Kenyeri családi szokások és babonák a századfordulón 1. rész
A családok életében az első és egyben legfontosabb pillanat, egy új élet megszületése. Az első gyermek fogantatása a család alapításának kezdeti mérföldköve, ami számtalan változást hoz magával. A családtagok örömmel és aggodalommal kísérik figyelemmel az édesanyák nehéz kilenc hónapját, és nagy reménnyel várják a napot, amikor az újszülött ajkán végre felhangzik az első hang, az első sírás. Az évszázadok folyamán ennek az időszaknak a jelentősége semmit sem változott, de a gyermek megszületése utáni időszak szokásai mára jelentősen átalakultak. Mai bejegyzésemben igyekszem bemutatni, hogy a 100-120 évvel ezelőtt Kenyeriben élő elődeink hogyan igyekeztek megóvni az újszülötteket és családjukat. Kérem, tartsanak velem az 1900-as évek elejére, a Temető utca egyik apró házába, ahol egy júniusi estén nagy eseményekre készültek…
Nagymama az unokákkal, Kenyeri Jókai utca 1969 (családi fotóalbumomból)
A várandós anya egészen a szülés megindulásáig dolgozott. Megszólták azt a menyecskét, aki nem jeleskedett éppen úgy a munkában, mint ahogyan terhessége előtt. Annyi kiváltásága azonban már az akkori terhes anyáknak is volt, hogy azokat a dolgokat, ételeket, amit megkívántak, amennyire csak lehetőségük volt rá, megadták nekik. A születendő gyermek nemére igyekeztek bizonyos körülményekből következtetni. Ha például karácsony böjtjének első reggelén férfi jött a házhoz, fiúgyereket, ha asszony jött, akkor pedig leánygyermeket jósoltak. Ha kukoricaszedés körben a várandós asszony sima kukoricát tört le, akkor azt mondták kopasz gyermeke lesz, ha bojtos kukoricát, akkor pedig nagy hajú gyermeket jósoltak neki.
Németh testvérek, Miklós és Tibor, 70 évvel ezelőtt Kenyeriben (köszönet a fotóért Németh Péternek)
A szülés közeledtével a menyecskének el kellett mennie a templomba gyónni, áldozni és imádkozni, azaz lelkileg is megtisztultan várni a gyermeke megszületését. A vajúdás olykor hosszú órái alatt a házban lakó gyereket elküldték a szomszédokhoz, rokonokhoz játszani. A férjnek szintén nem volt helye ilyenkor a házban, de azért valahol a közelben dolgozott, tett-vett figyelve a hangokra, amikor végre megláthatja újszülött gyermekét. A szülés megindulásakor valakit gyorsan elszalasztottak a bábaasszonyért (egykori szülésznő), aki mellett csak a menyecske édesanyja, anyósa esetleg közeli nőrokona lehetett ott a szülés közben. Amikor végre felsírt az újszülött, akkor szinte egymás kezébe adták a kilincset a szomszédok, ismerősök, rokonok, hogy megnézhessék az édesanyja karjai között vagy a puha bölcső párnáin fekvő új családtagot. Azonban már a születése pillanatától kezdve, babonás gonddal vigyáztak arra, hogy a kisgyermeket „kár ne érje”. Ezért például csak a helybelieknek engedték meg, hogy megnézhessék az újszülöttet. A szomszéd faluból érkező rokonoknak, de még a keresztszülőknek is órákig kellett várakozniuk, hogy megpillantsák az új családtagot. „Amíg a távolról jöttek szeme ki nem pihente az út fáradtságát, addig nem léphettek a házba, mert a gyermeket fáradt szemmel nézni, árt a kicsinek” – tartották az egykori Kenyeriek.
