Mire a falevelek lehullanak…1. rész

Világháborús kenyeri és rábakecskédi hősök emléke

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – jelentette ki II. Vilmos német császár 1914 augusztusában. Ekkor még kevesen sejtették, hogy a villámháborúként induló konfliktus mennyi szenvedést hoz Európának, és benne az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek, köztük településeinknek is.

Ezekben a napokban sokan gyertyát, mécsest gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére, felkeressük a temetőkben hozzátartozóink sírjait, és emlékezünk. Vannak azonban olyanok is, akiknek nincsen sírja a temetőben, ami felett imádkozhatnánk, akik egy évszázadnál is régebben nyugosznak idegen földben anélkül, hogy a mai utódok bármit is tudnának róluk. Ők az I. Világháború hősei. Mindössze gondosan névsorba rendezett, márványtáblába vésett nevek ők, Kenyeriben huszonegyen, Kecskéden huszonhatan. Egy olyan háború hősei ők, ami hatszázezer magyar katona életét oltotta ki, ami további másfél millió sebesültet és magyar hadifoglyot hagyott maga mögött. A halottak napjához közeledve, mai bejegyzésemben róluk szeretnék megemlékezni.

A rábakecskédi és a kenyeri világháborús emlékmű eredeti márványtáblái. Évtizedekkel később, a II. Világháború harcaiban meghaltak neveit tartalmazó márványtáblákat is ezekre az emlékművekre helyezték el utólag mindkét településünkön (saját fotóim). 

Az európai kultúrában és így Magyarországon is, a halottak napja eredetileg kizárólag keresztény ünnep volt, az elhunyt de az üdvösséget még el nem nyert hívekért, amit a katolikusok máig a mindenszentek (november 1.) főünnepét követő napon tartanak. Az eltelt évszázadok alatt azonban az október 31 és november 2 közötti időszak, a katolikus egyház ünnepnapjaiból, egy felekezetektől független, az összes elhunytról való megemlékezés időszakává vált.

A Odilon de Cluny bencés apátnak köszönhetjük a halottakról való megemlékezés napját, aki annak ellenére, hogy nemesi családban született, szerzetesi ruhát öltött magára a clunyi apátságban, amelynek 994-ben a vezetője lett. Az 1030-as években vezette be az általa irányított kolostorban a halottakról való megemlékezés napját. Ezt vette át a Katolikus Egyház később, mint a halottak napját. Az ünnep a 11. században terjedt el széles körben, és a 14. században vált hivatalossá. A rövid bevezetés után 400 évet lépjünk előre az időben, az 1900-as évekig.

1914. augusztus elsejével Vas megyébe is megérkezett az általános mozgósításról szóló hirdetmény. Kitört a Háború! A visszaemlékezések szerint, a férfiak eleget téve a behívóparancs rendelkezésének, abbahagyták mindennapi foglalkozásukat és lelkesen indultak katonának. Kenyeri és Rábakecskéd katonái néhány kivételtől eltekintve a császári és királyi Carl Schikofsky nevét viselő 83. gyalogezredbe kapták meg a behívójukat. A jellemzően fiatal katonák tettrekészséget Horváth Lajos rumi katona a naplójában így fogalmazta meg: „voltaképpen háború nem is lesz, a szerbek, ha észreveszik mozgolódásunkat, s ha felkészülve megjelenünk a határon, azonnal teljesítik összes kívánságainkat.” 1914. augusztus 7-én a menetkész zászlóalj Szombathely főterén sorakozott fel, ahol esküt tettek. Augusztus 12-én, négy napos vonatozás után érkeztek Rzeszówba, Kárpátalja központjába. Néhány nap múlva már a fronton harcoltak.

 83. gyalogezred saját indulója

A Nagy Háború azonban a gyors befejezés helyett egy „második halottak napját” hozott magával. Az 1914-es év végére egyre nagyobb lett a harcokban vagy annak következményeiben meghalt katonák száma.

A 18. honvéd gyalogezred temetője az 1910-es évek második felében (forrás: Kajon Árpád fotógyűjteménye)

Elsőként 1915. júliusában, Abele Ferenc vezérkari őrnagy írt levelet Tisza István miniszterelnöknek arról, hogy az elesett katonákról méltóképpen meg kellene emlékezni. Tőle függetlenül, az itthon maradt családtagok is hasonlóan gondolkodtak. Mindezek hatására 1915-ben megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, majd 1917-ben törvény és belügyminiszteri rendelkezés született hősi emlékművek állításáról. Így már hivatalosan és kötelező érvényűen is, minden településnek saját anyagi forrásból emléket kellett állítania a település hősi halottainak. Ezek az emlékművek a díszes szoborcsoporttól az egyszerű emléktábláig bármilyen formát ölthettek, központilag nem határoztak meg semmilyen kötelező előírást.

A Hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely kimondta, hogy „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”. A törvény értelmében a világháború halottairól májusban (is) megemlékeztek. Ez az emléknap azonban mindössze húsz évig élt: 1945-öt követően, a kommunista időszakban az ünnepet már nem tartották meg.

Érdekességként jegyzem meg, hogy az egyik legnagyobb alkotás az összes elesett első világháborús katonára emlékeztető Hősök emlékköve, amelyik a budapesti Hősök terén a Millenniumi emlékmű előtt állt. A kő 6,5 méter × 3 méter × 1,3 méter nagyságú és 470 mázsa súlyú monolit mészkő volt, ami egy budakalászi bányából származott. Az Andrássy út felé néző oldalán az első világháború dátuma (1914-1918) állt, az ellenkező oldalon pedig a felirat: „Az ezeréves határokért.” Az emlékmű tetején egy stilizált kardmarkolatra emlékeztető kereszt volt látható. A műemléket a talajszint alá süllyesztették, körülötte pázsitot ültettek. A kőtömb így egy méltóságteljes tömegsírt szimbolizált. Az idők során aztán politikai változások miatt, kétszer is (1956-ban majd 2000-ben) újabb emlékmű került a Hősök terére, az eredeti kő helyére, különböző feliratokkal. Ezen a fotón az eredeti hősök emlékkövének avatását örökítették meg 1929. május 26-án. 

Az emlékművek építését ugyan 1917-ben törvénybe iktatták, de az 1920-as évek elejéig alig készültek el néhány helyen. Ez érthető is volt, hiszen a háború ugyan 1918-ban véget ért, de az elhurcolt hadifoglyokról, a sebesültekről semmit sem tudtak a hozzátartozók. Településeinken is csak 1928-ban készültek el az emlékművek: Kenyeriben a templom bejárata mellé építették meg, Rábakecskéden pedig a turul madaras emlékoszlop készült el.

Varga Anna a rábakecskédi hősi emlékmű előtt, amit egykor díszes oszlopok közé épített kerítés vett körbe (a fotót Nemes Jenőnének köszönöm)

A harcok idején a postások a frontról érkezett leveleket kézbesítették először, örömet vagy bánatot okozva a családtagoknak. A szóbeszédekből, a hazatért sebesültek elbeszéléseiből igyekezett mindenki valami apró kis hírt megtudni a szeretteiről. Volt azonban két olyan írott hírforrás, ami 1914 és 1918 között, heti rendszerességgel megjelent. Az egyik a „Hírek a sebesültekről és betegekről”, a másik a „Veszteséglajtrom – Veszteséglista” címet viselte. Bizonyára nem kell magyaráznom, hogy a második listában szereplő katonák már soha nem tértek haza otthonukba. A listákat Bécsben nyomtatták, az első oldalak tíz nyelvre lefordított útmutatót tartalmaztak. A sebesültekkel és halottakkal kapcsolatban, magyarul a következőket olvashattuk.

Útmutatás

Betegségek: Cholera, bélhagymáz (=önkívületi lázas állapot), küteges hagymáz (=hastífusz), váltóláz, tüdő- és mellhártyalob, vérhas és himlő külön kiemelendők, a többi betegségek csupán mint „beteg” jelzendők.

1. Tudakozódások a megsebesült illetőleg a megbetegedett hol-tartózkodásáról és sebesüléséről vagy betegségéről, előnyomtatott kettős levelezőlapon vagy táviratilag (válasz fizetve) az osztrák vörös kereszt társaság tudakozó irodájához Wienben, vagy a magyar vörös kereszt egylet tudakozó irodájához Budapestre intézendők.

2. A halottak eltemetésének napját és helyét az illetékes lelkészi (anyakönyv vezető) hivatal adja tudtul.       

A háború ideje alatt közel 76 000 oldalnyi veszteséglajstrom jelent meg, ami tartalmazta a háborúban résztvevő felek veszteségeit, függetlenül attól, hogy milyen nációhoz tartoztak. Más kérdés, hogy az elesettek számát a hadi-szokásnak megfelelően nem mindig akkor közölték, amikor az a valóságban megtörtént, mert az ellenség is ugyan ezeket a listákat olvasta. Ahogy mondani szokták: igazmondással még nem viseltek háborút, amióta az emberiség öli egymást.

