Településünk ipari szövetkezetének kialakulása
1992 október második napja Kenyeriben látszólag semmiben sem különbözött egy átlagos, őszi pénteki naptól. A hat óra előtt felkelő nap sugarai visszatükröződtek az éjszaki zápor után maradt Barátság utcai tócsákban. A termelőszövetkezet hatalmas szürke kapuját édesanyám már néhány perce szélesre tárta. A kapu feletti „GÉPJAVÍTÓ” felirat alatt sorra gördültek be a munkába érkezők kerékpárjai. Volt azonban 58 olyan korábbi TSZ dolgozó, akiknek ez a nap valami újnak a kezdetét jelentette. Ugyanabba a műhelybe léptek be ezen a reggelen is, ugyanazt a munkát végezték, mint az elmúlt évtized minden munkanapján. Csak egyetlen dolog változott: immár ők lettek az épületek, a munkagépek, és a munkahelyük tulajdonosai, aminek a REFLEX Ipari Szövetkezet nevet adták. 2022. október 2-án megalakulásuknak éppen a harmincadik évfordulóját ünneplik.
Mivel a megalakulásuk története is több évtizedre nyúlik vissza, ezért két részre osztottam írásomat. Mai bejegyzésemben igyekeztem összegyűjteni a szövetkezet megalakulásához vezető előzményeket, és szeretném felidézni a kezdeteket. A következő, októberben megjelenő írásomban pedig a REFLEX elmúlt három évtizedének emlékezetes eseményeit olvashatják majd.
A „Kenyeri kenyere” című cikk egyik fotója a Vas Népe 1991. december 9-i lapszámából
Köszönettel tartozom Császár Gyulának, a REFLEX Ipari Szövetkezet első elnökének, aki a napilapok cikkeiből és egyéb más forrásokból beszerzett információimat és az abból levont következtetéseimet, saját egykori tapasztalataival, és gondolataival egészítette ki.
Az ipari szövetkezet kialakulásának gyökerei az 1940-es évek végére nyúlnak vissza. A nagybirtokok államosítása, majd a földosztások után, szükségesség vált olyan szolgáltató vállalatok létrehozása, akik mezőgazdasági gépeikkel bérmunkát tudtak végezni a parasztgazdaságokban. Így volt ez Kenyeriben is, ahol stílszerűen a munka ünnepén, 1949. május 1-én avatták fel a Kenyeri Gépállomást. Építkezésre nem volt szükség, az egykori Cziráky kastélyhoz tartozó területek és gazdasági épületek államosításával a telephely rendelkezésre állt.
A gépállomás vagyona és vezetői az alakuláskor. Az igazgatók titulusa akkoriban „gépállomásvezető” volt (az első vezető neve helyesen: Vaszlavek István). A dokumentumot Császár Gyula bocsájtotta rendelkezésemre.
A gépállomás a helyi lakosok mellett a környékbeli falvak lakóinak is munkalehetőséget biztosított. Kihelyezett brigádok alakultak Csönge, Ostffyasszonyfa, Répcelak, Csánig, Uraiújfalu, Szentivánfa, Vámoscsalád, Vönöck, Kemenesmagasi és Mersevát településeken. Ezeket a körzeti szerelő irányította. A kisebb javításokat így a helyszínen el tudták végezni, ezért csak a nagyjavítások, felújítások történtek Kenyeriben. 1965. január 1-én az önálló Kenyeri Gépállomás beolvadt az 1948-óta működő celldömölki Mezőgazdasági Gépjavító Állomásba. A kenyeri részleg vezetője Illés Ferenc lett. Ezt követően mindössze két évig működött még a gépállomás, ami a termelőszövetkezet megalakulásával, és a paraszti gazdaságok megszűnésével feleslegessé vált. 1967. június 20-án a kenyeri gépállomást felszámolták, hogy helyét egy mások vállalkozás vegye át.
1967 májusában döntött úgy a Vasmegyei Tanács végrehajtó bizottsága, hogy „Cserháti Tsz-ek Gépjavító Önálló Közös Vállalkozása” néven, Kenyeri székhellyel kell létrehozni egy önálló szervezetet, ami a környékünkön dolgozó termelőszövetkezetek munkagépeinek állandó felügyeletét, javítását ellátja. A döntést tettek követték, hiszen alig két hónap elteltével már a megyei napilap hasábjain olvashattuk a következőket: „A volt gépjavító állomás helyiségeiben hozzáláttak a műhelyek rendezéséhez. S mivel megfelelő szakemberek, szerelők azonnali munkába állításának sincs akadálya, remény van rá, hogy a legközelebbi hetekben már nemcsak saját szükségletre, hanem más tsz-ek megrendelésére is dolgoznak.” A gépek javítása mellett már az első időkben is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a a gépek javításához szükséges alkatrészek egy részét akár helyben is el tudják készíteni. A celldömölki Mezőgazdasági Gépjavító Állomástól „örökölt” műhelyekben kezdődött meg a munka, mindössze 13 dolgozóval.
