Válogatás egykori sajtócikkekből
Mai témáim: új híd Kecskéd mellett; egy simonyi tehén gyorsvonatra akart szállni; rablóbanda Ostffyasszonyfán; a vonat, két gebe, a parasztember és a mozdonyvezető versenye; a sárvári selyemgyár pusztulása; egy pápoci fiatalember küzdelme a csörgőkígyókkal Amerikában; titkos kártyabarlang Kecskéden.
Mai bejegyzésemben folytatom a régi újságok böngészését. Olvasgatva ezeket a régi lapokat sok olyan cikkre bukkantam, melyek településünkről illetve környékünkről íródtak, de témájuk miatt nem igazán illeszkedtek egyik bejegyzésembe sem. Ezért döntöttem úgy, hogy néhány érdekesebb, egykori hírt önálló posztban osztok meg olvasóimmal, időrendi sorrendben haladva.
Egyik mai cikkem az 1904-ben épült, 1905-ben felavatott és ugyan ebben az évben felrobbant sárvári selyemgyár tragédiáját eleveníti fel.
Elsőként az új, kecskédi Rába hídról szóló cikket ajánlom olvasóim figyelmébe. A hidakkal kapcsolatban egy korábbi bejegyzésemben részletesen is foglalkoztam már, amit itt olvashatnak el újra.
” Új híd a Rábán. Kecskéd határában már régóta érezte hiányát a lakosság annak, hogy nincs a Rábán híd. Cziráky Béla gróf nagy áldozatkészséggel segített a bajon és egy modern, nagyszabású vámos hidat építtetett. A híd teljesen elkészült és az illetékes hatóságok alapos vizsgálat tárgyává tették, vajon a közforgalomnak átadható-e? A vizsgálóbizottságban Herbst Géza főjegyző elnökölt s részt vettek az államépítészeti hivatal, a folyammérnökség, a Rábaszabályozó-társulat, gróf Cziráky Béla és az érdekeltek megbízottjai. A vizsgálat teljesen kielégítő eredményt mutatott s a vármegye főjegyzője a hidat ünnepélyesen megnyitotta a közforgalom részére.” (Kemenesalja, 1905. július 30)
A következő cikkben egy tehénnel ismerkedhetünk meg, aki Nagysimonyi mellett egy gyorsvonatra próbált felszállni, sikertelenül.
” Vasúti kihágás. Szűcs István simonyi lakos tehenét legeltette e hó 1-én a vasúti töltésen és az arra haladó 1307. számú gyorsvonat Simonyi község határában levő 779 -780. szelvény közötti átjáró mellett leütötte a pályatestről. A hanyag felügyelet miatt a zárt sorompók dacára az útátjáró mellett lépett a tehén a pályára, miért is annak tulajdonosa ellen, tehenének hanyag felügyelete miatt, vagyon és személybiztonság elleni kihágás címén feljelentetett a celldömölki királyi járásbíróságnál.” (Kemenesalja, 1905. augusztus 13)
Ostffyasszonyfa szőlőit és gyümölcsöseit egy rablóbanda fosztogatta 1905-ben.
” Szőlőlopás. Ostffyasszonyfán egész egy banda alakult, amely naponként rendszeresen járt a hegyekbe a szőlőt és gyümölcsöt dézsmálni. Fekete Ferenc volt a szövetség feje és 12 tagból álló társaival mintegy 100 korona értékű gyümölcscsel károsították meg a hegytulajdonosokat. Szombaton azonban rajta vesztettek: a hegyőr elcsípett a társaságból kettőt akkor, amikor javában rakták kötényüket az ízletes szőlővel. Ezek tettes társaikat is bevallották s így az egész társaság hurokra került.” (Kemenesalja, 1905. október 8)
A következő cikkben szereplő történet akár Kenyeriben is megtörténhetett, hiszen nálunk is közlekedett már ebben az évben vonat, amit akkoriban vicinálisnak is neveztek. A vidám történet egy szokatlan verseny, még szokatlanabb versenyzőiről emlékezett meg. Szereplői egy fűtő, egy mozdonyvezető, egy parasztember, két gebe és egy magát expressz vonatnak gondoló vicinális.
