa

Az egyházi ünnepek a magyarországi kommunista vezetés hatalmi elképzeléseinek estek áldozatul: a vallást „magánügy” kategóriába sorolták, az egyházat pedig a templomokon belülre igyekeztek visszaszorítani. A cél az volt, hogy az emberektől elvegyék az egyházi ünnepek közösségi élményét, a papok pedig semmilyen nyilvános eseményen ne vegyenek részt. Ennek első lépéseként, a kommunista párt 1947-ben a Szeplőtelen Fogantatás, 1948-ban a Gyertyaszentelő Boldogasszony valamint a Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony ünnepeket törölte el a nemzeti ünnepek közül, majd 1949-ben következett a Vízkereszt, az Áldozócsütörtök és Szent Péter és Pál ünnepnapjainak állami szintű megszüntetése. Még az emléküket is ki akarták törölni az emberek tudatából, ezért például azt hangoztatták, hogy a szocialista mezőgazdaságban már Péter és Pál napja előtt el kell kezdeni az aratást. Az egyház visszaszorításának egy másik szomorú időszaka az 1949 és 1956 közötti évek voltak, amikor betiltották a déli harangszót és a Szent Jobb körmenetet is.

A Szent Jobb körmenet Budapesten 1938-ban (forrás: Fortepan/Révay Péter)

A magyar dolgozók állítólagos kérelmére hivatkozva, 1952-ben eltörölték a nemzeti ünnepek közül a pünkösd hétfőt, karácsony második napját, majd végül a húsvét hétfőt is, és mindegyiket munkanappá nyilvánították. A Katolikus Egyház – saját megmaradása érdekében – kénytelen volt felülvizsgálni az ünnepeinek helyét a naptárban. A vasárnapra (=nem munkanapra) eső ünnepeken nem változtattak, ezen kívül mindössze három, hétköznapra eső egyházi ünnep maradhatott meg: Karácsony első napja, Újév és Nagyboldogasszony augusztus 15-i ünnepe. A hétköznapra eső Vízkereszt, Áldozócsütörtök és Úrnapja ünnepét a rájuk következő vasárnapi misék keretében tartották meg.

A rendszer legnagyobb igyekezete mellett sem sikerült azonban az ünnepeket teljesen kitörölni: az emberek emlékezetében és nem utolsó sorban az egyházi naptárakban továbbra is éltek a hagyományok és ünnepnapok. Ezért további „nehezítésként” bizonyos ünnepek átalakítása mellett döntöttek a párt vezetői: manipulálták az ünnepek eredeti tartalmát, jelentését, és teljesen új, a szocializmust jelképező tartalmat kapcsoltak hozzá, sőt még más nevet is adtak egyes ünnepeknek. Így lett a Húsvét hétfői katolikus ünnepből csokoládé nyuszi ajándékozó hétfői munkanap, Karácsony helyett fenyőünnep, a szent Miklósról elnevezett Mikulásból pedig Télapó, akit még a karácsonnyal is összemostak a mesekönyvek. Ajánlásba adták, hogy a gyermek keresztelése helyett névadó ünnepséget, az egyházi esküvő helyett TSZ vagy KISZ esküvőt, a papi temetés és kántor helyett, üzemi kórussal kísért munkatársi búcsúztatást kell tartani. Ahogy napjainkban is látjuk, a számtalan próbálkozás végül nem érte el a célját, az eltörlésre ítélt egyházi ünnepek máig fennmaradtak. 

1953-ban, április 4-re esett Nagyszombat, ezért a kenyeri plébános már előre egyeztetett a helyi tanáccsal és a püspökkel is, hogy „elférjenek” egymás mellett az egyházi és a nemzeti ünnep eseményei (A Kenyeri plébánia irattárából)

Megmaradt nemzeti ünnepeink

Három olyan ünnepünk van, melyek az utóbbi évtizedekben látszólag nem változtak: március 15, május 1 és augusztus 20. Nem véletlenül írtam, hogy látszólag, mert az ünnepek időpontjai tényleg nem változtak, de a tartalmuk és mondanivalójuk jelentősen módosult az idők folyamán. 