Vas Népe napilap 1971. július 4.
1968-ban érkezett Kenyeribe Jakab Ferenc, akinek vezetésével elkezdődött az ipari tevékenység fokozatos fejlesztése. Ehhez persze kitartásra, és jó kapcsolatokra is szükség volt. Szerencsére mindkettő megvolt Jakab Feri bácsiban (én csak így emlékszem rá gyerekkoromból). Ha valamit nagyon el kellett intézni, akkor a szintén celldömölki származású Szekér Gyulához utazott Budapestre jótanácsért, aki nehézipari miniszterként bizonyára tudott is segíteni a kenyerieknek. Eleinte kizárólag mezőgazdasági gépalkatrészek gyártását végezték. 1971 nyarán már hetvenen dolgoznak. Az akkor jó műszaki felszereltségűnek tekinthető üzemben, három új esztergapad, csiszológép, egyetemes marógép beszerzése vált lehetővé, és a garanciális javításokhoz, valamint az anyagbeszerzéshez két gépkocsit is vásároltak. Az egykori AGROKER által forgalomba hozott, import mezőgazdasági gépek garanciális javítása mellett számtalan pótalkatrészt is gyártottak, melyek az ország minden gépjavítójába eljutottak. Emellett mindennemű gépjavítással, motortekercseléssel, villany- és vízvezeték-szereléssel, búvárszivattyúk javításával is foglalkoztak ezekben az években.
Vas Népe napilap 1978. április 17.
Valamikor 1975-76 körül, gumitermékekkel is bővült a kínálatuk. A kenyeri gépjavító, és az ott készült termékek sikereiről a hetvenes évek végéig többször is írtak a megyei lapok. A Vas Népe, 1977. december 15-i lapszámában ezt olvashatjuk: „Keresettek a kenyeri tsz-gépjavító alkatrészei. Az idén például a különböző mezőgazdasági gépalkatrészek közül a TN-87-es tárcsa gumikorongja volt a legkelendőbb. Csak ezekből 3 millió forintos árbevételt ért el a Cserháti Tsz-ek Gépjavító Önálló Közös Vállalkozása.”
Zárszámadás Kenyeriben (Vas Népe napilap 1985. február 15)
A Kenyeriben és Pápocon tevékenykedő három termelőszövetkezet egyesülése után, 1980. december 31-én a gépjavítót felszámolták. Az emberek természetesen nem maradtak munka nélkül. 1981. január 1-től kezdődően az Egyetértés MGTSZ Kenyeri vezetősége létrehozta a szövetkezeten belül, az Ipari Főágazatot. Az elnökség István Pétert és Császár Gyulát nevezte ki főágazat-vezetőknek, az új belső szervezet élére. Éppen ebben az időszakban adtak hírt arról a napilapok, hogy egyre drágábbak a külföldről behozott gumiabroncsok, miközben az utak melletti elhagyott területeken hatalmas használt autógumi temetőket látni. Néhány vállalkozás megpróbálkozott ugyan ezeknek a gumiknak az újra-hasznosításával, de általában silány minőségű, „újrafutózott” termékeket tudtak csak kisipari módszerrel előállítani. A gondokon a TSZKER (=Agrárszövetkezetek Kereskedőháza) központja egy országos hálózat kiépítésével kívánt enyhíteni. Úgy döntöttek, hogy az ország hat különböző pontján gumifutózó üzemet létesítenek. Az egyik üzemet Kenyeriben tervezték megvalósítani, aminek céljára egy már meglevő TSZ épületet alakítottak át. Olasz gépsort kívántak vásárolni, amivel a harminc személyesre tervezett üzem évente 35-40 ezer abroncs felújítására lesz képes. A tervezett üzemben, a gumik az eredeti állapot nyolcvan százalékát nyerték volna vissza, így azokat az első kerekekre is fel lehet szerelni. Az üzem kialakításának előkészületei a nyár közepére már javában zajlottak. A tervekről és az előrehaladásról többször is tudósított a megye napilapja. A legapróbb részletekig foglalkoztak a „futózott” gumikkal. 1980 júliusában így nyilatkozott István Péter egykori főágazat vezető.