” A különös vicinális. Az anyós és a vicinális anekdoták immár teljesen divatjukat múlták. Kifogástalan úriemberek és úrinők kellő óvatossággal kerülik e mezsgyét és szellemi sziporkáikat más térre terelik. Mindazonáltal süssék bár rám a maradiság megszégyenítő bélyegét, bátorkodom egy vicinális históriával alkalmatlankodni. Tudva levő: a vicinális igen kedves, praktikus „alkalmatosság”. Meg van ama sajátossága, hogy sohasem fut, rohan, mint a száműzött. Amikor jónak látja, megáll, amikor nem látja jónak, nem áll meg. A mi vicinálisunk (és ez piros betűkkel lesz följegyezve a HÉV történetében) a stréberség híres mezejére lépett, föltolva magát az elsők közé és kollégáira fütyülve száguldott, mint a megkergült bika.
Hogy a tárgyra térjek: úgy esett az eset, hogy a fentebb említett vicinálisunk egy kisebb állomáson megállt. Emberek leszálltak, emberek fölszálltak, a mozdonyvezető is leszállt. A mozdonyvezető azonban nem szállt föl. A vonat – mert neki, helyesebben a fűtőjének úgy tetszett – szokásos zakatolással megindult.
A vicinális érdemes vezetőjének sürgős elintéznivalója akadt az állomáson. Mikor visszatért – bár forró nyár volt – úgy vélte, hogy a világ megfordult, egyszeriben sűrű, nehéz köd telepedett a vidékre, mitől nem látja a vonatát. Nagy álmélkodása csakhamar eloszlatta a ködöt, tisztán látott, oly tisztán, hogy újból elborult minden előtte. Méltóságteljesen ballagott a HÉV tisztes távolban, vezetője nélkül.
Hogy miért indította meg a fűtő a vicinálist, azt a szorgos vizsgálat se tudta kideríteni. Igen homályos az ügy. A fűtő – védekezése szerint – azt hitte, hogy a mozdonyvezető úr a vonaton van s nyilván valamelyik ismerősével diskurál. Lehetséges azonban, hogy a fűtő merő nagyravágyásból önkényesen léptette elő magát, hogy a mozdonyvezetői magas méltósággal járó gyönyöröket élvezhesse.
De térjünk vissza a mi mozdonyvezetőnkhöz.
Pillanatig merően bámult vicinálisa után, majd egy hatalmas lélegzetvétellel a vonat után vetette magát. Hasztalan volt minden erőlködése, a vicinális vígan folytatta útját, rá se hederítve az utána iramodóra. A mozdonyvezető megállt, letörölte a vízzuhatagot magáról és szétnézett. Ezt okosan tette, néhány lépésnyire két szomorúan legelésző gebét pillantott meg. Gondolt egyet s aztán tett mezejére lépett, illetőleg egyik mit sem sejtő soványságra ült és hatalmas ökölcsapásokkal, gyors futásra kényszerítette. A kísérlet bevált. Annyira hajszolta a lovat (nyilván egy szekér szénát ígért), hogy nem nagy távolságban láthatta maga előtt vonatának utolsó kocsiját. A ló prüszkölt, fújt, tajtékozott. A dicső lovas az izzadságok Niagaráját vitte magán. A vicinális haladt, csak haladt…
Miközben ezek történték, az árvád maradt ló szívszaggatóan nyerített társa után. Erre előkerült a két gebe gazdája s nem csekély csodálatára látta, hogy eltűnt egyik jószága. Csakhamar észrevette a száguldó lovat lovastul. Fölordított a gazda, egy cifrát káromkodott, majd fölpattant másik lovára és utána vetette magát őrületes rohamban (nyilván két szekér szénát ígért) a lótolvajnak. A mozdonyvezető közben csaknem elérte a vicinálist s lihegve kiáltott a fűtő felé:
– Megállj, Pista, megállj!
