Ismét eltelt egy esztendő, blogom történetének immár nyolcadik éve kezdődött el 2024. január 1-én. Egyetlen dolog változik 2024-től, amit remélem, hogy észre sem vesznek. Ez pedig annyi, hogy a teljes blogot átköltöztettem saját porneczitamas.hu oldalamra. Igyekeztem mindezt úgy megtenni, hogy mindent könnyen megtaláljanak, minden bejegyzésem az eredeti szövegekkel és képekkel jelenjen meg, sőt még a szövegekben szereplő hivatkozásokat is mind-mind ide az új oldalra igyekeztem átirányítani. Rengeteget dolgoztam ezzel. Remélem sikerült és megtalálnak mindent. Ha mégsem jelezzék nekem, akár valamelyik bejegyzésem alatt. Köszönöm.
Amikor 2017. március 16-án, első bejegyzésemet nyilvánossá tettem a kenyeri.blog.hu oldalon, magam sem gondoltam, hogy közel 180 bejegyzésem után még mindig akad majd olyan történet, lesz még olyan egykori fotó vagy dokumentum, ami témát szolgáltat nekem és olvasóimnak is Kenyerivel kapcsolatban. Az évek során kialakított rendszeren a jövőben sem szeretnék változtatni, ezért új bejegyzéseimet 2024-ben is mindig péntekenként, 19:00 órakor teszem közzé a blogomon, amit előzetesen a facebook csoportomban is jelezni fogok néhány nappal korábban. Ezúttal azonban szeretném, ha közösen tekintenénk vissza a 2023-as évre.
Az előző évben 12 új történetet olvashattak blogomon, amiket szeretnék most egy-egy részlet és fotó erejéig visszaidézni olvasóimnak. A fotókra vagy a kiemelt címekre kattintva minden bejegyzésemet újra elolvashatják.
1981. február 14-én, a Kenyeri Kultúrotthonban rendezett pártnap főelőadója a Vas megyei Rendőr-főkapitányság vezetője, dr. Kuti Béla vezérőrnagy volt. Beszédében sok mindenre kitért, de településünk szempontjából talán a legfontosabb információ az volt, hogy a hivatalos program után, a helyi vezetőknek ígéretet tett Kuti elvtárs az ipartelepítés segítése, a bejárás javítása, és a körzeti megbízotti lakásépítés elősegítésével kapcsolatban. Az egykori lapokat böngészve biztosan kijelenthetjük: amit ő megígért, abból általában lett is valami. Az újonnan építendő körzeti megbízotti iroda és szolgálati lakás céljára a Béke utcában jelöltek ki egy területet. Az UNITERV szombathelyi tervezőirodája 1984-re elkészítette az alápincézett, emeletes épület terveit, amiben az iroda mellett, egy külön bejárattal rendelkező, tágas, kétszintes lakás is helyet kapott. A kivitelezési munkákat a Csornai Építőipari Szövetkezetre bízta a beruházó, aki a Répcelaki Nagyközségi Közös Tanács volt. Az építési munkák megkezdése nem várathatott tovább magára, mert a hatodik ötéves terv 1985 decemberében zárult, ezért eddig az időpontig kellett a tervekben biztosított pénzösszegeket is elkölteni. A munkák az utolsó pillanatban, 1985 tavaszán kezdődtek meg. Így történt, hogy papíron nyolc hónap alatt, 1985 december végéig, másfél millió forintos költséggel, elkészült az épületet. Talán volt azért még néhány pótolni való 1986 elején is, de végül 1986. január 17-én sor kerülhetett az ünnepélyes avatási ünnepségre, amiről a Magyar Rendőr újság és a Vas Népe is fényképes cikkben számolt be. A cikkek felidézése mellett, a ház első lakójával, Rákóczi Dezsővel is sikerült beszélgetnem az évforduló kapcsán, akinek itt is szeretném megköszönni a segítőkészségét.
A teljes történetet itt olvashatják el újra:
A körzeti megbízott új otthona
2023. első félévében az élettől annyi más feladat terhét kaptam a vállamra, hogy blogom frissítéseit, a kutatásokat félre kellett tennem. Szerencsére ebben az időszakban is sokan kerestek, hogy mi történt, mikor jelentkezem újabb történettel, mert már nagyon várják. Májusban aztán újult erővel vágtam bele a munkába, és a nyári időszakra rövidebb, érdekes történeteket igyekeztem keresni Kenyerivel kapcsolatban. Így született meg az „Ez is nálunk történt…” címmel közzétett történetsorozat, amit bizonyára 2024-ben is fogok majd folytatni.