– Miben különbözik majd a Kenyeriben fölújított gumi az eddigi módszerrel futózott abroncsoktól? – kérdezem ismét a műszaki vezetőtől.
– Eddig az elhasznált köpeny mintázatát simára csiszolták és arra ragasztottak egy új futófelületet. Ez gyakran egy erős fékezés következtében egyben levált. Ez a gép egészen a vászonig ledörzsöli a régi gumiréteget, majd egy igen vékony gumiszalaggal, a sebkötözéshez hasonlóan bepólyálja az abroncsot. Utána kapja meg a köpeny a mintázatát, ami kizárólag a Michelin-radiál mintájára készül. A berendezést gyártó cég, száz százalékos minőséget garantál az így készült gumikra, legalább 40-50 ezer kilométerre. Ez a módszer teljesen megegyezik az új gumik gyártásának utolsó munkafázisával. Ezeket a felújított köpenyeket már a kormányzott kerekekre is fel lehet szerelni. (Vas Népe 1980. Július 15.)
Ahogy emlékszem, az utólag futózott gumik sehol sem arattak nagy sikert az autósok között az országban. Bizonyára így volt ez Kenyeriben is, ahol az 1981-ben üzembehelyezett „gumis részleg” sikertermékei nem a futózott gumik lettek. Legalább is a következő évek híradásaiban szinte egyetlen szó sem esik ezekről. Aztán egy 1982 februári cikkben rátaláltam erre a mondatra, ami megerősített a feltevésemet: „A tervezett gumifutózó üzem ugyan nem valósult meg, de ma már azt gondoljuk, jobb is így” – nyilatkozta Jakab Ferenc műszaki főágazatvezető. Igaz, hogy a futózás nem is sikerült, de a gépekkel új gumiipari termékek gyártása kezdődött el.
Vas Népe napilap 1986. április 15.
„Kenyeriben az Egyetértés Termelőszövetkezet tagjai szép eredménnyel zárták az 1982-es gazdasági évet. A szövetkezet tagsága tavaly 27,6 millió forintos nyereségre tett szert. Ebből a nyereségből 12 milliót termeltek meg az ipari üzemben dolgozók. Tevékenységük döntő része különböző műszaki gumik gyártásából áll…Az elmúlt évben adták át az új üzemcsarnokot, ahol a 600-as vulkanizáló préseket helyezték el. Ezekből kettő új, egy pedig teljes egészében felújított. Saját maguk újítják fel azt a nagy teljesítményű hengerszéket is, amelyikkel a gumi alapanyagot gyártják. Idei tervük 45 millió forint termelési érték előállítása, így havonta 4 millió forintnyi gumiárut kell elkészíteniük és értékesíteni. Az általuk gyártott műszaki gumiáruk közül többet saját tervezésben, és a maguk gyártotta szerszámokkal készítenek. Ezzel a megoldással gyorsan tudnak igazodni a piac igényeihez, és nem lényegtelen a tőkés importot kiváltó eredmény sem, mint az IH4800-as vetőgép magvezető csöve, és a Herriau cukorrépaművelő gép „pofozó lapja”, amiket Kenyeriben, saját tervezésben gyártanak. A jó munkát bizonyítja, hogy az idei lyoni nemzetközi vásáron, az Agroteken keresztül, hét terméküket mutatják be…” (Vas Népe 1983. március 20).
A „kenyeri gumiüzem” fejlődése és fejlesztése tovább szárnyalt. A nyolcvanas évek közepére már nyolcvanan dolgoztak a termelőszövetkezet ipari üzemében. Ezek mellett kenyeri, pápoci és csöngei asszonyok – mint bedolgozók – segítették a termelést. Szabadidejükben, GYES alatt, otthonukban ollóval sorjázták a gumikészítményeket, majd a késztermékeket bevitték az üzembe, ahol az átvétel után újabb tételeket kapnak az otthoni elfoglaltsághoz, ami akkoriban egy kis mellékjövedelmet biztosított sokaknak.
Vas Népe napilap 1984. október 28.