Március 15, az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc emléknapja. Így tarjuk számon ma, és így emlékeztek meg róla elődeink is a II. Világháború végéig. 1948-ban a Magyar Kommunista Párt is törvénybe foglalta ennek a napnak a történelmi jelentőségét. Azért tegyük hozzá, hogy ezzel egyidőben megkezdődött az eredeti emléknap mondandójának jelentős elferdítése is. „Március szellemében fogadjuk, hűség a szabadság, a béke fegyveres védelméhez, annak hatalmas védelmezőjéhez, a Szovjetunióhoz, a szeretett Sztálin elvtárshoz. Hűen köszönjük szabadságunk, békénk, boldog életünk szerzőjét, a Magyar Dolgozók Pártját és drága Rákosi elvtársunkat” – olvashatjuk az egykori újságokban, március 15 kibővített mondandóját. Mivel még így átalakítva is gyanús volt a hatalom számára ez az ünnep, ezért 1951-ben ismét munkanapnak nyilvánították. Az 1003/1951 (III. 10.) Miniszter Tanácsi határozat kimondta: „Március hó 15. napja rendes munkanap. Az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetekben a tanítás (előadás) ezen a napon szünetel.”

Őrsi napló 1976-ból. A kenyeri Szorgalom őrs naplójában egyetlen, közös bejegyzésben emlékeztek meg március 15 és március 21 napjáról, így kerültek egymás mellé Petőfi Sándor és Kun Béla (digitális fotóalbumomból)

Az ünnep eredeti szellemisége azonban az 1956-os forradalom és szabadságharc során újra felszínre került: a követeléseket ezúttal is pontokba foglalták, ezúttal is békés tüntetéssel indult a forradalom, ismét előkerültek a kokárdák és a Kossuth címer, és még sorolhatnánk 1848 és 1956 hasonlóságait. Így aztán az 1956-os forradalom leverése után, a Magyar Népköztársaság ünnepeiről szóló 12/1956 (XII.19.) Kormányrendelet ismét munkaszüneti napnak nyilvánította ezt a napot. Érdekességként jegyzem meg, hogy ezt a rendelkezést a Kádár kormány, 1957-ben, öt nappal március 15-e előtt visszavonta, félve attól, hogy esetleg újra „forradalmi” hangulat alakul ki az országban. 1969-től meghirdették a Forradalmi Ifjúsági Napokat (március 15., március 21. és április 4.). Ennek célja az volt, hogy a három tavaszi ünnepről csak együttesen lehessen megemlékezni, így valamelyest csökkenjen március 15-e történelmi jelentősége. A hatalom ezen próbálkozása sem járt sikerrel: március 15 – egészen a rendszerváltásig – a szabadságot akaró fiatalok és a hatalmat védelmező rendőrség közötti összecsapások napjává vált.

Celldömölk, felvonulás a Korona sarok előtt a nyolcvanas évek elején 

Május 1, a munka ünnepe. Ez az emléknap a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt gazdasági és szociális vívmányokról hivatott megemlékezni. Előzménye egy 1881. május 1-én, Chicagoban tartott sztrájk volt, ahol 350 ezer munkás követelte – többek között – a nyolc órás munkaidő bevezetését. A sztrájk során, egy kisebb bomba felrobbanása után, a rendőrség a tömegbe lőtt. 11 halott és számtalan sebesült maradt az utcákon. Erre a napra emlékezve, 1890. május 1-én tartották meg az első megemlékező felvonulásokat, amit lassan a világ számos pontján átvettek. Ma már közel 160 országban ünneplik a „munkások ünnepét”.

A 19. számú Volán feldíszített busza halad Csorna főutcáján, a május elseje alkalmából rendezett felvonuláson 1982-ben (Lipovics Károly fotója)

Magyarországon 1946 óta nemzeti ünnep ez a nap, de politikai megfontolásból, az eredetileg „munkások ünnepének” hívott napot, a munkások, parasztok és értelmiségiek ünnepévé, a „munka ünnepévé” változtatták a keleti blokkot alkotó országokban. Ez az elnevezés a mai napig megmaradt. Ezen a napon, Budapesten évről évre több százezer fős tömeg vonult órákon át egy meghatározott útvonalon, zászlókat és különböző transzparenseket lobogtatva, majd a résztvevők számára „majálist” tartottak, ahol kötetlenül szórakozhattak. Ugyanez történt a vidéki városokban is, ahová a falvakból szervezetten szállították a felvonulókat. Jellemző módon ezek a felvonulások adták az egyetlen alkalmat a hatalom és a tömegek találkozására is, természetesen előre eltervezett keretek között. A felvonuláshoz éppen ezért nem lehetett csak úgy csatlakozni, mert a kommunista párt képviselői csak szigorúan megszervezett módon mertek találkozni a tömegekkel, akik a tribün előtt elvonulva láthatták élőben vezetőiket.

