Egy kiállítás emlékei
A mai napig emlékszem arra, hogy a szomszédban, Gizus néni konyhájában, a sparhelt felett, egy szép, hímzett falvédő díszelgett, aminek cirádás betűiből már nagycsoportos óvodásként el tudtam olvasni néhányat. Sajnos a szövegére nem emlékszem már, de a múlt hónapban, amikor egy kiállítás megnyitóján szerepeltünk a citerazenekarral, szinte azonnal Gizus néni régi konyhájának képe jutott az eszembe. A csendes, belsőséges hangulatú galéria, és az egészen közel helyet foglaló közönség ugyan nem hasonlított a szomszéd néni konyhájára, de a háttérben elhelyezett gyönyörű viseleteknek és méginkább a nagyanyáink konyháiból összegyűjtött hímzett falvédők, mégis ezt az emlékképet idézték fel bennem. Mai bejegyzésemben, ennek a celldömölki kiállításnak a fotói segítségével igyekszem minden kedves olvasómat visszarepíteni az egykori, kenyeri konyhákba és tisztaszobákba.
Bejegyzésem nem jöhetett volna létre Molnár Istvánné (született Kovács Erzsébet) gyűjtőmunkája, és leánya, Molnár Lilla segítő közreműködése nélkül. Erzsébet közel 10 évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni a hímzett falvédőket, és a mai napig gyermeki örömmel, lelkesedéssel keresi, kutatja ezeket az egykori faldíszeket. Lilla közreműködésével sok mindent sikerült megtudnom a falvédők történetéről, díszítéséről, készítési technikáiról. Ezúton is köszönöm szépen a segítségüket.
A 40-50 év feletti korosztálynak bizonyára van valamilyen emléke a falvédőkről. Talán a nagyszülők konyhájában vagy szobájában, esetleg valamilyen néprajzi kiállításon láttunk már ilyen faldíszeket, de az eredetükről nagyon keveset tudunk. Pedig a feliratos falvédő nagy történelmi múltra tekint vissza, ráadásul nem is a magyar, hanem a német kultúrában gyökerezik. Onnan a 19. század végén érkezett hazánkba. Először a tehetősebbek körében vált népszerűvé. Ahogy mondták: úri szokás volt falvédőt kirakni, a nyugati divatot követni. Az első falvédők éppen ezért nem is hazai termékek voltak, ahogyan a hímzett szövegek is németül szerepeltek rajtuk. Természetesen, ahogyan más szokások is, úgy a falvédő használata is fokozatosan terjedt el előbb a polgárság, később a parasztság rétegeiben is.
Az idők folyamán, mint annyi más „népivé” váló tárgynak, a falvédőknek is neves művészettörténészek voltak a létrehozói. A szakirodalomban legtöbbször a bécsi Jakob Falke nevét említik, aki a bécsi iparművészeti múzeum létrehozója és első igazgatója is volt. Falke őszinte meggyőződéssel igyekezett beavatkozni, a nagy többségükben művészietlen női kézimunkák helyes irányba terelése érdekében. 1871-ben jelen meg „Művészet a lakásban” című nagyszabású könyve, amiben részletesen bemutatta, hogy az egyszerű rajzok vonalát követő lapos-öltésű hímzések mennyivel szebbek lehetnek, mint az akkoriban alkalmazott, festményeket utánozni próbáló bonyolult technikák.
Bizonyára hasznosak voltak a könyvben leírt tanácsok a hölgyek számára, hiszen az úri családoknál szinte azonnal megkedvelték az új stílust, és megjelentek a vászonra hímzett faliképek a nappali és társalgó helyiségekben. Amikor aztán – a viszonylag könnyen elsajátítható és olcsón megvalósítható – új hímzési technika elterjedt a szegényebb néprétegek között is, az uralkodó osztály házaiban rögvest száműzték a falvédőket a vendégek fogadására alkalmas helyiségekből a konyhákba és a gyerekszobákba. Itt aztán lassan új szerepet kapott a feliratos hímzés: a korábbi faliképek helyett falvédőként kezdték használni.