„Mindeddig viszonylag keveset hallott a megye lakossága a kenyerieknek erről a vállalkozásáról. Igaz, alig három éve működteti a gumigyártó üzemét, s a lakatosipari részlege is inkább csendben végezte munkáját, minthogy a nagy nyilvánosság előtt is magára hívta volna a figyelmet. Viszont a rövid idő is elég volt arra, hogy kivívja a megrendelők, az alkatrészeket s a más készítményeket használók általános elismerését” – írták egy 1983 augusztusi cikkben, amit teljes egészében is megosztok.
A termelőszövetkezet és benne az ipari melléküzemág dicsőséges évtizede volt ez az időszak. Egymás után ötször lett Kenyeri a megye legjobb termelőszövetkezete, a mezőgazdasági és ipari termelés szárnyalt, mindenki megtalálta a számítását a faluban. Ennek az ipari sikernek – véleményem szerint – a legfontosabb alaköve az volt, hogy Kenyeriben nem bérmunkát vagy részfeldolgozást végeztek, hanem késztermékeket gyártottak. Nem volt itt szó semmilyen csodáról, csak annak a lehetőségnek a felismeréséről, hogy egy termelőszövetkezetben a búza és a tehén mellett, jó pénzt hozhat a szippantócső, és a hidraulika tömlő is. Az itt dolgozók kreativitása, találékonysága is sokat segített az egyre növekvő nyereség elérésében, de magának a szocialista rendszernek a sajátosságai is közrejátszottak ebben. Császár Gyulával, a REFLEX első elnökével beszélve, egy magyar film ládagyára jutott eszembe, ahol eleinte hegyekben álltak az eladatlan ládák, amíg valami „furfanggal” nem sikerül eladni azokat. Harminc év távlatából, ma így emlékezik vissza erre az időszakra Császár Gyula.
„Ha feltesszük azt a kérdést, hogy az 1980-as évek nagy termelési felfutását milyen tényezők is okozták, több dologból áll ez össze. Az 1981. évi egyesülés a termelőszövetkezettel lehetővé tette a kedvezőtlen termőhelyű szövetkezeteknek járó, jelentős beruházási támogatások kihasználását. A másik, nem elhanyagolható tény, a mezőgazdasági üzemekben folyó mérhetetlen pazarlás. Néhány példát mondok. Ha egy hidraulika tömlő meghibásodott, a mellette lévőket is mind kicserélték. Ha egy AGROTEK-es vagy AGROKER-es osztályvezetőt meghívtunk egy vacsorára, másnap érkezett a félmilliós megrendelés. A sofőrünk, Bogdányi Feri mesélte egyszer: „Vittem a 2000 db Hardy tárcsát. A raktáros azt mondta: Jöjjön, nézze meg mennyi van a raktárban. Döntse a Dunába, de az átvételt igazolom!” Megannyi szippantó tömlőt rendelt az AGROTEK Budapest,amit persze mi leszállítottuk, hogy aztán évek múlva féláron visszaadják az eladatlan darabokat. Sorolhatnám még a példákat.
Vas Népe napilap 1984. október 28.
Ekkoriban indult az alumínium öntés is az üzemben. Mindenki számára egyértelmű, hogy a gumicső önmagában még nem lesz szippantócső. Kell a két végébe egy-egy bilincs, amiket kezdetben úgy vettek meg a kenyeriek, más gyártóktól. Aztán papírt-ceruzát fogtak és kiszámították, hogy jóval olcsóbb lenne, ha maguk tudnák önteni az alumínium bilincseket, és még várni sem kellene egy külső beszállítóra. Az egyik műhelyben ezért egy kis olvasztót készítettek, és megkezdték a próbaöntéseket. 1987-től az elkészült öntvényeket már saját maguk forgácsolták, növelve ezzel az eladott termékeken realizálódó nyereséget.
Vas Népe napilap 1987. február 16.
A termelés csúcspontja az 1988-89 évekre esett. Ezután sajnos olyan külső változások történtek Kenyeriben, majd az egész országban is, amelyek egycsapásra semmissé tették az ipari melléküzemág, és a termelőszövetkezet korábbi lendületét. A helyi problémák azzal kezdődtek, hogy tíz év közös munka után, 1989-ben kivált Kenyeriből a pápoci tagság, és újra önálló termelőszövetkezetet alakítottak. Az elválás és a vagyonmegosztás nem ment könnyen. A szétválás utáni hangulatot, a Vas Népe napilap egykori cikkének címe jól szemlélteti: „Pápoc nem gyarmat már”. A vagyon elosztása során az ipari melléküzemág a kenyeri termelőszövetkezetnél maradt, amit eleinte mindenki örömmel fogadott.
