Kenyeri szólások és közmondások az 1800-as évekből – 2. rész
Egykori elődöm, Horváth István plébános, az 1940-1960 közötti időszakban rengeteget beszélgetett az akkori legöregebb kenyeriekkel, akik az 1800-as években születtek. Így maradhattak fenn, tavaly novemberben született bejegyzésem, Kenyerivel kapcsolatos szólásai és közmondásai is. Annyi pozitív visszajelzést kaptam a néhol vicces szólásokkal kapcsolatban, hogy úgy döntöttem, a korábban kimaradtakat 2019 évi első bejegyzésemben osztom meg kedves olvasóimmal. A korábbi szólások és közmondások ide kattintva olvashatók új. Most pedig következzen a folytatás…
Kecskédi tekézők (köszönet a fotóért Svedics Lászlónénak)
„Mikó pápci a Pápóci?”
(Mikor nevezik „pápcinak” a pápociakat?)
A csúfolódó kérdés eredete a bíbor terméséhez kapcsolódik. Pápoc földterülete legnagyobb részben a Cseren terült el, ami tudvalevő, hogy nagyon gyenge minőségű talaj, ami a termésen is mindig meglátszott. Azonban már az 1800-as évek végén felfedezték a gazdák, hogy ezen a talajon is lehet nagy értékű bíbormagot termeszteni, ha az időjárás is kedvezően alakult. Ezért aztán a pápoci gazdák, minden évben, földjeik nagy részére bíbort vetettek, bízva a jó termésben. A száraz időjárás és a mostoha föld miatt olykor három vagy négy év is eltelt, amire sikerült jó termést elérni. Ilyenkor aztán nagyon büszkék voltak magukra a pápoci gazdák, mivel a bíbormag jelentős jövedelmet jelentett számukra és még a bíborszénát is felhasználhatták az állatok takarmányozására. A kenyeriek szerint, ezekben a jól termő években, a pápoci gazdák nagyon hangosan viselkedtek a beledi vásáron: a korcsmában ettek, ittak és mulatoztak is. Ha valaki megkérdezte tőlük, hogy „Há valósiak maguk?”, büszkén azt felelték: „Hát nincs szeme? Nem látja, hogy Pápociak vagyunk?”. De ha nem sikerült a szárazság miatt a jó termés, akkor csak szerényen üldögéltek a korcsma sarkában egy pohár sör mellett. Amikor kérdezték tőlük, hogy hová valók, csak csendesen feleltek nagyot legyintve: „Hát csak pápciak.” Így aztán a csúfolódó kérdésre, a kenyeriek szerint az a válasz, hogy „Akkó pápci a Pápóci, ha nem gyó vót a bíbor”, azaz ha rosszul sikerült a termés.
„Enyútt ez is, mint a simonyi körtís lúja.”
(Elnyúlt ez is, mint a nagysimonyi körteárus lova.)
Egy nagysimonyiba való vándor-gyümölcsárus, lovasszekérrel járta a környéket. Többek között falvainkba is mindig nagyon ízletes körtéket hozott eladásra. Mivel nagy területet járt be, ezért mindig jól megrakta a szekerét körtével, aminek a súlyával az alultáplált lova éppen csak vánszorogni tudott. Történt egyszer, hogy a hatalmas súly alatt, a végsőkig kimerült állat, Kenyeri közepén a postaúton összerogyott, a lábai szétcsúsztak és elterült az út közepén. Nem tudtak már semmit kezdeni vele, rövid idő múlva kilehelte a lelkét az állat. Innentől kezdve kezdték mondogatni minden olyan állatra, ami valami miatt elpusztult, hogy „nem segél ezen mán semmi, mer enyútt ez is mán, mint a simonyi körtís lúja”. De azt mondták azokra is, akik nagy fáradságukban leheveredtek a fűbe vagy a földre a munkák közepette, hogy „kinyúttak, mint a simonyi körtís lúja.”
Horváth Imre lovasszekéren (köszönet a fotóért Horváth Imrénének)
„Nem őtünk még disznót, csak mártonnapi előleget.”
