A megye lapjának cikkei Kenyeriről
Az 1960-as évekből, hét évfolyam Vas Népe napilapot őriz a celldömölki könyvtár, amit az előző hónapok során átolvastam. Ennek a 85 kilónyi, több, mint harmincezer oldalnak, a Kenyeri környéki, érdekesebb híreit szeretném megosztani minden kedves olvasómmal. Ezúttal 1966-ba invitálok mindenkit. Kérem, tartsanak velem!
1974-ig önálló település volt Felsőpaty. A Vas Népe 1966. január 22-i fotóján felsőpatyi tollfosztó asszonyok dolgoznak vidáman beszélgetve és énekelve.
1966. január 1-én új fejléccel jelent meg a megye napilapja. A betűtípuson és a felirat elrendezésén is változtattak, de az újság ára változatlan maradt. A vezércikkben Kádár János elvtárs újévi nyilatkozatát olvashatta a megye lakossága.
Az 1966-os, kifejezetten hideg időjárás következtében megyénk tavait, folyóit és patakjait is vastag jégpáncél borította. Vas Megye 120 községében „üzemelt” ebben a korszakban jégpince, köztük Kenyeriben is, a mai Rákóczi utca elején. A földbe ásott jégpincéket a tél folyamán megtöltötték a tavak és patakok felszínéből kivágott jégtömbökkel, ami akár egész nyáron át egy óriási „hűtőszekrényként” működött a falvakban.
120 községben, 650 vagon jégtömböt tároltak be megyénkben 1966 telén (Vas Népe 1966. január 23-i cikke).
1966 februárjában még nem indultak be a mezőgazdasági munkák, így a technikai vívmányok bemutatására is több hely maradt az újságban. Két cikk is megjelent a televíziózással kapcsolatban. A Magyar Televízió 1954 évben indult el hazánkban, de az országos elterjedésére csak a hatvanas években került sor. A székesfehérvári Villamossági-, Televízió és Rádiókészülékek Gyárában megkezdődött a „VT TH 672-OC” típusjelű, nagyképernyős, fekete-fehér televíziók sorozatgyártásának előkészítése, amelyek az üzletek karácsonyi polcaira „SZTÁR” néven kerültek. Ezzel egy időben, a Budapesti Műszaki Egyetem speciális kutatócsoportja, négy éves kutatómunkák után, elkészítette az első, magyar építésű színes-televíziót. Természetesen a színes-televíziós műsorok előkészítése még éveket vett igénybe.
Két cikk a Vas Népe 1966. februári számaiból a sorozatgyártásra kész „Sztár” típusú, fekete-fehér készülékekről és az első, magyar építésű, kísérleti színes televízióval kapcsolatban.
Február közepére lassan elindulhattak a mezőgazdasági munkák, ami a megye napilapja számára egész évben folyamatos témát adott. Az uraiújfalui Állami Gazdaság telephelyén 12.000 darabos csirkeállomány várta a tavaszt. A gazdaságban évi 1 millió csirkét neveltek és 4,5 millió darab tojást termeltek az előző évben. A jobb idő beköszöntével, az 1966. február 22-i vezércikkben „körbejárták” a megye településeit. Vönöckön, Tokorcson, Nagysimonyiban és Kemenesmihályfán megkezdődtek a tavaszi munkák: tárcsáztak, előkészítették a földeket, borsót és árpát vetettek, trágyáztak. A Sághegyen és a Somlón megkezdték a szőlők metszését, a sárvári és celli járás szövetkezetei gőzerővel dolgoztak az újabb esztendő termésének előkészítésén.
Erdélyi Ernő és Bolla Gyula vetési munkák közben, Kemenesmihályfán 1966. február 22-én.
Március elején megérkezett az esős évszak, ami a vetéseknek ugyan jót tett, de a celldömölki kórház udvarán megépült, frissen átadott, korszerű vérellátó központ pincéjében áldatlan állapotokat okozott. Az 1960. március 11-i lapszámban olvashattunk erről először. Ebben a korszakban jellemző volt, hogy a szocialista építőipar által „elkövetett” hibákra a Vas Népe cikkei is felhívták a figyelmet, ahogy ez ebben az esetben is történt. A hiba röviden a következő volt: az új vérellátó pincéjének fűtését tavasszal és ősszel nem lehetett sem üzemeltetni sem megközelíteni, mert esős időszakban a talajvíz olyan magasan állt a pincében, hogy a kazán sem látszott ki belőle. A kivitelező VASÉP szerint tervezési hiba miatt alakult ki ez a helyzet. Természetesen, újabb újságcikkben cáfolták a hibájukat a tervezők is, akik viszont egyértelműen a kivitelezőkre hárítottak a hiba okát. Védelmükre felvonultattak főmérnököt, építésvezetőt, talajmechanikai szakvéleményt. Felelőst végül nem talált a Vas Népe sem, ami a pincébe folyamatosan beszivárgó és a kéményajtón továbbra is befolyó talajvizet egyáltalán nem zavarta.