A farádi, Felszabadulás Mezőgazdasági Termelőszövetkezet fellobogózott IFA teherkocsijáról integetnek a szövetkezet tagjai, mögöttük egy Rába-Steiger traktor és egy kombájn érkezik, Csorna 1982. május 1 (Lipovics Károly fotója)

Ennek, a rendszer számára legfontosabb ünnepnek megtartása, elsődlegesen fontos volt: sem eső, sem vihar, sem katasztrófa nem akadályozhatta meg a felvonulások megtartását. Ez történt 1986. május 1-én is, amikor emberek százezrei vonultak fel Budapest utcáin és a vidéki városokban, mit sem tudva arról, hogy néhány nappal korábban, az ukrajnai Csernobilban felrobbant atomreaktor nukleáris porfelhője éppen beborította Magyarországot. A korabeli vicclap szerint, ebben az évben tényleg látható volt, hogy mindenki „sugárzó arccal” érkezett a felvonulásra. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy ez a nap egyben a katolikusok számára is ünnep, hiszen Jézus nevelőapjára, Munkás Szent Józsefre, az ácsra emlékezünk ezen a napon, 1955-óta.

Augusztus 20, Szent István király és a magyar államalapítás ünnepe. Ez a nap az ezeréves magyarság történetét, a folytonosságot, a kereszténységet erősíti meg mindannyiunkban. Már 1771-ben országos ünneppé minősítette Mária Terézia ezt a napot és Budára hozatta a Szent Jobbot. Ezt erősítette meg 1891-ben Ferenc József, aki munkaszüneti nappá tette augusztus 20-át, amit az 1938. évi székesfehérvári országgyűlés ismételten törvénybe iktatott és nemzeti ünneppé emelt. 1945 után a kommunista vezetés úgy gondolta, hogy augusztus 20-át nem lehet egyik napról a másikra kitörölni az emberekből, hiszen nem csak vallási, hanem nemzeti tartalma is volt az ünnepnek.

Az augusztus 20-án megrendezett, budapesti vizi-légi parádé nézői és résztvevő az 1970-es években készült fotókon (forrás: Fortepan)

Ezért lassan nekiláttak augusztus 20-a átalakításának. Először 1948-ban a Szent Jobb körmenetet tiltották be, majd törölték első királyunk Szent jelzőjét, és az „új kenyérről” kezdtek megemlékezni. Ezt követte az 1949. augusztus 20-án hatályba lépett, úgynevezett Sztálini alkotmány, amiben meghatározták, hogy ez a nap, a Magyar Népköztársaság Alkotmányának emléknapja lesz. Az indoklás szerint: „Az alkotmány fejezi ki és rögzíti le azoknak az alapvető gazdasági és társadalmi változásoknak az eredményeit, amelyeket országunk, a nagy Szovjetunió fegyveres ereje által történt felszabadítása óta elért, és az Alkotmány jelöli ki tovább fejlődésünk irányát is a szocializmus felé vezető úton.” Így lett Szent István és a magyar államalapítás ünnepéből szocialista ünnep, a proletárdiktatúra alkotmányának napja. A rendszerváltás után, 1991-ben az Országgyűlés a nemzeti ünnepek közül kiemelve, állami ünneppé nyilvánította.