Pista, a fűtő dehogy hallotta a vészkiáltást, sőt még gyorsabb iramban indította a vicinálist, teljesen beleélvén magát új hivatásába. Felváltva fűtött és vezetett, vezetett és fűtött. Végre is, vicinálisból személyvonat, a személyvonatból gyors, és ebből expresszvonattá vált. Ezenközben a két gebe gazdája is közelébe ért a mozdonyvezetőnek és rettenetes hangon harsogta felé:
– Megállj, himpellér, gazember, gézengúz lótolvaj!
E hangokat is ellepte a nagy, szabad térség. A végeredmény felettébb kielégítő volt. A legközelebbi állomásra holtversenyben érkeztek meg : a vicinális, a mozdonyvezető és a gebék gazdája. Annál is inkább holtverseny volt ez, mert a két ló kilehelte ott nyomban páráját. A vicinális megállt, a fűtő leszállt, a mozdonyvezető leugrott, a gazda lebukott. A mozdonyvezető a fűtőnek, a gazda a mozdonyvezetőnek támadt. Általános dulakodás. A főszereplők véresen kerültek a csendőrségre.
A legvége, hogy a fűtőt elmozdították, mert a vicinálist elmozdította, a mozdonyvezetőt megdorgálták hanyagságáért, a gebék gazdája a megdöglött lovainak árát követelte a mozdonyvezetőtől, ez meg perelte a gazdát, mert alaposan eldöngette.
Legjobban jártak az utasok, kik vicinálison expressz utaztak.” (Kemenesalja, 1905. október 15)
Az alig egy évvel korábban felavatott, modern, sárvári selyemgyár szomorú pusztulásáról olvashatunk a következő cikkben. A pusztulást óriási robbanások okozták, amit először földrengésnek hittek a sárváriak. Felhívom a figyelmet, hogy a cikkben részletesen és „naturálisan” beszámolnak a halottak megtalálásáról.
„ A sárvári selyemgyár pusztulása. A sárvári Chardonnett-féle selyemgyár folyó hó 24-én, délután öt óra tájban robbanás folytán kigyulladt és földig leégett. A kollodium készítéshez szükséges robbanó anyagok, melyek egy henger alakú, tíz méter hosszú és öt méter átmérőjű vaslemez készülékben voltak összehalmozva fölrobbantak s borzasztó pusztítást vittek véghez a nagy terjedelmű gyárban és környéken. A robbanás valóságos földrengést okozott mely az utcán járó embereket a földre dobta, a város távol eső részén levő házak ablakait is bezúzta, és a szobában levő képek, tükrök lehulltak a falakról, sőt a falak sok helyen megrepedeztek. A város lakosságát az első pillanatban rettenetes félelem lepte meg, melyet a gyár felől felcsapó lángok még csak növeltek. A különböző gyárak, a városi és a szomszéd községek tűzoltói csakhamar a helyszínen termettek, de az oltást a még bekövetkezhető robbanásoktól való félelemes elővigyázat jó ideig lehetetlenné tette. A telep nagy része lángokban állott s földig rommá égett. Másfél órai nagy erőfeszítés után lehetett csak a tüzeit lokalizálni, ekkor lehetett csak a robbanás színhelyéhez, a kollodim gyártáshoz közel férkőzni, hol borzasztó látvány tárult a tűzoltók elé. A hatalmas masszív épület a robbanás következtében teljesen eltűnt a helyéről. Az óriási öntöttvas tartályokat apró darabokban több száz méter távolságra lökte el az erős légnyomás.
Hét ember eltűnését állapították meg, akikről kétségtelen, hogy a robbanás áldozataivá lettek.
Lödör János munkás a robbanás színhelyén dolgozott és a szerencsés véletlen folytán megmenekült. Az első halott, akit a mentők felfedezlek, Csonka Ernő volt. A feje szét volt zúzva és csak a ruhájáról ismerték fel. Kovács Ferenc, Németh Gyula, Csikor János és Nagy Sándor, mindannyian nős emberek korommá égtek. Testüknek egy paránya sem maradt épen, s közülük csak Csikor János volt némileg felismerhető. A legirtózatosabb Pankacsi Károly hullája, akinek a fejét a gyár udvarán találták meg. Ebből kitűnik, hogy ő az a munkás, akit a robbanás ereje darabokra szaggatott. Fejét, kezeit, lábait melyeket különböző helyeken találtak, a hullaházban állították össze. Három ember megvakult, ötvennél több súlyos égési sebeket szenvedett. A halottak száma ezidáig hét. A gyár részvénytársaság tulajdonos-igazgatója Chardonett Hilaire francia gróf, kinek találmányai szerint gyártják a selymet a gyárban. A gyár üzemét májusban kezdette meg, mikor nagy ünnepségekkel avatták fel, fényes egyházi szertartásokkal, melyeket István Vilmos szombathelyi püspök végzett, s jelen volt a felavatáson Lipót Szalvator főherceg és Mária Terézia főhercegnő is. A kár óriási nagy.