Horváth Imréné (Tischlér Emma) gyermekével Kenyeri, 1948 (családi fotóalbumomból)
Az édesanya ágyán fehér volt az ágynemű: a párnák, a dunyha huzata és az újszülött pólyája is. Az egykori hagyományok szerint, Kenyeriben általában kék, rózsaszín vagy hasonló színű, kockás vagy csíkos mintázatú huzatot használtak a mindennapokban. Azonban karácsonykor, húsvétkor, a mennyasszonyi és a halottas ágyon kívül, a gyermek születése után, legalább a keresztelőig és az azt követő „paszitán”, fehér színűnek kellett lennie az ágyneműnek. Az édesanya ágyneműje – még a legszegényebb házaknál is – a legfinomabb gyolcsból készült. Ez az „egy váltás gyolcshuzat” a legszegényebb leányok kelengyéjének az egyik legfontosabb része volt, amit házasságkötés után a tulipános ládában vagy az „ómáriumban” vagy „almáriumban” őrizgettek (megjegyzés: fából készült, kulccsal zárható szekrényke). Hasonlóan a legszebb hófehér gyolcs anyagból készült az újszülött pólyája is, főleg amelyikben keresztelni vitték. A többi, otthon használt pólya „finom háziszőttes vászon” anyagból készült. A hófehér pólyán belül, pelenka gyanánt azonban csak rossz kötények, elhasznált ingek, és más ruhaanyagok darabjait használták, főleg a szegényebb, sokgyermekes családoknál. Sajnos akkoriban sokan nem vették figyelembe, hogy az apró gyermekek finom bőrét ezek a durva anyagok kidörzsölhetik.
Kiss Imre és családja Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) 1958 (családi fotóalbumomból)
A gyermek születése után legalább két hétig, naponta nyílt az ajtó, és pontos beosztás szerint, valaki a rokonságból ebédet és vacsorát hozott a szoptató édesanyának. A régi szokások szerint az anyukának sertéshúsból készült, jó erős húslevest kellett fogyasztania a benne főtt hússal együtt. Második fogásként sült sertéshúst és fehér kenyeret hoztak az édesanyának, kiegészítve az időszaknak megfelelő friss salátával, ecetes uborkával vagy éppen hordós, nyers káposztával. Ha valamelyik család nem tudott friss sertéshúshoz jutni, akkor ők a téli disznóvágás után, a „vindő” aljába elhelyezett sült sertéshúsból készítettek húslevest, amit szintén elfogadtak „ajándékba vitt pecsenyének”. A húsleves azonban kizárólag sertéshúsból készülhetett, még akkor is, ha friss birka- vagy marhahús éppen rendelkezésükre állt. Ugyancsak nem ehetett a gyermekágyas anya semmilyen füstölt húsból készült ételt sem. Ennek elsősorban babonás okai voltak. Úgy tartották, hogy egyedül a sertéshúsból készült leves ad az édesanyának valódi erőt, és egyúttal szerencsét is biztosít maga, családja és az újszülött kisgyermek számára is.
Rudi József és felesége első két fiúkkal, Józseffel és Ferenccel Kenyeri, 1938 (családi fotóalbumomból)
Szintén babonás szokás volt, hogy kisgyermek csuklójára színes szalagot kötöttek: a kisfiúk piros, a kislányok világoskék vékony szalagot kaptak. A céljuk az volt, hogy ha a látogatók között „titkos boszorkány” lett volna, akiről nem tudtak, „meg ne tudja verni a szemével” a csecsemőt. Szintén babonából, a csecsemő első fürdetése után, amikor a pólyába betették a gyermeket, a „bekötő-vánkos kötőjére” egy olvasót (rózsafüzért) csavartak. Ezt legalább a keresztelőig a pólyában tartották. Úgy hitték, hogy az ártani akaró gonosz szellemek így nem tudnak hozzáférni a megkeresztelés előtt álló gyermekhez. Az újszülött szobájának ablakaiba éjszakára tüskés ágakat állítottak és szintén éjszakára, használt konyharuhával takarták le az újszülött pólyáját. Szerintük mindez megvédte a gyermeket attól, hogy amíg az édesanyja alszik, éjszaka az ablakon keresztül ne jöhessenek be a boszorkányok, és ne tudják ellopni a gyermeket. Sokan hitetlenkedtek ezek miatt a babonák miatt, sokan „maskarának” nevezték ezeket a cselekedeteket. Ilyenkor a legöregebb