A múlt században – hűtőszekrény hiányában – évente többször tartottak disznóölést. Ebben az időben a kenyeriek a sertéseik egy részét nem otthon tartották, hanem az „urasági tölgyeserdőkben”. Ezek a disznók az úgynevezett „bakonyi sertés” típushoz tartoztak: hosszú orrú, fekete sörtéjű, a vaddisznóhoz hasonló állatok voltak. Tavasszal kihajtották őket az uradalom tölgyfaerdőibe, ahol szaporodtak és híztak is a tölgyfák makktermésén. Sertésenként „2 dénár” volt a legeltetés és erdőhasználat költsége. Október végén aztán hazaterelték a kondát, hogy Márton napra (november 11) leölhessenek belőlük egyet-egyet minden családban, mint „mártonnapi előleget”. A többi megmaradt sertést aztán már árpával és kukoricával hízlalták tovább a gazdák a decemberi sertésölésig, amikor elmondhatták: „Őtünk mán disznót.”
„No tíged is kivert az az átkozott rizskása.”
A múlt században arra mondták ezt, akinek az arcán vagy a kezén apró, kelések keletkeztek. A mondás egy babonás hiedelemből ered. A múlt század elején élt kecskéden egy Szomorú Mihály nevű, egyedülálló férfi, akiről azt gondolták, hogy titokban afféle férfi-boszorkány. A férfi kéregetni járt a házakhoz. Mindenhol adtak neki valamit, mert féltek tőle. Azt beszélték, hogy ahol nem adtak neki semmit, ott rizsszemeket szórt valamelyik ott lakó kezére vagy arcára, amelyeket megátkozott. Ezek után a rizsszemmel érintett testrészeket ellepték a kelések. Ezektől aztán csak abban az esetben tudtak megszabadulni, ha jól megfizették Szomorú Mihályt. Az ő varázslatára aztán eltűntek a kelések, ahogy mondták csak „vígighuszta a kezit a kellísek fölött, osztán kidobta magát az az átkozott rizskása”. Így emlegették még akkor is, amikor Szomorú Mihály már régen ott porladt a kecskédi temetőben.
„Egy gatya meg egy ümög annak mindön retyerutyája.”
(Egy nadrág és egy ing minden vagyona.)
A nagyon szegény ember vagyoni helyzetét igyekeztek ezzel a mondással röviden meghatározni. Különösön fontos volt ez a megállapítás akkor, ha gazdagabb leány és szegényebb legény házassága került szóba. Figyelmeztették is ilyenkor a lányt és a szüleit a legény „jóakarói”. Ilyenkor másképpen is megfogalmazták a mondást: „ez ollan szegín, hogy mindön vagyona a semmi retyerutyájába van.”
Margit kapálni megy a Lánka parton (köszönet a fotóért Svedics Lászlónénak)
„Ollan dologmellíkelők vattok, mint a pápoci aszottbökködők.”
(Olyan munkakerülők vagytok, mint a pápoci aszott (gaz) irtók.)
Ez a hasonlatot a lusta családokra szokták mondani Kenyeriben. A történetét pedig így mesélték el. Élt Pápocon egy hihetetlenül lusta férfi és a felesége, akik egy május napon elhatározták, hogy ebéd után kimennek a mezőre, hogy a földjükből a gazt kiírtsák. Akkoriban ezt a munkát egy fanyelű, villás végű szerszámmal, az „aszott-bökködővel” végezték. Ebéd után lassan ki is ballagtak a mezőre és olyan kedvetlenül ki is bökködtek néhány nagyobb gazt. Alig dolgoztak valamicskét, amikor megszólalt az ember: „Te asszony pihenjük egy kicsikét annak a fának árnyékában, mert már nagyon elfáradtam!” Le is ültek hát, amikor kisvártatva az asszony szólt az urához: „Apjuk, tán meg is ehetnénk azt az uzsonnát is. Akkor azzal se kellene utána az időt tölteni, meg aztán gyorsabban is menne a munka.” Az asszony is nagyon oda volt ám a gyomráért. Meg is ették az ételüket, meg is itták rá azt a kis bort, amelyiket az asszony, a víznek való korsóba magával hozott. Eztán még nyügösködtek egy kicsit, mert sehogyan sem akarózott nekik felállni és újra dolgozni. Megszólalt az ember: „Te asszony, pihenjünk még egy kicsit, mert hát nem szalad el a dolog!” Ennek se volt ellenére az asszony. Elnyúltak szépen a fűben, el is aludtak, de jó nagyot ám, hogy teli gyomorral meg ne ártson nekik a bökködés. Már kezdett lemenni a nap az ég alján, amikor az asszony felébredt és azt mondta: „Kéne valamit bökködni is!” Na erre már a férje is felébredt, felült és körülnézett és ezt mondta: „Te asszony, már tényleg estére jár. Aztán meg kellene etetni az otthoni állatokat. Meg aztán tudod a pipacs is virág, meg az aszott se olyan nagy még, hogy ne férne meg a földben. Menjünk csak haza, mert alkonyodik!” Az asszony megfogadta a férje szavát. Fel is keltek mindjárt és szép lassan hazaballagtak, mint akik jól végezték dolgukat. „Hát illen a pápoci fírfi meg az asszon is, akik ollan dologmellíkülők” – fejezte be a történetet a helyi szólás megőrzője.