Előrenyomtatott tábori postai levelezőlap, aminek a hátoldalára alig néhány sort lehetett csak írni, de az otthoniaknak ez is sokat jelentett a háború idején. 

A világháború és az azt követő évek eseményeit Hannig János egykori plébános jegyezte fel Kenyeriben, aki 1917. május 1-én Kemeneshőgyészről került a faluba (sajnos elődjeinek feljegyzéseit nem sikerül megtalálnom).

„1917 Szerbia, Románia, Montenegró leverve – occupálva (=megszállva), a nagy Orosz birodalom forradalmak játéka, Olaszország ellen október végén indult meg a központi hatalmak nagy offenzívája – biztató előjelekkel! Nálunk a falu kiürülve, férfi alig van itthon, az is jórészt csak felmentett vagy rokkant. Hadifoglyok látják el a földmunkákat. Nálam is van egy orosz: Kalinonenko Vaszily, Poltava kormányzóságból, 44 éves, 4 gyermek atyja. Ügyes, szorgalmas, házi lakatos, suszter, ács, kovács, földműves egy személyben! Írni-olvasni nem tud. Keveset megtanult magyarul. Hetenként kap 20 koronát és ellátást. Ruhát az ostffyasszonyfai fogolytáborból kapott több ízben. (a háború végén) Hálás volt jó bánásomért! A háború tartott 1914. augusztus 1-től 1918. október 31-ig.”

Az általam fellelt dokumentumok között alig találtam valamilyen információt arról, hogy a településeinken megépült emlékművek fekete márványtábláiba bevésett neveit milyen módon gyűjtötték össze. Természetesen az elhunyt katonákról érkezett hivatalos leveleket a plébános bevezette a meghaltak nagy könyvébe, és fel is jegyezte magának. Sajnos azonban a plébános által vezetett összesítés valamilyen okból megszakadt, ezért Kenyeriben 10 név, Rábakecskéden pedig mindössze 4 név szerepel a feljegyzéseiben, annak ellenére, hogy az emlékművekre végül sokkal több név került fel.

Hannig János plébános feljegyzései a falu hősi halottairól 1918 (a Kenyeri plébánia irataiból). Látható, hogy elegendő helyet hagyott ki a lista folytatásához, de valamely okból nem került ide minden hősi halott neve, így csak ez a csonka névsor maradt meg az iratok között.

Amikor ehhez a bejegyzésemhez gyűjteni kezdtem az anyagokat úgy gondoltam, hogy településünk hősi emlékműveibe vésett nevek közül mindössze néhány névnek járok majd utána alaposabban. Látva azonban, hogy a több mint száz éve meghaltakról mennyire keveset tudunk, úgy döntöttem, hogy a lehető legtöbb kenyeri és rábakecskédi hősi halált haltról igyekszem megtudni amit csak lehetséges. Ehhez azonban további kutatásokra van szükség, így egy következő bejegyzésben igyekszem majd részletesen, névről-névre haladva megosztani olvasóimmal minden információt. Ma csak három testvért szeretnék kiemelni közülük.

A templom melletti hősi emlékművön családom három tagjának neve is szerepel: Pörneczi Béla, István és Kálmán. A három fiú egy népes család tagja volt. Dédszüleim, Pörneczi Vendel és Őri Mária házasságából 10 gyermek született, ami az 1800-as években szinte átlagos volt. Mondhatnám a hagyományt szüleiktől örökölték, hiszen ükapámnak, az 1803-ban született Pörneczi Jánosnak és feleségének Lakatos Borbálának is 10 gyermeket adott a sors.

Dédapám korabeli fotója és a Kemenesalja napilap cikke a három hősi halált halt fiáról. Bővebben itt is írtam róla korábban: Hősi emlékműveink igaz története

A családban Mária után, Béla volt az elsőszülött fiú, akit 1884. július 14-én keresztelt meg Mazaly József egykori kenyeri plébános. A következő években a házaspárnak leányai születtek, majd 1890. július 21-én született István, és őt követte 1892. június 11-én Kálmán. A házaspárnak még négy gyermeke született ezután, köztük 1900-ban apai nagyapám Endre is.