Miközben helyben a szétválás problémáival foglalkoztak, az országban megtörtént a rendszerváltás. A kommunista rendszerben gyakran riogattak mindenkit a munkanélküliséggel, mint a kapitalizmus és a piacgazdaság egyik elkerülhetetlen velejárójával. A rendszerváltással ez rideg valósággá vált. Az egykori szocialista országok elsősorban a saját gazdasági szervezetükön belül (KGST) forgalmazták évtizedeken keresztül áruikat, és kölcsönösen elfogadták a világpiacinál valamivel alacsonyabb színvonalat is. A váltás a szocialista rendszerből a piacgazdaságra sokkszerű volt: mindenkinek azonnal a világpiachoz kellett alkalmazkodni. Akinek ez nem sikerült, az elbukott. Ezért az országban a termelés egy része azonnal megszűnt, a gazdaság visszaesett, a munkanélküliség és az infláció is megnőtt. Ennek a sokkhatásnak a kiheveréséhez az országnak öt év kellett, ami a legrosszabbkor érintette a kenyeri ipari tevékenységet is.
Vas Népe napilap 1988. január 8.
A Kenyeriben gyártott termékek iránti kereslet csökkenése azonban nem azonnal következett be, egy-két évig még kevésbé látszottak a felszínen a visszaesés hatásai. A dolgozók ugyan úgy öntötték az alumínium csatlakozókat, a gumiüzemben készültek a tömlők, a teherautók folyamatosan szállították el a termékeket. Aztán 1991 nyarán elkezdtek a legyártott termékek sokasodni a melléküzemág udvarán. Kalodákba csomagolt szippantócsövek és más gumitermékek sora várt az elszállításra. A termelést ezért csökkenteni kellett. Az országban megkezdődött a „mindenki tartozik mindenkinek” időszak, ami súlyos következményekkel járt Kenyeriben is. Az az ipari melléküzemág, ami korábban vitte a hátán a termelőszövetkezetet, hozta a nyereséget, most megtorpant: hetven embert kényszer-szabadságra küldtek, a gépek jelentős részét leállították. A megyei napilap így tudósított egykor a történtekről.
Császár Gyula, a részleg vezetője beszél:
– Panaszkodunk, de az országos átlaghoz nem állunk rosszul. Mindig az első tíz hónapra volt munkánk, gyártottuk az alkatrészeket a gépekhez. Vitték is tőlünk, hiszen kellett a termelőszövetkezeteknek. Ám más években ilyenkor az Agroker és az Agrotech már jött a következő esztendő megrendeléseivel. A hagyományos vevők, sajnos, nem tudtak mit mondani. Ezenkívül óriási kinnlevőségeink vannak, a fő tevékenységünk, hogy futunk a pénzünk után. A budapesti Agroker kétmillió forinttal tartozik, ezenkívül hatmillió forint értékű áru van bizományban. Ha el tudják adni, majd akkor látunk belőle valamit. Kaptak alkatrészeket olyan szövetkezetek is, amelyeket az Agroker nem szolgált ki, de mi segítettünk rajtuk. Ennek is vége, hiszen ők sem fizetnek. Kénytelenek vagyunk készpénzért kiszolgálni azt, aki venni akar. Az alkatrész-kereskedelemmel foglalkozó Kft-k is sorra bezárnak. A napokban jártunk Pesten az egyiknél, alig találtuk meg az irodájukat egy panelház aljában. Ajtó bezárva, sehol senki. Hogyan lehet tőlük behajtani félmillió forintot? (Vas Népe, 1991. december 9)
Vas Népe napilap 1986. szeptember 25.
Az 1992-es év kilátástalanul kezdődött sok-sok kenyeri család számára. A Vasmegyei Munkaügyi Központ 1992 februári adatai szerint, a törvényben előírtaknak eleget téve, a Kenyeri termelőszövetkezet írásban előzetesen bejelentette, hogy 100 dolgozóját kívánja elbocsájtani 1992 első félévében. Az üzenet egyértelmű volt mindenki számára: a termelőszövetkezet vezetői az ipari melléküzemág leépítése és felszámolása mellett döntöttek. A dolgozók viszont úgy határoztak, megpróbálják megmenteni munkahelyüket, kiválnak a termelőszövetkezetből, és az így kapott üzletrészükért cserébe saját vállalkozást alapítanak. Mivel az üzem már nem hozta a tőle korábban megszokott bevételeket, ezért senkinek eszébe sem jutott irigykedni rájuk.