„A kukoricába a babot csak Mónika után vágd bé!”
(Mónika nap után ültess csak babot a kukoricába!)
Ennek a figyelmeztetésnek az alapja egy népi megfigyelésen alapul, amit talán ma is megfogadhatunk. Régebben a babot a kukorica közé ültették el azért, hogy „legyen neki támasza”, vagyis legyen hová felfutnia. Azonban a megfigyelések szerint szent Mónika napja előtt (május 4) nem volt tanácsos az ültetést elvégezni. Ennek oka az volt, hogy korai ültetés esetén, a májusi fagyosszentek (Pongrác, Szervác, Bonifác) előtt kikelt a bab és a hideg napokon gyakran el is fagyott az érzékeny növény. Ha azonban betartották Mónika napját az ültetéssel kapcsolatban, akkor az elfagyás nem veszélyeztette a babtermést. Más formában is szokták egymást figyelmeztetni a gazdálkodók: „Ha akarsz a babbó termíst, akkó ügyejj Mónikára!”
„Ne legyezz azzó a botta, mer aszt teszik, hogy te is bolond vagy!”
(Ne legyezz azzal a bottal, mert bolondnak néznek!)
Eredete egy babonás történet. Történt egyszer, hogy egy „új ember” jött a faluba (idegenből költözött ide). Ez az ember valamilyen babonás varázslattal megvakított valami miatt, egy helyben boszorkánynak tartott asszonyt. Bosszúból aztán, a többi boszorkány, kis ördögöket küldött az emberre, akik folytonosan a feje körül repdestek és állandóan zavarták őt. Ezért ez az ember bottal legyezett mindig a feje körül, és hangosan és állandóan szidta a kis ördögöket. Mivel azonban rajta kívül senki sem látta az ördögöket, nem is hitték el neki ezt az emberek, csak bolondnak tartották. Ha a faluban valaki a szúnyogokat vagy a darazsakat bottal próbálta elkergetni a feje mellől, amikor az állatokat terelte, annak mondták ezt a mondást vagy még a következőt is: „Ne mutass bolondot azza a botta!”
Tehenek legelnek a Rákóczi utca végén, a gyöpön (köszönet a fotóért Szabó Jenőnek)
„Ne hajcs ollan cefettű, mer úgy gyársz mint a reppülős Rozi!”
(Ne menj olyan gyorsan, mert úgy jársz, mint a repülős Rozi!)
Egy megtörtént eset után kezdték ezt mondogatni Kenyeriben. Az egyik helybeli fiatalasszony, a nevezett Rozália, mindig nagyon gyorsan hajtott a kerékpárján, mint akinek sürgős dolga van. Pedig csak egy pedál volt a biciklin. Egyik alkalommal egy keskeny mellékutca végén, a kanyar előtt nem fékezett vagy talán nem is tudott fékezni azzal az egy pedállal. Így aztán a nagy igyekezetben nekirohant az utolsó telek kerítésének és a heves iramtól átrepült rajta. A mondás ezek után figyelmeztetésül szolgált a kerékpározó fiataloknak a „gyorshajtás” ellen. Azt is szokták még mondani, hogy „Vigyázz, mer tíged is maj reppülősnek hínak, ha főborúsz!”