A robbanás oka valószínűleg az volt, hogy a szigorú tilalom ellenére valamelyik munkás pipára gyújtott és a mélyen tartózkodó étergőzök a gyufától lángra lobbantak. A vizsgálat még folyik.” (Kemenesalja, 1905. október 22)
Mai utolsó előtti történetemben egy barcsi és egy pápoci fiatalember találkozásába pillanthatunk be, akik a távoli Amerikában „futottak össze” egy sivatagban, néhány csörgőkígyó társaságában.
” Egy vasmegyei csikós kalandja Amerikában.
Veszedelmes és nem mindennapi kalandja volt a minap, mint az egyik amerikai lapból olvassuk Fekete Lajos honfitársunknak. Fekete Lajos csak úgy gyalogosan, oldalán elemózsiás táskával New Mexikóból Denverbe igyekezett, hogy munkát keressen. Három nap óta gyalogolt már a kietlen, homokos vidéken. Elfáradva pihenőhelyet keresett. Már le is telepedett és az elemózsiás táska után nyúlt, mikor rémülten vette észre, hogy egy hat láb hosszú csörgőkígyó tart feléje. Fölugrott, hogy valami védőeszközt keressen. Még nagyobb lett a rémülete, mikor látta, hogy nem is egy, de három kígyó támad rá. Már elveszettnek hitte magát, s várta a történendőket. E rémítő pillatatban lódobogást hallott. Egy vágtató lovast látott előbukkanni a hegyek mögül. Rémült kiáltással hívta segítségül a kígyók ellen. A csikós pár pillanat alatt ott termett. Ostorát lekapva válláról, lováról leugrott és az ostorral verte a kígyókat. Rövid küzdelem után a kígyók élettelenül hevertek a földön, a megrémült Fekete pedig csak akkor merészkedett közelebb menni a csikóshoz, aki visszaülve a nyeregbe, indulni készült. Fekete természetesen angolul a nevét kérdezte fiatal megmentőjének.
– John Horváth Hungarian – felelte a csikós.
– Én is magyar vagyok fiam: Fekete Lajos a nevem, barcsi születésű. Hát te hová való vagy?
– Pápoci, Vas megyéből való vagyok, otthon a katonaságnál huszár voltam, itt pedig csikós vagyok. Bátyám hanem bocsásson meg, most nincs időm, már úgyis elkéstem, pedig sürgős a dolgom. Isten velünk! Good bye!
Aztán megforgatva az ostort, szilajon elvágtatott, mint a szélvész.” (Kemenesalja, 1905. november 19)
Mai utolsó cikkemben egy kecskédi, titkos kártyabarlang leleplezésének történetét osztom meg.
” Kártyabarlang falun. Kecskéd községben a csendőrség titkos kártyabarlangnak jött nyomára. Svedits Ferenc kecskédi lakos házába csalogatta a falu módosabb legényeit és hazárd kártyajátékokra biztatta őket. A titkos ház nagy látogatottságnak örvendett. A jobb módú legénység szinte állandó vendége volt Svedits kártyabarlangjának, ahol naponként nagy összegek úsztak el. A nyereséget a legények nem vihették el, hanem kénytelenek voltak a barlangban elmulatni. A csendőrség tetten érte a hazárdjátékosokat. Svedits ellen a bűnvádi feljelentést megtette.” (Kemenesalja, 1905. december 24)
A régi újságcikkek közötti barangolást folytatom…
Pörneczi Tamás
Források: korabeli újságcikkek