A szocializmus korának eltűnt ünnepei

A most következő, mára teljesen eltűnt ünnepnapok eseményeit, az abban résztvevők életrajzait, hőstetteit és áldozatvállalásuk minden részletét, tananyagként sajátítottuk el egykor az óvodától kezdve az általános iskolán át egészen az egyetemig. Megrendíthetetlen bizonyítékok, leírások, fotók és beszámolók sora támasztotta alá a történeteket, kezdve az 1917-ben történt Auróra cirkáló ágyúinak eldördülésétől, a Téli Palota ostromán át, a Nemesmedvesnél, 1945. április 4-én, felszabadítóként harcoló utolsó, hős szovjet katona történetéig. A negyven éven át fenntartott és erősített legendákról mára bebizonyosodott, hogy a valóságnak nem sok köze van a tanultakhoz. Következzen a három legismertebb, mára már csak emlékeink között élő, egykori ünnep. 

November 7, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (röviden NOSZF) ünnepe. A magyar történelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy másik országban történt eseményt, magyar állami ünnepek közé soroltak volna. Pedig éppen ez történt 1950 októberének végén, amikor az 1950/37. sz. törvény értelmében, az oroszországi Petrográdban (ma Szentpétervár) történt bolsevik hatalomátvétel emléknapját, magyar nemzeti ünnepnek jelölték ki. Talán ezért is fűztek a rendelethez külön egy végrehajtási jogszabályt is (2019/1950 [X. 29.] MT. határozat), amiben az állami ünnepek közül a november 7-e kapta a leghosszabb méltatást: „A világtörténelem legnagyobb fordulópontja, amely megszüntette az ember ember általi kizsákmányolását. A Szovjetunió a világ népeinek reménysége, támasza és példaképe a békéért, a függetlenségért, a szocializmusért vívott küzdelemben. November 7 a győzedelmes szocializmus, a dolgozók nemzetközi szolidaritása, a Szovjetunió iránt érzett hála ünnepe.” Ennek a hatalmas hőstettnek, ami egybefonódott Lenin nevével, szinte minden pillanatáról részletesen tanultunk egykor az iskolában. Az ünnepen élőben kapcsolta a Magyar Televízió a moszkvai Vörös teret, ahol monumentális felvonulással emlékeztek meg erről a napról. Nem akarom ma az idők folyamán többször is módosított történeteket újra elmesélni, csak egy idézettel szeretném érzékeltetni, hogy mennyire pontosan, kalandregényhez hasonlóan igyekeztek a történelemkönyvek megörökíteni, az 1917-ben „megtörtént” eseményeket, így egyetlen tanuló számára sem lehetett kétséges, mennyire fontos ünnep is ez a nap.

„Komor, sötét éjszaka volt. Az utcán nem égtek a lámpák. A Néva folyón néma óriásként őrködött a sötétben a bolsevikok cirkáló hajója: az Auróra. A hajón minden fényt eloltottak, és az ágyúcsöveket a Téli Palota felé irányították. Az utcákon máglyák lobogtak. Tüzüknél vörösgárdisták melegedtek, várták a parancsot a támadásra. A Néva folyó összes hidjait fegyveres munkáscsapatok szállták meg. Az egyik hídon Andrej Krutov, fiatal pétervári munkás állt őrt. Vele együtt még nyolc vörösgárdista őrizte a hidat. Parancsnokuk egy bolsevik volt, akit mindenki csak Vaszilij Ivanovicsnak nevezett. A hídon csak külön engedéllyel lehetett átmenni. De egy embert mégis átengedtek, bár nem volt engedélye. Mikor közel ért a hídhoz, Vaszilij Ivanovics revolverrel a kezében odalépett hozzá és szigorúan kérdezte: 

– Engedélye van? 

Az illető megállt, és lehajtotta kabátja fölgyűrt gallérját. Az arcát nem lehetett látni, úgy be volt bugyolálva valami nagy kendőbe. Egész halkan mondott valamit Vaszilij Ivanovicsnak, aki félreállt és tisztelgett. Vaszilij Ivanovics visszament a helyére, Andrej mellé. Nem szólt egy szót sem, csak bámult az ismeretlen ember után. A folyón túlról időnként tompa puskaropogás hallatszott. Krutov nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Megmutatta az engedélyét? Vaszilij Ivanovics elgondolkodva válaszolta:

– Nem. Nem ért rá arra, hogy engedélyt szerezzen. Bujdosnia kellett. Előbb Finnországban, aztán itt. Most megy a Szmolnijba (=palota, amit a munkástanácsok elfoglaltak). 