Az 1900-as évek elejére, Európa szinte minden országában, még a legszegényebb néprétegek körében is megtalálhatók voltak a száröltéssel vagy keresztszemmel elkészített, tárgyak és figurák kontúrjait tartalmazó vászonhímzések. Kedveltségére jellemző, hogy a legkisebb településekre érkező vándorkereskedők kínálatában is megtalálhatók voltak, a hímzett falvédőket utánzó, olcsó papírfalvédők a legszegényebb vásárlók igényeinek kielégítésére.
Hazánkban sem volt ez másképp, a század elejére általánossá vált a kisiparosok, munkások és főleg a parasztok körében, akiknél a falvédők eredeti falikép funkciója továbbra is megmaradt, festmények híján ezekkel díszítették a ház helyiségeinek falait. Mivel ugyanerre az időszakra esett a szabadkéményes konyhák megszüntetése és a ma is használatos, kéményes füstelvezetés kialakulása, ezért a konyhák képe is megváltozott, lassan eltűntek a hatalmas kormos falfelületek. Az éppen elterjedőben levő falvédő pedig, a mondás szerint: jókor volt, jó helyen. Az új konyhai tüzelőberendezések, a berakott spór, a csikóstűzhely vagy a lemezsparhelt plattja fölötti falrész ideális volt a falvédők számára: oda kerültek, ahová a főzés során képződő szennyeződés lecsapódhatott.
Ez a falrész legtöbbször a bejárati ajtóval szemben, esetleg a konyha belsőbb részén került kialakításra, így a belépők azonnal láthatták a konyha díszítését is szolgáló falvédőt. Természetesen a lakások más falfelületeire is kerültek falvédők. A konyhai munkákhoz használt asztalok fölé, az étkezőasztalok mellé, a mosóhelyiségekbe és mosakodási-tisztálkodási asztalkák fölé is. Falvédők függhettek még a tárolók, kisebb stelázsik fölötti, a piszkolódástól csak alig veszélyeztetett falakon is. Az évek során hímzett, jól sikerült falvédők lassan megjelentek olyan falrészeken is, ahol nem volt védő-funkciójuk, mindössze díszítő elemként tették fel.
Minden hímzett falvédő két fő motívumot tartalmazott: egy szöveget és egy képet. Elsőként bizonyára legtöbben a szöveget olvasták el, és azt követően nézték meg, hogy mit is ábrázolnak a kép részletei. A magyarországi falvédőkön eleinte kizárólag a német nyelvű társaikon szereplő szövegeket olvashattuk, természetesen magyarra átültetve. Ilyenek például a „Wenn die Not am grössten, ist Gottes Hilfe am nächsten” (nálunk a „Minden szükségedben bízzál Istenben” formában használatos) vagy a „Ordnung und Sauberkeit regieren die Häuslichkeit” (Tisztaság és rend tartják a házat fenn).
Ahogy egyre több falvédő készült, úgy növekedett a feliratok száma is. Népdalok, műdalok kiragadott részei, közmondások és szólások jelentek meg a falvédőkön, de hamar terjedtek a spontán ötletek is. Minden felkerülhetett, ami a köznyelvben fontos volt. Persze, egy idő után leleményes kereskedők meglátták az üzletet, és vásárokon árultak előnyomott mintákat, melyeket aztán a nők, asszonyok, lányok kihímeztek. A konyhai feliratok elsősorban az asszony birodalmát dicsőítették és evés-ivás körüli bölcsességeket tartalmaztak: „A konyha a háziasszony lelke”, „Az én konyhám – az én büszkeségem”, „Saját tűzhely aranyat ér”, „Minden asszony, ki talpraesett, olyat főz mit férje szeret”, „Előbb kóstold, aztán dicsérd”, „Van nekünk mit sütni főzni, nem kell a szomszédba menni” és még sorolhatnám.