„A rendszerváltás után „új élet kezdődött”. A privatizációs folyamatok mást hoztak. Ugyanabból az alkatrészből jóval kevesebbet igényelt a mezőgazdaság. Az 1990-1991. évekre megrendeléseink visszaestek. Ez állandó vitákat szült a termelőszövetkezet vezetőségében. Az 1992. II. számú törvény kimondta, hogy ki lehet válni a szövetkezetekből. Felcsillant az Ipari Főágazat dolgozói és vezetői előtt az önálló jövő lehetősége. 1992. július 07-én bejelentettük a Vezetőségnek a csoportos kiválást” – emlékezik vissza ma, az egykori eseményekre Császár Gyula.
A döntések értelmében a vagyon 30 százalékát azok között osztották ki, akik működtették az üzemet. Az aktív tagok számára, 1 db üzletrész értékét egységesen 50 ezer forintban határozták meg. Akinek nagyobb vagyonrésze volt a termelőszövetkezetben, az nagyobb részt kapott az új ipari szövetkezetben is. Így lett a fiataloknak is komolyabb üzletrészük, átlagban mintegy 500 ezer forint. Mivel a dolgozók üzletrésze még így is kevesebb volt, mint az üzem értéke, felkértek néhány külső üzletrész-tulajdonost, csatlakozzanak hozzájuk.
Vas Népe napilap 1988. január 8.
Végeredményként 58 fő aktív dolgozó, 20 fő nyugdíjas, és 26 fő külső tulajdonos birtokába került az üzem. A termelőszövetkezeti vagyon megosztásakor ehhez kaptak még két szolgálati lakást, és a központi irodaépület 70 százalékát, továbbá kétmillió forint névértékű részvényt, amiről kiderült, hogy jó esetben 30 százalékon lehetne túladni rajtuk. A 104 fős, új tulajdonosi közgyűlés, az újonnan létrejött, önálló üzemnek a REFLEX Ipari Szövetkezet nevet adta, amit 1992. október 2-án hivatalosan is bejegyeztek. Az új szövetkezet elnökének Császár Gyulát választották, akit a megyei lap is megkérdezett a REFLEX jövőjéről.
Császár Gyula fotója a Vas Népe napilap 1992. november 16-i számában
– Ha a szövetkezetnek nem érte már meg az üzemet életben tartani, maguknak miért éri meg?
– Egyrészt úgy gondoltuk, meg tudunk állni a magunk lábán. Másrészt bízunk abban, hogy megindul a gazdasági növekedés, aminek hatása érződik majd a mezőgazdaságban is. Mi megpróbáljuk a költségeinket alacsony szinten tartani.
El szeretnénk érni, hogy termékeinket a minőségük miatt keressék. Ezért a Taurus gumitömlői helyett Semperit tömlőket használunk a hidraulikacsövek gyártásához. Szeretnénk profilt bővíteni.
– Fizetőképesek?
– Termelünk, folyamatosan szállítunk, és bízunk a partnereinkben, hogy fizetnek. Az induláshoz a közgyűlés megszavazott egymillió forintot, de ebből mindössze 400 ezret kaptunk meg. Pedig a téesznek van pénze.
– Lehet, hogy túlzottan nem örülnének neki, ha bizonyítanák, hogy életképesek?
– Ki tudja? Annyi azonban tény, hogy a kiválásunk óta megváltozott a kapcsolatunk. Mi szeretnénk, ha minél előbb tisztázódna a vagyoni helyzetünk. Csakhogy a mérleg elkészítése úgy látszik túl nagy feladatot jelent. Pedig ez a köztes állapot sem nekünk, sem az egyéni kiválóknak nem jó. Működni már működünk, de hivatalosan még nincs vagyonunk. (Vas Népe, 1992. november 16).
A szövetkezet vagyoni helyzete végül rendeződött, és a „REFLEX” szó immár harminc esztendő óta beleivódott a Kenyeriek mindennapjaiba. Ha én meghallom ezt a szót, akkor számomra azonnal olyan emberek jutnak eszembe, aki meghallgatják a kérésünket, akik segítenek megoldani a problémánkat, és biztosan legyártják azt az alkatrészt, amire szükségünk van. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül.
A REFLEX megalakulása óta eltelt harminc év legfontosabb eseményeit és történéseit következő bejegyzésemben olvashatják majd. Tartsanak velem akkor is!
Pörneczi Tamás – 2022. szeptember