Aztán ijedt hangon hozzátette: – Elgondolni is szörnyű, hogy idejövet fehérgárdista csapatok között kellett keresztüljönnie! Tudod mit jelent ez? Értsd meg: meg is ölhették volna! Először esett meg, hogy Andrej ijedtnek látta parancsnokát. Szemébe nézett az öregnek, és megkérdezte:

– De hát ki ez az ember? És a vörös hadsereg parancsnoka áhítattal felelte: Vlagyimir Iljics Lenin.”

Kononov: Igaz történetek Leninről (1950), ami az Egyetemes Történelem, IV. rész, A legújabb kor története című tankönyvben is olvasható.

Lenin életének történetét, leghűségesebb segítője, harcostársa és egyben felesége, Krupszkaja is megírta, akinek nevét Oroszországban utcák, terek, közintézmények, de még egy csokoládégyár is viselték. 1971-ben egy aszteroidát is elneveztek róla. Az azonban tabu volt egykor, hogy Lenin a felesége mellett szeretőt is tartott. A francia születésű Inessa Armand annyira szerette Lenint, hogy hozzájuk költözött Oroszországba, és haláláig hármasban éltek együtt. (a cikk és a fotók a kenyeri Fecske őrs 1976 évi őrsi naplójából származik) 

A forradalom valódi története azonban kevésbé volt dicsőséges. „Az októberi forradalomról eddig nem ismertük a valóságot” – mondta 2007 októberében Szergej Mironyenko, az orosz állami levéltár igazgatója, a történelemtudományok doktora. Az ő kutatásai eredményeiből tudjuk, hogy a forradalomban nem munkások és parasztok vettek részt, hanem a frontról megfutamodott katonák, akik nem békésen tüntettek a cári hatalom ellen, hanem fegyverrel a kezükben, és konflisokra szerelt golyószórókkal járták a várost, és a civileket lőtték le a nyílt utcákon. A halála után bebalzsamozott nagy hősről, Vlagyimir Iljics Leninről is kiderítette, hogy legkevésbé sem volt vezéralakja a forradalom kitörésének, hanem végig a Finn-öböl partján lévő Razlivban bujkált, és csak a hatalomátvétel után tért vissza. A szereplők személye mellett az eseményeket is meghamisították. Az Auróra cirkáló ágyúi nem szólaltak meg azon a napon, a Téli palotát nem ostromolták meg, hanem az oldalkapukon egyszerűen bementek a katonák, majd amit csak lehetett szétvertek az épületben. Az 1917. november 7-i, történelminek kikiáltott eseményeket, néhány évvel később, statiszták közreműködésével rögzítették filmszalagra. A zseniális szovjet filmrendező, Szergej Mihajlovics Eisenstein két propagandafilmje, az 1925-ben forgatott „Patyomkin páncélos” és az 1927-es „Október” képsorait évtizedeken keresztül láthattuk a televízióban úgy, mintha egy megtörtént esemény filmhíradó-részletei lennének. Bevallom számomra egykor mégis azért tűnt furcsának ez az ünnep, mert nem értettem, miért kell egy októberi forradalmat november 7-én ünnepelni. Ma már tudom, hogy az egykori Oroszországban érvényben levő Julianus naptár szerint, akkor ott, még csak október 25-e volt, innen az elnevezés. 

Filmhíradó: Emlékünnep Lenin születésének 85. évfordulóján, 1955 április. Ebben a filmhíradóban is látható a Téli palota ostroma (1:00 perctől), amit a forradalom után három évvel, statisztákkal vettek fel.

Március 21, a Tanácsköztársaság kikiáltásának ünnepe. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméi, két évvel később, 133 napra Magyarországon is hatalomra kerültek. A II. Világháború után létrejött szovjet típusú diktatúra mindvégig úgy tekintett a tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napjára”, mint  a szocialista rendszer történelmi előzményre. A kommunista vezetésű tanácsköztársaság időszaka 1919. március 21-től augusztus 1-ig, mindössze 133 napig tartott. Irányítója a Forradalmi Kormányzótanács volt, a minisztereket népbiztosnak nevezték, közülük Kun Béla volt a legbefolyásosabb. A Tanácsköztársaság alkotmánya kimondta: „A magyarországi Tanácsköztársaság célja: a kapitalista termelési és társadalmi rend megszüntetése, s a szocialista termelési és társadalmi rendszer megteremtése. A cél megvalósításának eszköze: a dolgozók uralmának biztosítása a kizsákmányolók felett. A munkás-, katona- és földmívestanácsokban dolgozó nép hozza a törvényeket, hajtja azokat végre és bíráskodik azok megszegői felett.” Ezeket az eseményeket ünnepelték meg 1949 és 1989 között, minden év március 21-én, ami az iskolások számára tanítási szünetet is jelentett.