asszonyok, nagy fontoskodás közepette, mindig elmesélték a következő esetet. „Az 1890-es évek táján, a Nemess nevezetű család tagjai kinevették ezeket a régi szokásokat, és nem követték azokat. Aztán ez egyik reggelen hiába keresték a gyermeküket, nem találták őt a bölcsőben. Hosszas kutatás után, végül valaki megtalálta az újszülöttet a Kenyeri kertek alatt, a Lánka patak partján a bokrok között, aki már sírni sem tudott az éhségtől és a megfázástól. Még élt, de a teste majdnem megdermedt a hidegtől. Amikor otthon kibontották a pólyából, hogy meleg vízben megfürdessék, rémülten látták, hogy a kis test tele van kék foltokkal. Ezek voltak a nyomai annak, hogy a boszorkányok kegyetlenül megverték. Ezek után életben maradt a gyermek, de néhány év múlva meghalt, mert a szervezete nem tudta kiheverni a boszorkányok gonosz bánásmódját.” (eredetileg elmesélte özvegy Nemess Imréné 82 éves)
Születési emlék az újszülöttől Celldömölk, 1971 (családi fotóalbumomból)
A pontos okokat nem ismerjük, de bizonyára a gyakori gyermekhalálozás mellett, az egykori családok babonássága is hozzájárult ahhoz, ami a kereszteltek könyvét lapozva egyértelműen látható: a századfordulón élt Kenyeriek a születés napján vagy egy nap múlva megkereszteltették a gyermekeiket. Sőt ez a szokás a további évtizedek során is fennmaradt. A keresztelésnél az újszülöttet a rokonságból vagy a baráti körből felkért keresztanya tartotta a keresztvíz alá, akinek aztán további fontos szerepe lett így a felcseperedő ifjú egész életében. A keresztanya és férje, koma és komaasszony lett a családban, a keresztgyermekük majdani polgári és egyházi esküvőjén ők lettek a tanúk, sőt tisztségük jeléül, a menyasszony és vőlegény mellett foglalhattak helyet a lakodalomban is. A keresztelőre csipkével díszített „bekötő-vánkosban” vitték a gyermeket, amire fiúgyermeknél rózsaszín, leánygyermeknél világoskék színű anyagból készült, selymes fehér csipkével díszített takarót terítettek. Kísérőként általában a szülésnél közreműködött bábaasszony is jelen volt a templomban, akinek az ezt követő „paszitán” (keresztelői vendégség) díszhelye volt.
Kenyeri anyukák és gyermekeik az „Anyatejes táplálás világnapja” alkalmából tartott összejövetelen Kenyeri, 2000 (családi fotóalbumomból)
Miután a keresztelőről hazaértek, a belépés után otthon is meghintették szenteltvízzel a család „új keresztényét”. A meghívottak már otthon vártak rájuk, és megkezdődött a „paszita”. A rokonságnak és vendégeknek illett erre az alkalomra, előre tyúkot és tojást vinni ajándékba, a férfiak pedig egy-egy üveg bort vittek a újszülött édesanyjának. Persze ennek legnagyobb részét ők maguk itták meg mindjárt a paszita alkalmával. A háziak ugyan bőségesen felkészültek ételekkel erre az alkalomra, de a meghívott asszonyok is vittek magukkal mákkal, dióval, túróval, lekvárral ízesített „kőttest” (kelt tésztaféle) vagy valamilyen rétest. Az egykori rétesekbe leginkább túrót, almát, mákot, sült káposztát, darát töltöttek. Ha az édesanya a szomszédos Pápocról került férjhez Kenyeribe, akkor az ottani lakodalmak és búcsúk fő-csemegéjét, tökös-mákos és a tökös-túrós rétest is sütöttek az anyuka kedvében járva. A vidám poharazgatás és falatozás közben köszöntőket mondtak az édesanya és a kisgyermek tiszteletére: jó egészséget, hosszú életet, sok boldogságot, az állattartásban és gazdaságban jó szerencsét, sőt már a gyermeknek „jól választott, gazdag férjet/feleséget” is kívántak. Szokás volt még, hogy a keresztapa 10 koronás fémpénz vagy hasonló értékű papírpénzt rejtett el titokban a bekötő-vánkosban, hogy ezzel is segítse a pénzt takarékosan megőrző szülők gyermekének első lépéseit, majd ha felnő. A szándék az volt, hogy ezzel is szerencséje legyen a felnövekvő keresztgyermeknek.