A falvédők szövegei mellett, a képek, motívumok is megtalálhatók voltak. A felületet legtöbbször egy vonalrajzos, szár vagy keresztöltéses, esetleg kontúros képrész uralta, amely többnyire középen, esetleg a kép szélén helyezkedett el. A képrész csak ritkán hiányzott a falvédőről, központi helyét ilyenkor szövegrész vette át. A szöveg a képrész fölött, alatt, vagy mellette futott néhány sorban, általában több részre tagoltan. A képrészt és a szövegrészt leginkább növények és virágdíszek kötötték össze, egyben keretbe foglalva vagy az üres felületeken kiegyensúlyozva a kompozíciót. A falvédőképek igazi keretét azonban a falvédők széldíszítményei adták. Ezek változatos készítés technikájúak voltak: pelenkaöltéssel, vászonszegővel, szegőszalaggal vagy slingelten szegettek, esetleg cakkosra vágottak vagy horgoltak.
A színhatás ugyancsak egyszerű volt. Maga a vászonanyag fehér alapszínű volt, melyen csak nehezen érvényesültek a vékony rajzú vonalszínek. Ezért különösen gyakoriak voltak a piros és a kék pamutfonállal hímzett és azonos színű szegővel ellátott falvédők. Az idő előre haladtával színes falvédőket kezdtek hímezni, ezek színhatása már jóval harsányabb lett.
De miért is készültek ezek a falvédők, kérdezhetnénk. Részben önmaguknak, akik hímezték, részben pedig az érzelmeik kifejezése volt, legyen szó akár szerelemről, politikai állásfoglalásról vagy vallási meggyőződésről. Mivel a falvédőkészítés egyértelműen női műfaj volt, sokszor a női érzések kifejezésére szolgált. Láthattuk ezt a konyha szövegeinél, de a női egyenjogúság kialakulásának is fontos állomása volt a falvédő szövegeinek kiválasztása. Azt az üzenetet közvetítette, hogy a nők is megszólalhattak és üzenhettek. Nem teljesen alaptalan tehát az a feltételezés, hogy a falvédő kultúra felvirágzása Magyarországon, az 1900-as évek első felében, a női öntudatosulás első széles körű társadalmi megnyilvánulása volt. Még ha olykor félénk, esetlen és rejtőzködő, de egyre határozottabb formában.
Az idealista felfogásból fakadóan, a falvédőkön szinte mindig az idilli családképet láthatjuk, a jól elhatárolt női és férfi szerepeket. Gyakran a famíliához, kedveshez, munkához, pénzhez fűződő intelmeket fogalmaznak meg, erkölcsi, vallási meggyőződést hirdetnek. A feliratos falvédők saját kis szentimentális világában, a konyhába száműzött háziasszony tiszta, dolgos, a kereső férj „csak a vizet issza”, szabad idejét szerettei körében tölti, a fiatalok szerelmesek, az egymástól elszakítottak hűségesek, a társ nélküli egyedüllét csupa szenvedés és mélabú, az otthontól távol élők a szülőfalujukba vágyódnak, a múlt keserű, de a jövő reményteli, a haza pedig dicsőséges. Ezt az idealista képet aztán számtalan formában és szövegváltozatban olvashatjuk az egykori falvédőkön, egy-egy népszerűbb darabnak akár 25-30 változata is ismert.
Akár a népművészeti érték, akár a giccs kategóriába soroljuk a falvédőket, és megmosolyogjuk naiv megformáltságukat és jámbor felirataikat, nem feledhetjük el, hogy néhány évtizede még elmaradhatatlan dísztárgyként varázsolták otthonná szüleink, nagyszüleink lakóhelyét. Talán emiatt, a hozzájuk kötődő érzelmi töltet miatt szeretjük ezeket a tárgyakat.