Második bejegyzésemben 1983-ban járunk, két korosodó magyar beszélget a Csönge és Kenyeri közt húzódó Pap domb mellett, a Sömöregi dűlőben. Mellettük száz tehén harapja a füvet. Jó eső volt, kövér a növényzet, s hamar jóllakik az állat. Meg is látszik, nyugodt a csorda; egy részük fekszik, kérődzik, a többi békésen kanyarítja a jóízű táplálékot. Kellemes májusi idő. A levegő felmelegedett, s a pásztor kibújt a gumicsizmájából, úgy ül az egyszemélyes bungalóban, ahonnan az egész terepet belátja, s ahol naptól, széltől és esőtől is védve van.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot, magának is!
Aztán bemutatkozunk. Pörneczi Ernő, a kenyeri tsz tehenésze. A biciklire támaszkodó pedig Németh Lajos. Kenyeriben járt, s Pörneczinek legénykori ismerőse.
A teljes történetet itt olvashatják el újra:
Ez is nálunk történt…1983-ban – Két öreg beszélget a Pap-domb mellett
Harmadik történetem főszereplői két székelynek mondott asszony, akik kecskédre tévedtek, és egy éjszakára aludtak volna csak itt. A szállásért pénzt nem fogadott el Vekszliné, hanem megkérte az asszonyt, aki azt állította, tud jósolni, hogy jósoljon neki. Ehhez még hozzáfűzte, hogy súlyos szívbajban szenved. Az ismeretlen idegen nyomban jelezte: ő bizony meg tudja gyógyítani a házigazdát. Ezt igyekezett is bebizonyítani a székely asszony, aki bádog poharat, timsót és egy pengőt kért. A bádogpohárba vizet öntött, beletette a pénzt és a timsót. Rövid idő múlva a timsó felolvadt és a pénz kiugrott a pohárból. Vekszliné most már elhitte, hogy a székely nő megtudja gyógyítani. Kész volt annak utasításait követni…
A történetet és annak befejezését itt olvashatják el újra:
Ez is nálunk történt…1944 Hát mit csináljak, ha egyszer elitéltek ilyen ártatlanul, kezit csókolom…
Negyedik történetem 1978-ban jelent meg a megyei lapban. Kenyeri – Kenyér-falvának is nevezhetném. Állok a szikrázó téli napsütésben és nézem a dombot, a faluszéli dombot és látom lelki szemeimmel az oldalára kirakott temérdek cipót. Még az illatát is érzem annak a kenyérnek… Több mint hétszáz év messzeségéből…
Tűz és kenyér, élet és halál viaskodott akkor itt egymással. Mint annak előtte a megáradt folyó, úgy sodorta, pusztította el a hatalmas tatársereg ennek a kis falunak még a maradványát is.
Falu… Milyen is lehetett? Apró kalyibák, sárból, nádból tapasztott viskók. Mégis egyetlen vagyona, otthona az addig itt élőknek. Néhány óra alatt lett hamuvá minden ezen a dombon. De a tatár embert ölni jött. Mészárolni, aki útjába akadt mindenkit, gyermeket, asszonyt, férfinépet. Azokat, akik ott rejtőztek előlük a folyóparti nádasokban. Oda a mocsárba nem merészkedtek utánuk. Vártak hát, majdcsak előhozza őket az éhség…
A hamudomb történetét és a modern Kenyerit összehasonlító történetet itt olvashatják el újra:
Ez is nálunk történt…1978 Visszatekintés a Hamudomb történetére
2023. július 8-án volt éppen 100 éve annak, hogy Rábakecskéden megépítették és felszentelték a ma is álló haranglábat. Az évforduló alkalmából született meg következő írásom, amit részben személyesen is volt szerencsém elmondani a harangláb tövében szervezett, bensőséges ünnepség keretein belül.