Béla, István és Kálmán gondtalanul élték a kenyeri gyerekek életét, segítettek szüleiknek a gazdálkodásban, az iskolában betűvetésre, olvasásra és számolásra tanította őket Szatlmayer János kántortanító, és szorgalmasan ministráltak a templomban is. Apjuk kisbirtokosként szerepel az egykori dokumentumokban, de a famegmunkáláshoz is jó érzéke volt, és igyekezett fiainak is továbbadni mindazt, amit tudott a fáról, a fafaragásról. Két fia is fogékony volt ezzel kapcsolatban: Kálmán és Endre is hasonló szakmát választottak.

Az 1900-as évek elején mindhárom fiút Kenyeriben találjuk. A legidősebb Béla, 24 éves korában házasságot kötött a nála egy évvel fiatalabb, szintén kenyeri Horváth Paulinával. Az 1909-ben megkötött házasságból egy gyermekük született (Dénes).

István, aki még nem töltötte be a huszadik évét édesapja legnagyobb segítsége ebben az időszakban. Esetleges házassági szándékairól nem maradt fenn semmilyen információ.

Kálmánt inkább a finomabb fafaragások, a kézügyességet igénylő dolgok érdekelték. Apja támogatását élvezve, a szombathelyi Lewisch Róberthez, a korszak egyik leginkább meghatározó fafaragójához, templomdíszítőjéhez, szobrászához iratkozott be tanoncnak. Kálmán szerette ezt a munkát, de leginkább az oltárok és azok díszítésük vonzotta a fiatalembert. Húszéves korára oltárkészítő és aranyozó képesítést szerzett, számtalan templombelső elkészítéséhez adta tudását névtelenül, a Lewisch Róbert egyházi műintézet dolgozójaként. Az 1910-es évek elején szerelmes lett egy ismeretlen hölgybe, akiről – a hozzá írott verseiből – annyit tudunk, hogy Mariskának hívták. 1914 tavaszán – még békeidőben – besorozták őt a 83. gyalogezredbe.

Lewisch Róbert egyházi műintézetének dolgozói az 1910-es évek elején. Talán valamelyik fiatalember a  fotón Pörneczi Kálmán, de 110 év után sajnos nincs aki ezt meg tudná erősíteni.

Ebben a számomra idillinek látszó időszakban kezdődött el a háború. 1914-ben Kálmán már katona volt Komáromban, és István és Béla is megkapta a behívóparancsot a 83. gyalogezredbe, Szombathelyre. 1914. augusztus 7-én a menetkész zászlóalj Szombathely főterén sorakozott fel, ahol eskütételre került sor. Másnap vonattal indultak Rzeszów-ba, Kárpátalja központjába. Négy napos utazás után érték el az utolsó vasútállomást, ahova az egyik katonavonat a másik után érkezett, és hozta mindenhonnan a szürke egyenruhába öltözött katonákat. „Az állomás és környéke a legkülönfélébb nemű és nemzetiségű katonákkal van elárasztva. Tüzérek, lovasok, egészségügyi csapatok, tiroli vadászok, nemzeti színű pántlikás honvédek és közös gyalogosok számtalan menetalakulatával találkozunk. A tolongás leírhatatlan volt. A városi lakosság tisztes távolban bámulva ácsorgott az utcákon a csapatok körül” – olvasható Horváth Lajos visszaemlékezéseiben.

Pörneczi Istvánt tartalékosként sorozták ugyan be, de a veszteségek miatt hamarosan őt is a harctérre vezényelték. Az első ütközetekre már kora ősszel sor került. A halottak száma mindkét oldalon több száz fős volt.  Pontos helyszínt sajnos nem sikerült kiderítenem, de 1914 őszen súlyosan megsebesült az egyik ütközetben. Sebesülésének hírét az 1914. október 19-én kiadott veszteséglajstromban közölték. Haláláról nem érkezett újabb értesítés. Alig 24 éves volt, ismeretlen helyen nyugszik valahol a Kárpátalján.

Pörneczi Béla szintén a 83. gyalogezredben szolgált, gyalogos beosztásban, a 10. században. A Kárpátaljai harcok után Béla századát az Erdélyi hadszíntérre vezényelték át 1915 elején. „Egy új ellenség érkezett ma, ez azonban igazságos, mert úgy az oroszt, mint bennünket egyaránt gátol. Ez az igen nagy hó és kegyetlen hideg, mely ma éjjel köszöntött be. Érkeznek is már siralmas jelentések, hogy temérdek fagyás van, sajnos sok a súlyos fokú” – olvastam egy visszaemlékezésben. Bélát sem kímélte az időjárás, súlyos tüdőgyulladást kapott 1915. áprilisában, ezért a Brassó-i katonai tartalékkórházba vitték ápolásra. Életét a tábori körülmények között nem sikerült megmenteni. Halála 1915. május 12-én történt, de csak egy hónap múlva, a június 12-i veszteséglajstromban közölték. Ebből tudjuk, hogy Bélát a kórházhoz közeli Postaréten létesített katonai temetőben helyezték örök nyugalomra 31 éves korában. Felesége és gyermeke hiába várták haza. A Brassói Postarét ma egy játszótérnek ad helyet, az egykori sírok eltűntek.