A nagymamám ölében Kenyeri, 1969 (családi fotóalbumomból)
A legjobb szándék ellenére azonban a gyermekek is megbetegedtek. Ha nem volt egyértelmű és nyilvánvaló a betegség kiváltó oka és nem ismerték a gyógyítás módját sem, akkor azonnal arra gondoltak, hogy „boszorkányrontás” van a gyermeken. Ilyenkor a betegség meghatározása azt volt, hogy „egy boszorkány a szemével megverte a gyermeket, hogy megrontsa az egészségét.” A babona szerint a gyermeken a „hallgatag víz” segíthetett csak ilyenkor. Valamelyik legényt a családból vagy a rokonságból a közeli Lánka patakhoz küldték, akinek egyetlen kiejtett szó nélkül kellett vizet merítenie és a beteg gyermekhez vinnie egy edényben. Ezzel a patakvízzel megnedvesítettek egy háziszőttes törölközőt, és abba csavarták bele a beteg gyermeket, hogy meggyógyuljon. A másik gyógyítási megoldás az volt, hogy valaki ugyancsak szó nélkül, egy konyhakötényt terített ki a hajnali mezőn és végighúzva a még nedves füvön, „harmatot gyűjtött”. Aztán szótlanul ebbe a harmatos köténybe burkolták be a beteg gyermeket. Ha sebes vagy kiütéses lett a kisgyermek, akkor szintén egyetlen szó nélkül kivitték a Lánka patak partjára megfüröszteni az asszonyok, miközben többször „nyakon öntötték falapáttal” a hideg víz ellen, sírva tiltakozó gyermeket.
Kenyeri anyukák és gyermekeik a kétezres évek elején, az „Anyatejes táplálás világnapja” alkalmából tartott összejövetelen Kenyeri (családi fotóalbumomból)
Végezetül még két babonás szokást szeretnék megemlíteni, amit akkor „alkalmaztak” egykor, amikor már semmilyen más megoldást nem tudtak találni a gyermek gyógyítására.
Ha megbetegedett valamelyik édesanyának a gyermeke, akkor rossz kést és villát kellett a kezébe vennie, és ennek a két evőeszköznek azt kellett mondania: „Te új hold, új csillag! Engem lakodalomba hívtak, de nem megyek el, hanem gyermekem betegségét küldöm el.” Ezek után az édesanya feje felett, hátrafelé kellett eldobni az evőeszközöket, mégpedig úgy, hogy azok a kerítés vagy kapu felett kiessenek az utcára. Ha a kést és a villát valaki megtalálta és elvitte, azzal a betegséget is elvitte magával. Ha azonban elsőre úgy sikerült eldobni az evőeszközöket, hogy azok a telken belül maradtak, akkor velük együtt a betegség is megmaradt a házban.
Ha a gyermek sebei nem akartak begyógyulni, akkor orvos hiányában úgy próbáltak segíteni rajta, hogy az édesanya magához vett egy új poharat vagy egy új konyhakötényt, és elsétált vele Rábakecskéd végére, a Pápoc és Kecöl felé vezető keresztútig (a mai Turul szoborhoz). Ott egy látható helyre letette a poharat vagy konyhakötényt, és hazasétált. Ha valaki felvette és elvitte ezeket, akkor azzal elvitte magával a házból is a betegséget. Az persze természetes volt, hogy valaki biztosan elvitte az utcára került tárgyakat (már csak jóindulatból is).
Pörneczi Imre és felesége Kamilla, leányukkal Marikával, a két háború között Kenyeri (családi fotóalbumomból)
Ezt a két babonás történetet özvegy Németh Jánosné 84 éves asszony mesélte el az 1950-es években Horváth István plébánosnak. Arról azonban már nem beszélt a mesélő sem, hogy valaki tényleg meggyógyult volna ezek után, vagy éppen egy nehezen gyógyuló seb „átköltözött” volna valaki másra. Erre csak annyit feleltek a babonás öregek: „akkoriban úgy hitték”. Azóta elmúltak ezek a babonás szokások, de mégis érdekesnek tartottam lejegyezni néhányat a mai nemzedék számára.
Pörneczi Tamás, 2021 június
Forrás: Horváth István plébános kéziratai