Szombathelyre, a felszabadulás ünnepe alkalmából, egy űrhajós látogatott el. Alekszej Leonov egy kis szibériai településen született 1934-ben. Iskoláit Kalinyingrádban végezte. Célja az volt, hogy katonai pilóta legyen belőle. Két évnyi pilótakarrier után 1959-ben, a fiatal pilóták körében tartott válogatás nyomán, egy 20 fős csoport tagja lett, akiket titkos űrhajós kiképzésre vezényeltek. Első űrhajós útján rögtön történelmi feladatot kapott, talán a Jurij Gagarin repülése utáni leglényegesebb feladat teljesítését: az űrsétát. A Voszhod–2 expedíció során hajtotta végre ezt a feladatot Leonov. Tizenkét percet töltött az űrben lebegve: Észak-Afrika felett nyitotta ki az ajtót és Japánig lebegett odakinn az űrben, közben 28 000 kilométert tett meg. Leonov, a Szovjetunió hőse, 1966. április 5-én, felszabadulásunk ünnepének rendezvényeire érkezett Szombathelyre. Különrepülőgépe a szombathelyi repülőtéren landolt, majd a fogadások után, városnéző sétára indult nyitott autóján. Ezek után, a tiszteletére rendezett nagygyűlésen köszöntötte a megyeszékhely lakóit.
Nyitott autóból, integetve vonult végig Szombathely utcáin Leonov, a kozmosz hőse (Vas Népe 1966. április 6).
Az 1966 áprilisi Vas Népék hirdetései között többször is felbukkant egy falevelet rágcsáló hernyó képe. A ma már csak a történelemkönyvekből ismert selyemhernyó tenyésztés és selyemgubó termelés csaknem 300 éves múltra tekint vissza hazánkban. Az 1840-es években már csúcspontot ért el a termelés, ami 479 tonna selyemgubót jelentett évente. Ezt követően egy hernyóbetegség miatt, zuhanásszerű hanyatlás következett be hazánkban éppúgy, mint az egész kontinensen. A szekszárdi székhelyű, Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség 1879-es felállításával a század végén hazánkban is újra felívelő fejlődés indult el, így 1905-ben Magyarország, 1915 tonnás selyemgubó termésével, a harmadik helyre került Európában, olyan klasszikus selyemtermelő országok mögött, mint Olaszország és Franciaország. Az I. világháborút követő területelcsatolások a törzstenyésztő vidékeket is érintették: az eperfaállomány a korábbi negyedére apadt, a fonodák 65 százaléka, a beváltó állomások 18 százaléka maradt meg csupán az új határokon belül.
A II. Világháború után, 1948-tól, az újonnan alakult Selyemhernyó Tenyésztő Nemzeti Vállalat, majd 1950-től a Selyemgubó Termeltető Szövetkezeti Vállalat 12 kirendeltségén keresztül látta el a közvetlen irányítást. A szekszárdi Selyemtermelési Kísérleti Intézet végezte a selyempete központi előállítását és a tudományos vizsgálatokat. A felettes hatóság a Selyemipari Igazgatóság volt, a legfelsőbb irányítás pedig a Könnyűipari Minisztérium feladatkörébe tartozott. A Népgazdasági Tanács 164/1952. számú rendelete az eperfák fokozottabb ültetését írta elő. Az epreskerteket az állami tartalékingatlanokból erre a célra rendelkezésre bocsátott területeken létesítették, melyek 1964-ben már több, mint 1700 hektárt tettek ki, összesen közel 1000 településen. Az eperfák faiskolai szaporítását, nevelését az erdőgazdaságok végezték. 1956-ban megalakult a Herbária Országos Gyógynövény és Selyemgubó Forgalmi Szövetkezeti Központ, melynek Selyemtermelési Osztálya vette át az irányítást. A beváltást a földműves-szövetkezetek végezték az ország 90 településén. A tenyésztés végét egy nemzetközi növény-egészségügyi előírás pecsételte meg 1969 őszén, ami az amerikai fehér medvelepke elleni küzdelem jegyében, a selyemhernyók táplálékát jelentő eperfák fokozatos kivágását határozta meg. Így vált történelemmé az 1970-es évek elejére, az egykor jól jövedelmező selyemgubó termesztés.
Hirdetés 1966 áprilisából: akár 1000-2000 forint mellékjövedelem is elérhető, egy vagy két adag selyemhernyó felnevelésével. Ne felejtsük el, hogy ezer forint abban az időszakban egyhavi fizetést jelentett.