Lehetetlen utólag belelátni az egykori férfi fejekbe, és elképzelni azt a pillanatot, amikor a lányos ház konyhájába betoppanva, meglátták a falat ékesítő hímzett bölcsességet, ami éppen rájuk, a házasulandó legényekre vonatkozott. Talán „A kis barna menyecskének rengeteg a dolga, soha el nem fárad s mindenre van gondja” szöveget olvasva, azonnal megnyugodtak az egykori legények, hogy kezes, ügyes, szorgalmas háziasszony lesz a kiszemelt lányból. Talán ezeket a tárgyakat megalkotó és kifüggesztő leányok is azt remélték, hogy szívvel-lélekkel készült falvédőjük beteljesíti a vágyaikat, és a férfiak viselkedését is jótékonyan befolyásolja. „Konyhapénzem legyen elég, mindig finom lesz az ebéd”, „Nekem olyan ember kell, ki korcsmába nem jár el, egye itthon vacsoráját, becsülje meg a családját”, „Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza.”
Hosszan lehetne még sorolni a példákat, amelyek alátámasztják, hogy az egykori falvédőkön szereplő, mai szóhasználattal „párkapcsolati tanácsadás” szerint, egy jó kapcsolathoz három hozzávaló szükségeltetik: a gondos háziasszony, a törődésért hálás, nem mellesleg józan férj, és a harmónia megteremtését elősegítő jó ételek. Beláthatjuk, hogy azért egy harmonikus kapcsolatban ennél többre is szükség van.
Sokan, sokféleképpen próbálták meg az idők során besorolni a falvédőket: színeik, szövegeik, mintázatuk, öltési kivitelezésük, tartalmuk, stb. Számomra talán a leginkább szimpatikus a témájuk szerinti csoportosítás: vallási szövegezés (például „Minden szükségedben, bízzál Istenben!”), hétköznapi igazságok (például „Szívemnek, lelkemnek az a kívánsága, hogy éljek én férjemmel örök boldogságban”), nóta és műdal idézetek ( például „Hogyha minden sóhajtásom galambszárnyon repülne…”). Amikor meglátunk egy mosolyogtató feliratú, vagy rajzú falvédőt, mindenképpen jusson eszünkbe, hogy mindegyik egy igen nehéz megélhetési gondokkal teli időszak emléke. Ha nem is egyértelmű módon, de tükröződik bennük a régi élet nehezen tűrt kötöttségeiből való szabadulásának vágya, és az addiginál jobb életmód utáni vágyakozás is.
A konyhai falvédők a kockaházak és a csempézett konyhák megjelenésével lassacskán eltűntek. Először átkerültek a nyári konyhák falaira, majd onnan a szekrények mélyére, ahol várják jobb sorsukat. Nagyon kevés helyen használják még rendeltetésszerűen a népművészetnek ezen különös alkotásait. Talán ott maradtak csak meg, ahol idős özvegyasszonyok vagy több generáció él együtt, és ott a nagymamára, dédmamára való tekintettel nem selejtezték még le őket.
Én sem most jöttem le a falvédőről! – mondjuk ezt ma is gyakorta, de vajon tudjuk honnan ered, mit takar a kifejezés? Általánosságban olyankor használjuk, ha szemléletesen, egy képpel szeretnénk kifejezni, hogy vannak tapasztalataink, nem csupán egy hímzett alak vagyunk a falon, a falvédőn, hanem hús-vér ember, akit nem lehet átverni, aki tisztában van a dolgokkal.
Bízom abban, hogy hasznos volt egy kicsit belemélyedni a falvédők történetébe. Ki tudja? Talán egyszer előkerülnek majd újra a szekrények mélyéről ezek a hímzett csodák, és akkor talán egy kicsit más szemmel tekintünk majd rájuk. Talán a feliratok mögött meglátjuk azt a rengeteg munkát, ami az elkészítésükhöz kellett, egy régi korszak dolgos leánykezeit, az egykori vágyakat és reményeket egy jobb világ iránt. Akkor majd elmondhatjuk, igenis tisztában vagyunk ezekkel a dolgokkal, és nem most jöttünk le a falvédőről.
Pörneczi Tamás, 2021. október
Források: Nagyanyáink konyhájából című kiállítás (Celldömölk, 2021. szeptember) Molnár Istvánné (született Kovács Erzsébet) falvédőinek fotói; Molnár Lilla tárlatismertetője; K. Csilléry Klára: A feliratos hímzett konyhai falvédők múltja