„Ne fíjj, mer eccsak ollan mint a miklósfai ludvírc!”
(Ne félj, mert ez csak olyan, mint a szentmiklósfai lidérc!)
A szólás eredete egy megtörtént eset. Egy kecskédi legény hosszabb idő óta átjárt a szomszédos Szentmiklósfára, (ma Pápoc része) egy lányos házhoz. Azonban ott hiába várták, az nem nyilatkozott, hogy feleségül akarja-e venni a ház leányát vagy sem. Ezért az apa felkért egy miklósfai legényt, hogy a temetőnél fehér lepedőbe burkolva ijessze meg a kecskédi legényt, mikor éjjel majd az hazafelé megy, és vegye rá, hogy végre megtörténjen a leánykérés. A mi legényünk azonban nem ijedt meg, amikor elé lépett a „lidérc” és „ollan míl hangon mintha kutbó gyünne ki” azt kérdezte: „Feleségű veszed-e aztat a lánt? Mer ha nem, akkó meghósz rögvest!” A kecskédi legény válasz helyett, botjával végigvágott a lidércen úgy, hogy az jajgatva könyörgött neki, hogy ne bántsa. Aztán elmondta, hogy őt csak „felbérelték” erre a szerepre. Legényünk aztán többé nem ment el ahhoz a lányos házhoz. Ezek után kezdték mondogatni ezt a szólást Kenyeriben azoknak, akik olyan dologtól féltek, ami nem jelentett igazi veszedelmet, mert nem volt valóságos, ahogyan a miklósfai lidérc sem volt az. Néha azt mondták még: „Miklósfai ludvírc az, nem kék tűle fínyi.”
Kézi aratás 1938-ban (köszönet a fotóért Virág Bélának)
„Tisztössíges lán nem várgya a Jakab napot.”
(Tisztességes lány nem várja a Jakab napot.)
Az aratáshoz kapcsolódó mondás, ami abból ered, hogy az 1800-as években az aratók arra törekedtek, hogy az utolsóként betakarítandó zab aratásával, Jakab apostol napjára (július 25) végezzenek. Akkor ugyanis az volt a szokás, hogy amikor az utolsó kévét feltették a gabona-keresztre, akkor táncra perdültek az egy „bandába” (ma arató-brigádnak nevezhetnénk) tartozók, méghozzá ott a mezőn. Zene nem lévén, a tánc közben a következő dalt énekelték: „Máma van Jakabnap, minden kislány csókot kap, és kész”. Hogy tényleg kapott-e minden lány csókot, azt nem tudjuk bizonyosan, de valami mégis történhetett a tánc közben, hiszen ez a mondás egy másik alakban is fennmaradt: „Rendös lán nem gondú a Jakab napra.”
„Ha rád nízett a kokas, ne ríj ám te tuti!”
(Ha rád néz a kakas, ne sírj egyszerre!)
„Tuti” volt a neve Kenyeriben azoknak, akik könnyen megijedtek és sírva fakadtak. Mondták ezt gyerekekre és idősebbekre is. Jelentése egy figyelmeztetés volt, hogy erősítse meg magát az illető, ne legyen olyan, mint egy félős, sírós kisgyerek, aki attól is megijed, ha senki sem bántotta, csak erősen ránézett valaki. Más szavakkal úgy szokták mondani: „Ne fíjjen senki rávaló ok níkül!”
„Ne menny nagyobb boszorkánho mint te magad vagy!”
(Ne menj nagyobb boszorkányhoz, mint amilyen te vagy!)
Babonás eredetű mondás. A történet szerint egy boszorkánynak gyanított asszony, éjszaka hatalmas békává változott át, béka alakjában belopózott a szomszéd istállóba és „elszopta” a tehenek tejét. A háziasszony néhány nap múlva megsokallta a dolgot, mert a reggeli fejéskor a tehenek alig néhány csepp tejet adtak csak. A következő éjjel fennmaradtak és megfigyelték mi történik az istállóban. Amikor meglátták a rendkívül nagy méretű békát és azt, hogy mi csinál, a ház gazdája és a fiai vasvillával alaposan elverték a békát, majd kidobták a házuk elé az árokpartra. Reggelre a béka elmászott onnan, nem találták sehol. Délelőtt aztán újságolták a háziasszonynak, hogy a szomszédasszony micsoda beteg lett: csupa seb az egész teste. Erre az asszony mosolyogva csak annyit mondott: „Minek mén az a szerencsítlen ollan hére, ahun nagyobb boszorkán van mint ű.” Akkor szokták még emlegetni ezt a mondást, amikor valaki olyannal tűzött össze egy veszekedésben, akinek nagyobb volt a „szájtehetsége”, és így végül a „rövidebbet húzta”.