1923 tavaszán, a kecskédi katolikus iskolaszék tagjai megbeszélést tartottak a kecskédi iskola tantermében. Novák István, Boros István, Takács József, Horváth Pál, Horváth Imre és Győrvári János tagok mellett, Kovács József tanító és Hánnig János plébános volt még a teremben. A késő estébe nyúló egyeztetés végén elégedetten összegezték megbeszélésüket. Előzetes számításaik szerint, körülbelül 2 millió koronás költségből megépíthető egy új, „téglából és cementből emelt templomtorony”, az akkori fa harangláb helyére. Igaz, hogy „igazi” templomot nem volt lehetséges építeni, de úgy gondolták, hogy először a templomtorony készüljön el, aztán majd csak tudnak hozzá építeni valamikor egy templomot is. A költségek előteremtésére több forrást is találtak: egyházmegyei kölcsön, gyűjtés a kecskédiektől, külföldre szakadt kecskédiektől kapott támogatás, a templom javára létrejött alapítvány egy részének felhasználása…
A teljes történetet itt olvashatják újra:
100 éves a kecskédiek temploma – A kecskédi harangláb ünnepére 1923-2023
A harangláb évfordulója után újabb történetekkel folytattam az „Ez is nálunk történt…” című bejegyzéseimet. Hatodik bejegyzésemben 1927-be hívtam olvasóimat. Ebben az évben gróf Cziráky György kétmilliárd koronás kártyaadósságot halmozott fel rövid idő alatt. Ugyanebben az évben Svedics Sándor rábakecskédi asztalossegéd, idegenlégiós kalandjairól is olvashattunk. A két történetet itt olvashatják újra:
Hetedik bejegyzésemmel hatalmasat ugrottam az időben, ezúttal az 1976-os évbe, amikor Horváth István egykori plébános második helyezett lett a Vas megyei néprajzi és nyelvjárási pályázaton „Ünnepi szokások Kenyeriben a századforduló táján” című írásával. „Nagy tél lesz sok hóval, ha a hangyák meg az egerek magasra rakják fészküket, ha a tyúk mellcsontja sötét, ha novemberben is futkosnak a mezőn az egerek”…
Javarészt elfeledett, többnyire már csak néhány idős ember emlékezetében fennmaradt népi megfigyelés tengernyi sokaságából kiragadott szólásmondások. Még „élnek” a Kemenesalján, a Cser vidékén, de letűnt idők fátyla borul rájuk, mihelyt nincs, aki megőrizze, feljegyezze őket az utókor számára. Szerencsére akad vállalkozó.
Kenyeriben, az egykori Lánka patak kiszáradt, bokrokkal tarkított lankáin, kertes falusi házban él dr. Horváth István, aki 1940 óta figyeli a falusiak életét. Plébánosa volt a falunak. Akkor is, de különösen nyugdíjba vonulása óta fáradhatatlan kutatója, rendszerezője mindannak, ami e táj történelméből, természeti múltjából, a jó, s kevésbé szerencsés esztendők históriáit őrző adalékokból fennmaradt…
A teljes történetet itt olvashatják újra:
Ez is nálunk történt…1976 – dr. Horváth István plébános néprajzi díja
Nyolcadik történetemben a kenyeri reptérre invitáltam olvasóimat, pontosabban egy repülőnapra 1991 nyarára. A vadászgépeink közül egyedül a MIG 21-esnek olyan a sárkány- és futóműfelépítése, hogy képes biztonsággal leszállni a keményre hengerelt mezőre is. Mert bizony a repülőtéri betont bármikor használhatatlanná lehet tenni, fű pedig azért csak-csak akad. Tehát kell, hogy a 23-24 éves kezdő repülő hadnagyok megtanulják elviselni ezeket a rendkívüli körülményeket. Az is kell, hogy az idősebb, tapasztaltabb hajózók zsigereiből ne kopjon ki az egyszer már megszerzett füves biztonság. Évente csak egyetlen egyszer kapnak alkalmat a tanulásra-gyakorlásra. Ha nem tennék, s amikor – ne adj Isten! – mégis szükség lenne rá, meghalnának. Ez ennyire egyszerű.
Beülni viszont a rekkenő hőségben felizzott pilótakabinba, iszonyatosan rázkódni mindaddig, amíg a MIG el nem éri a 240-260 km/órás felszállási sebességet, majd az amúgy is embert (pontosabban pilótát) próbáló repülési feladatot követően visszatalálni a pontnak is alig látható mezőre és ide leszállni! Hát mindez – Kenyeri…
A történetet itt olvashatják újra:
Ez is nálunk történt…1991 – Kiképző repülési napok a kenyeri reptéren
Kilencedik tavalyi történetem az ötvenes évekbe repít vissza minket, ahol éppen akkor „a nemzetközi helyzet egyre fokozódott és az osztályharc élesedett”. Természetesen Kenyeriben sem volt ez másként, ahol a főgépész és a brigádvezető személyében „az ellenség keze betette a lábát” kis falunk gépállomására. Jó gép nélkül nincs jó munka – tudják ezt a gépállomási dolgozók, ezért végezték versenyben a gépjavítási munkákat és jelentették a javítás végeztével: készen állunk a tavaszi szántásra.