Pörneczi Kálmán emlékkönyvéből származó rajz, amelyiken a Kárpátok hegyei közé képzelte el a Kenyeri templomot (1915)  

Pörneczi Kálmán is a 83. gyalogezredben szolgált, a 4. században de polgári végzettsége miatt hamarosan őrvezető rangot kapott. Állomáshelye a háború előtt Komáromban volt. Itt a laktanyában teljesített őrszolgálatot, miközben egy szebb életről álmodozott. Gondolatait emlékversekbe öntötte, amit egy füzetbe gyűjtött. Ez a kis füzetecske átvészelt két háborút és 110 évet. Az eredeti oldalakról hollétéről nincsen tudomásom, de egy másolat a birtokomban van.

„Szerelem

Szép kedvesem lágy kebele, szíved búját mind érzem, 

Kicsiny madár, dalolj nekem tündéri dalt, hű szerelmem.

Ezüst, arany nem kell nekem, oly bús vagyok, vigyétek el,

Mily illat ez, mily sok virág, egy végtelen kert a világ.

 

Bús-puszta lesz mindjárt az ég, s hullatja le minden díszét,

A csillagok lehullanak fejem körül koszorúnak.

Ha lánc volna csörögne még, hisz ami volt mind eltörték,

Csörög de nem a kezeken, földön csörög leestiben.

 

Ott voltam én a nagy csatán, a zászlót én lobogtatám.

Hoztam haza vérző sebet, elmúlt a harc, beforrt a seb.

Aludj, aludj szép kedvesem, oh szabadság, oh szerelem.

 

Pörneczi Kálmán, Komárom 1914. április 4, éjjel három óra”

A háború előtti békés hónapokat idéző szerelmes versek időszaka 1914 nyár elejéig tartott, amikor távolból imádott Mariskájától bizonyára számára kedvezőtlen híreket kapott: az általa imádott nő elhagyta őt. „Búcsút veszek az élettől és tetőled Mariskám, mert te megcsaltál engemet, hűtlen lettél hozzám” – írta Kálmán 1914 augusztusában. A versek és búcsúlevelek a háború kitörése után, egészen 1914 őszéig folytatódtak. Ezután a frontra került Kálmán is.

Kálmán naplójának első oldala, Emlékversek Felvidékről címmel (1914. április 1, éjjel 12 óra 25 perc)

Arról, hogy a fronton folytatta-e tovább verseit, nincsen tudomásom, de úgy gondolom, hogy gondolatait a harcok közepette is lejegyezte. Sajnos ezek a jegyzetek soha nem kerültek haza, ahogyan Kálmán sem. 1915 novemberében, a Lemberg környékén (ma Lviv, Ukrajna) folytatott harcokban, egy orosz géppuska eltalálta mindkét alsó lábszárát. A harcok elcsendesedése után a harctérről a Lemberg-i tartalékkórházba szállították, ahol nem tudták megmenteni az életét. A dokumentumok szerint, „harctéren szerzett sebesülés következtében halt hősi halált” 1915. december 1-én, 22 éves korában. A közeli katonai temetőben helyezték örök nyugalomra. Halálhírét 1916. február 14-én tették közzé a veszteséglajstromban. Egyik utolsó versével búcsúzom tőle.

„Ne felejts az öröm mámorában,

Ne felejts a szenvedés bajában,

Ne felejts miként a nap ragyog az égen,

Emlékem mindig a szívedben éljen!

Pörneczi Kálmán, Komárom 1914.”   

A több mint száz éve meghalt hőseink történetét, egy következő bejegyzésben igyekszem majd részletesen, névről-névre haladva megosztani olvasóimmal. Ne feledjük el őket soha! Egy háborús emlékmű felirata lebegjen mindig a szemünk előtt: „A harcok helyét idővel elsimítja a szél, de a hősök emléke örök, és örökké él.”