„Aki gyó kotlót akar, avvügyön a mónár udvarába kukoricát!”
(Aki jó kotlós tyúkot szeretne, az a molnár udvarába dobjon be kukoricát!)
Egyesek babonás eredetű mondásnak tartották egykoron ezt a figyelmeztetést. A babona szerint, a legnagyobb titokban egy nagy marék kukoricát kellett észrevétlenül bedobnia a háziasszonynak, minden évben a molnár udvarába, ha azt szerette volna, hogy jó kotlós tyúkjai legyenek. Ha sikerült titokban bedobni a kukoricát, akkor a háziasszony tyúkjai sok tojást tojtak, nyugodtan ültek a tojásokon, mindegyiket kikeltették és minden kiscsibét felnevelték. A legtöbb régi asszony a szüleitől tanulta ezt a szokást, ezért is hittek benne. Azonban voltak olyanok is egykoron, akik „huncutul gondolkodva” biztosak voltak benne, hogy nem babonás gondolkodásról van szó, hanem valamelyik régi molnártól származik a szokás. Ők úgy gondolták, hogy egy régi molnár „tanátta ki eztet a tanácsot azoknak a jábavaló fejírnípeknek, akik mindönt eccerre ehisznek.” Szerintük a molnár csak azért találta ki ezt a mesét, hogy olcsón, más kukoricájával jól tartsa a saját tyúkjait. Bármelyik történet is a szólás alapja, régebben, ha valamelyik háziasszony panaszkodott a tyúkjaira, akkor tréfásan azt mondogatták neki a szomszédai: „Ugy-e, nem viszöl kukoricát a mónár udvarára!”
Modern szalmakazal a kenyeri TSZ majorban (köszönet a fotóért Pörneczi Lászlónénak)
„No, ez se kap ám párt, mer a kípe ollan mint akit meggyellűltek a boszorkánok.”
(Ez se kap párt, mert olyan az arca, mint akit a boszorkányok megjelöltek.)
Egy falunkban megtörtént eset után kezdték használni ezt a babonás eredetű mondást. Egy kenyeri legény egymagában hazafelé tartott éjszaka a kocsmából. Ahogy befordult az utcájukba az egyik kerítésen meg a deszkából készült kapu tetején macskákat látott üldögélni egymás mellett. Felkapott az útról egy követ és a macskák közé dobta. A macskák azonban nem rebbentek szét a közéjük hullott kőtől, mint ahogyan máskor tették. Leugráltak a kerítésről meg a kapuról, de nem futottak el, hanem megtámadták a legényt. Felugráltak a fejére és karmaikkal, fogaikkal marták a legény arcát és a nyakát. Ez hiába próbálta elűzni magáról a macskákat, nem sikerült. Jajgatva szaladt hazafelé, de a macskák csak akkor ugráltak le róla, amikor szinte beesett az udvarukba. Nagyon sokáig beteg volt a legény. Amikor végre meggyógyult akkor is rengeteg vörös sebhely maradt az arcán és a nyakán. Nem is sikerült megházasodnia, mert egyetlen lány sem akart hozzámenni egy olyan legényhez, akit „megyellűltek a boszorkánok”. Olyan szerencsétlen legényekre is alkalmazták ezt a mondást, akiknek valamilyen ok miatt, forradások voltak az arcukon, és nem bízhattak abban, hogy könnyű lesz párt találniuk. Hiszen abban az időben is igaz volt, hogy „a lányok sokat annak a kípre is.”
Pörneczi Tamás, 2018 december
Forrás: Dr. Horváth István – Szólások, szóláshasonlatok és közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából (kézirat 1981), digitális fotóarchívumom fotói