Ezt jelentette a Kenyeri gépállomás is. Illetékes szervek ellenőrzése azonban leleplezte a gépállomás főgépészének, H. Lajosnak bűnszámba menő súlyos mulasztását: a 22 erőgép közül csak 17-et javítottak ki. Az ismételt ellenőrzés azt is megállapította, hogy a kijavítottnak jelzett gépeken is csak látszatmunkát végeztek. Amikor szakértők beható vizsgálat alá vették a gépeket, egész sor súlyos szerkezeti és tisztasági hibát találtak. Horváth főgépész mellett felelős a bűnös gondatlanságért H. Imre, az erőgépjavító brigád vezetője is, akinek brigádja fegyelmezetlen munkája következtében szerszámokat és vasdarabokat találtak a kijavított gépek motorházában, hidegvágót és anyacsavart a cséplő-szekrény dobjában. Amikor pedig a büki gépállomás részére egy traktort átadtak, a traktor vontatás körben elakadt, mert a differenciálházba vasdarabok kerültek…
A történet mesébe illő eredményeit itt olvashatják újra:
Ez is nálunk történt…1952 – Amikor az ellenség keze betette a lábát a Kenyeri gépállomásra
A halottak napja alkalmából úgy döntöttem, hogy megemlékezem azokról is, akiknek nincsen sírja a temetőben, ami felett imádkozhatnánk, akik egy évszázadnál is régebben nyugosznak idegen földben anélkül, hogy a mai utódok bármit is tudnának róluk. Ők az I. Világháború hősei. Mindössze gondosan névsorba rendezett, márványtáblába vésett nevek ők, Kenyeriben huszonegyen, Kecskéden huszonhatan. Amikor az anyaggyűjtésbe belefogtam, még nem tudtam mire vállalkoztam: a feledés homályából megtalálni valakit mindössze a neve ismeretében, nem különösebben sikeres vállalkozás, de nem szokásom feladni a nehéz feladatokat. Úgy döntöttem, hogy a I. Világháborúban hősi halált halt kenyeri és rábakecskédi katonák történetét három, különálló bejegyzésre osztom. Elsőként településünk hősi halottairól általánosságban és családom hőseiről, másodikként Kenyeri hősi halottairól részletesen, végül harmadikként Rábakecskéd hősi halottairól részletesen írok. Így jelent meg tizedik bejegyzésem 2023 halottak napján, ahol három Pörneczi hősről is megemlékeztem. Pörneczi Béla a 83. gyalogezredben szolgált, gyalogos beosztásban, a 10. században. A Kárpátaljai harcok után Béla századát az Erdélyi hadszíntérre vezényelték át 1915 elején. „Egy új ellenség érkezett ma, ez azonban igazságos, mert úgy az oroszt, mint bennünket egyaránt gátol. Ez az igen nagy hó és kegyetlen hideg, mely ma éjjel köszöntött be. Érkeznek is már siralmas jelentések, hogy temérdek fagyás van, sajnos sok a súlyos fokú” – olvastam egy visszaemlékezésben. Bélát sem kímélte az időjárás, súlyos tüdőgyulladást kapott 1915. áprilisában, ezért a Brassó-i katonai tartalékkórházba vitték ápolásra. Életét a tábori körülmények között nem sikerült megmenteni. Halála 1915. május 12-én történt, de csak egy hónap múlva, a június 12-i veszteséglajstromban közölték. Ebből tudjuk, hogy Bélát a kórházhoz közeli Postaréten létesített katonai temetőben helyezték örök nyugalomra 31 éves korában. Felesége és gyermeke hiába várták haza. A Brassói Postarét ma egy játszótérnek ad helyet, az egykori sírok eltűntek…
A hősök történetét bemutató első részt itt olvashatják újra:
Mire a falevelek lehullanak…1 rész Világháborús kenyeri és rábakecskédi hősök emléke
Újabb egy hónap gyűjtőmunka után, tizenegyedik tavalyi bejegyzésként jelent meg a Kenyeri hősi emlékmű I. Világháborús halottait feldolgozó írásom, amihez többen is nyújtottak számomra segítséget, amit ezúttal is köszönök. Részletesen, névsorban igyekeztem haladni, és a lehető legtöbbet megtudni a hősi emlékművön szereplőkről. Sajnos maradtak homályos foltok, viszont volt olyan személy is, akiről meglepően sok mindent sikerült megtudni, sőt olyan fotók is előkerültek, amiről a mai leszármazottak sem tudtak. Idő hiányában, a rábakecskédi hősök részletes feldolgozása még vár rám, de rengeteg háttéranyag van már a birtokomban velük kapcsolatban is. Bízom abban, hogy hamarosan jelentkezni az elkészült anyaggal itt a blogon.