A kenyeri Fecske őrs 1973-évi őrsi naplójából 

A dicsőséges 133 nap valódi történetéből azonban kegyesen elhallgattak néhány eseményt a megemlékezések során. Nem szólt az ünnep a hatalom megtartása érdekében létrehozott Vörös Őrségről, akik a bevezetett rögtönítélő bíráskodás során, számtalan halálos ítéletet hoztak és hajtottak végre. Nem emlegették a „Lenin fiúkat” sem, akik saját páncélvonattal járták az országot és mindenkit megöltek okkal vagy anélkül is. Nem tudott a hatalom elszámolni a tanácsköztársaság egykori vezetőjével, Kun Bélával sem, aki 1920-ban a Szovjetunióba emigrált, és egyes források szerint hatvanezer krími török kivégzésében való közreműködés kötődött a nevéhez. A magyar történelemnek ez a viszonylag rövid időszaka, a mai napig a legvitatottabbak közé tartozik. Én sem kívántam állást foglalni, mindössze igyekeztem megmutatni a tanácsköztársaság mindkét arcát.

Április 4, a felszabadulás ünnepe. A Magyar Népköztársaság állami ünnepe volt 1950-től 1989-ig. A felszabadulásról való megemlékezés ünnepi gyűlésekkel, az elesett katonák sírjának megkoszorúzásával és kezdetben évente, később minden ötödik évfordulón katonai díszszemlével zajlott. Az utolsó díszszemlére 1985-ben került sor. Bizonyára sokak számára ismerős lehet a televízióban közvetítettet „Felvonulók kérték” című műsorfolyam is, amiben előre egyeztetett felvonulók kérhettek, előre megbeszélt műsorszámokat, amit aztán igyekeztek spontán kérésként bemutatni a képernyőn. Az ünnepnap azért április 4-ére esett, mert az akkori hivatalos álláspont szerint, 1945-ben ezen a napon hagyta el Magyarország területét Nemesmedvesnél az utolsó német katona, az előrenyomuló szovjet csapatok elől visszavonulva.  Ezt támasztotta alá a Szovjet Tájékoztatási Iroda 1945. április 4-én kiadott rövid közleménye is: „Az 1945. március 16 és április 4 közti időben végrehajtott előretörés következtében, a 2. és 3. Ukrán Frontok csapatai befejezték Magyarország egész területének felszabadítását a német megszállóktól.” A közlemény azonban két hamis állítást is tartalmazott. Először is a befejezés időpontja nem ezen a napon volt, másodszor a „felszabadítás” kifejezést soha nem használták Magyarország esetében.

Felszabadulási vetélkedő Kenyeriben 1976-ban. A Lenin raj őrsi naplójában megtalált válaszokból néhány érdekességet is megtudhatunk.

Mi történt a valósában? 1945-ben Magyarországot megszállták a szovjet csapatok, miután a német megszállókat kiszorították az ország területéről. A fegyverszüneti szerződést minden megjegyzés nélkül alá kellett írni az ország vezetőinek, és rendelkezéseit diktátumként, parancsként végre kellett hajtani. Például a szerződés 12. pontja szerint, „azokat a károkat, amelyeket Magyarország a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának hadműveleteivel és az országok területének megszállásával okozott, Magyarország megtéríti Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Emellett – tekintettel arra, hogy Magyarország nemcsak megszüntette a háborút az Egyesült Nemzetek ellen, hanem hadat is üzent Németországnak – abban állapodtak meg, hogy Magyarország az okozott károkat nem teljes egészben, hanem csak részben téríti meg. Ezt a kártérítést 300 millió amerikai dollárban állapították meg, amelyet hat év folyamán törleszt le áruban, gépekben stb. A kártérítés összegéből 200 millió amerikai dollár a Szovjetuniót illeti meg, a Csehszlovákiának és Jugoszláviának járó kártérítés száz millió amerikai dollár.” A magyar hadsereget lefegyverezték, majd a szovjet parancsnokság alá rendelték (háború esetén az Alpokalján „golyófogó” szerepet kaptak volna). A szovjet vezetés az egész országra kiterjedően katonai közigazgatást vezetett be. Ettől kezdve a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok biztosították Magyarország alávetettségét. A megszállókat negyven éven át többször is „átnevezték”: a háború utolsó hónapjaiban „harcoló csapatok”, 1947-ig „megszállók”, 1955-ig „az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartására szükséges katonai egységek”, 1956-ban „szovjet rendfenntartó erők”, végül 1957 és 1991 között „az imperialistákkal szembeni közös védelem biztosítói” névvel illették a hazánkban állomásozó orosz katonákat. 47 évig tartó megszállás után, Viktor Silov altábornagy volt az utolsó szovjet katona, aki a Vörös Hadsereg tagjaként, Záhonynál elhagyta Magyarország területét, 1991. június 19-én (ennek emlékére az Országgyűlés a 2001-ben nemzeti emléknappá nyilvánította ezt a napot).

Katonai dísz-szemle április 4-én, Budapesten 1964-ben (forrás: Fortepan Balla Demeter/Hegyi Zsolt jogörökös adománya)

A „felszabadulás” pontos napját – három héttel a harcok befejezése előtt – 1945. március 16-án határozta meg Sztálin, aki szeretett a tábornokainak győzelmi határidőket szabni. Ezen a napon táviratban megüzente Fedor Tolbuhin marsallnak, a 2. Ukrán front parancsnokának, hogy a dunántúli hadműveleteket április 4-ig be kell fejezni, addigra ki kell verni az utolsó német katonát is Magyarországról. Aki volt katona az tudja: a parancs az parancs, be kellett tartani. 1945. március 31-ig úgy tűnt, hogy nem is lesz probléma az elvárt határidővel. Csakhogy a Rábafüzes és Nemesmedves térségében kiépített német birodalmi védőállás, (itt írtam korábban erről a témáról) ha megállítani nem is tudta a szovjet csapatokat, de lelassította és határ menti kisebb harcokra kényszerítette őket. Amikor 1945. április 4-én néhány szovjet csapat benyomult Nemesmedves község faluszéli utcáiba, a parancsnok meg sem várva a harcok végeredményét, táviratot küldött Moszkvába, amiben közölte, hogy Sztálin elvtárs parancsát sikeresen végrehajtották, éppen a kitűzött határidőre. Megnyugodott a fővezér és megnyugodhatott a hadsereg parancsnoka is.

Az utolsó magyarországi katonai dísz-szemle 1985. április 4-én. 

Csakhogy nehezebbnek bizonyult az utolsó település bevétele a vártnál. A több mint egy hétig tartó harcok során, Magyarbüks községből csak április 11-én sikerült kiverni a németeket, akik fanatikusan kitartottak. Természetesen a hatalmas szovjet hadműveletekhez képest, ezek a kis harcok nem voltak jelentősek, de történelmi tény, hogy a tényleges felszabadulás napja nem április 4-én, hanem valamikor április 12-13 napjaiban történt meg, amikor is a legutolsó német katonákat, Pinkamindszent környékén sikerült kiszorítani az ország területéről.

Április negyedike –  mindezek ellenére – egész életem során fontos ünnep volt számomra. Ennek azonban semmi köze a megszálláshoz, a harcokhoz, az iskolában tanultakhoz vagy éppen a felvonulók kérték műsorához. Ez a nap mindig is édesapám születésnapja volt az elmúlt 80 évben és az is marad ezután is!

Pörneczi Tamás, 2021. március 26.

Források: Jogtörténeti szemle Horváth Attila: A hatalom ünnepe – az ünnep hatalma; Kononov: Igaz történetek Leninről (1950), Wikipédia, korabeli cikkek és fotók, digitális fotóalbumom.