A kenyeri hősökkel kapcsolatos írásom itt olvasható újra:
Mire a falevelek lehullanak…2 rész Kenyeri Világháborús hősök emléke
Tavalyi utolsó bejegyzésemet szenteste napján tettem nyilvánossá. A történetet közel egy éve találtam, és a témája miatt mindenképpen az ádventi ünnepkörben akartam megjelentetni. A megtörtént események főszereplője egy fiúcska, aki egyetlen hónapot töltött Pápocon 1872 Ádventjén. Ezután Pápocra soha többé nem tért vissza, de mély nyomot hagytak benne az 1872-es adventi események. Olyannyira, hogy közel 70 évesen, nyugdíjas tanitóként is pontosan emlékezett mindenre, ami Pápocon vele történt. Ezt a történetet 1931-ben, pápoci tartózkodása után 58 évvel mesélte el a „Tanítók lapja” című kiadványban, ahol én is megtaláltam.
A szívmelengető, karácsonyi történetet itt olvashatják újra:
Boldog Békés Karácsony – Elfeledett pápoci karácsonyi ének az 1870-es évekből
Végezetül következzenek a 2023-as évnek a száraz, statisztikai adatai. Blogom indulása óta a mai a 178. bejegyzésem, miközben közel 263 580 szót gépeltem le, ebből 2023-ban, mintegy 20 030 szó jelent meg 12 új bejegyzésemben a blogon. Ez idáig 1828 darab fotót és dokumentumot osztottam meg olvasóimmal abból a több ezer darabból, amit sikerült összegyűjteni. Ebből 2023-ban, 88 fotót tettem közzé a történetek illusztrációjaként. Blogom írásait, 2023. január 1 és december 31 között, összesen 19 996 alkalommal olvasták el, ami átlagosan napi 55 olvasót jelent! Az előző év legolvasottabb bejegyzése az egykori repülőnapokat bemutató, Ez is nálunk történt…1991 Kiképző repülési napok a kenyeri reptéren című bejegyzés volt, amit ez idáig 1130 alkalommal böngésztek át olvasóim.
Blogom lapletöltési statisztikája 2023. december végén
Blogom nyilvánossá tétele óta (2017. március 16), összesen 150 567 alkalommal olvasták bejegyzéseimet. A valaha volt legerősebb nap továbbra is 2020. május 23-a, amikor az Omladozó múlt….TSZ iroda című bejegyzésemet egyetlen napon 938-an olvasták el (ami azóta 2120 olvasottságra nőtt).
Egy évvel ezelőtti összefoglalómhoz képest, blogom legolvasottabb bejegyzései sorrendjében minimális változás történt, és az olvasottsági adatok tovább növekedtek. A korábban harmadik helyen jelenleg álló Ballag már a vén diák…1924-1974 című írásom a negyedik helyre csúszott vissza, amit 2407 alkalommal böngészték át. Harmadik legolvasottabb bejegyzésem a Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám… című írásom jelenleg, amit 2815 alkalommal olvastak. A második helyet továbbra is az Omladozó múlt…a repülőtér írásom birtokolja, amit csak ebben évben nyolcszáznál többen olvastak újra, így jelenleg 3915-ön áll az olvasottsága. Jelenleg blogom legolvasottabb bejegyzése, amit ez idáig 5700 alkalommal olvastak el (ez újabb ezer olvasót jelent 2023-ban), az Így tanultunk írni és olvasni címet viselő írás, amiben elődeink tankönyveit igyekeztem bemutatni.
Végezetül ebben az évben is köszönetemet fejezem ki mindenkinek, aki tanácsával vagy kritikájával, egy-egy új fotóval vagy dokumentummal, vagy bármilyen építő szándékkal segítette a munkámat. Kérek mindenkit továbbra is, hogy 2024-ben is olvassák a blogot, küldjenek nekem bármilyen fotót vagy iratot Kenyerivel kapcsolatban, keressenek bátran, ha kérdésük van.
Szíven fogadok minden régi fotót, dokumentumot, melyek segítségével együtt pillanthatunk bele Kenyeri és Rábakecskéd feledésbe merülő múltjába.
Pörneczi Tamás, 2024. január