1966 májusa is bővelkedett érdekességekben. Számtalan munkáskéz dolgozott a Bécs – Balaton műút építésén. Az aszfaltozási munkák megkezdése előtt 1000 hordónyi bitument szállítottak az útépítők jánosházi telephelyére. Ezzel egy időben, szintén Jánosházán, átadták a Dunántúl legkorszerűbb szövetkezeti, ruházati áruházát. A közel 450 négyzetméteres eladótér a korszerű, úgynevezett „önkiválasztó módszerrel” működött: eltűntek az eladópultok, a vevők pedig szabadon válogathattak az árucikkek között (akárcsak a mai üzletek legtöbbjében). A másfél millió forintból felépült áruházban, a nyitás napján, négymillió forint értékű árucikk várta a vásárlókat. Közben Répcelak közelében, a Rába melletti töltések megerősítését végezték a szakemberek, azokon a szakaszokon, ahol az 1965-ös árvíz során átszakadtak a gátak. Az első 1966-os, kenyeri fotó is ebben a hónapban került be a Vas Népébe. A mára már megszűnt, Kenyeri Kísérleti Telepen tartottak gyakorlati bemutatót, ahol három szomszédos megye szakemberei, távolabbi megyékből érkezett kutatók és a jénai egyetem professzora is jelen volt.
1000 hordó bitumen Jánosházán (Vas Népe 1966. május 7)
Dunántúl legkorszerűbb áruháza Jánosházán (Vas Népe 1966. május 26)
Szakemberek a Kenyeri Kísérleti Telepen (Vas Népe 1966. május 10)
Fotógaléria: 1966 májusi fotók és cikkek a Vas Népéből
Az utak építése mellett a vasútvonalak korszerűsítése sem maradt el. Az úgynevezett „csapórudas”, a bakter által, kézzel működtetett sorompók mellett megjelentek a mai is használatos fénysorompóval is biztosított vasúti átjárók. A megyében elsőként Káldon szereltek fel ilyen berendezést 1966-ban. Miközben az úttörőmozgalom 20 éves évfordulója alkalmából „úttörő staféta” indult Szombathelyről Budapestre, munkába lendültek az aratók is. Egész oldalas cikkben tudósított az újság Csöngéről, Pápocról és Kenyeriből, ahol a „meleg fekvésű Cseren” először indulhattak aratni a gépek. Az előzetes határszemlék szerint, rekordtermés ígérkezett ebben az évben a kenyeri Egyetértés és az Aranykalász Termelőszövetkezetek földjein. Az aratók mellett, Ostffyasszonyfa és Uraiújfalu között, a „Ragyogó híd” építői is erőn felül folytatták korábban megkezdett munkájukat. Ebben a hónapban befejeződött a vasszerelés és az utolsó betonozási munkák zajlottak. Az augusztus 20-i nemzeti ünnepre vállalták a híd befejezését. Bizonyára mind az aratók, mind a hídépítők munkáját megnehezítették a legyek és a szúnyogok is, mert a júniusi lapszámokban egy ma is ismerősen csengő márkanév szerepelt a legtöbbször a reklámok között. A rovarirtó – több, mint ötven év után – ma is, a változatlan „CHEMOTOX” néven vásárolható meg az üzletekben.
Úttörő staféta Szombathelyről Budapestig feldíszített járműveken (Vas Népe 1966. június 5)
Aratnak a csöngei határban (Vas Népe 1966. június 15)
Betonoznak a Ragyogó híd építői (Vas Népe 1966. június 16)
Chemotox reklám 50 évvel ezelőtt (Vas Népe 1966. június 22)
Képgaléria: 1966 júniusi fotók és cikkek a Vas Népéből
1966 júliusában olyan közlekedési táblák jelentek meg, amiket soha ezelőtt nem alkalmaztak hazánkban. Budapest és Martonvásár között megépült az új autópálya, míg Budapest és Tatabánya között immár autóúton haladhatott a forgalom. Az új úttípusok indokolták az új „Autópálya” és „Autóút” jelzőtáblák kihelyezését.
Módosítani kellett a KRESZ-t is az új típusú utak és tábláik miatt (Vas Népe 1966. július 3)
Július elején a Vas Népe címlapján és belső oldalán is Pápoc volt a „főszereplő”. Az aratás minden mozzanatát megörökítették az újságírók. Fotókat közöltek az arató kombájnokról a mezőn, a párttitkárról és a TSZ elnökről, amint a rozsban gyönyörködik, a termés ürítéséről a pótkocsira, a kombájnszérűn szorgoskodó asszonyokról és a gépi megtisztítás folyamatáról is. Udvardi Gyula cikke „Aratás, amihez más világ kellett” címmel jelent meg 1966 nyarán.
Három fotó a Vas Népe 1966. július 10-i számában, Pápocról megjelent cikkből
Kicsit irigykedtem a szomszédos „pápciakra” a júliusi számot olvasva, és bosszús is voltam, hogy ha itt jártak a tudósítók a környéken, akkor Kenyeribe miért nem jöttek át néhány fotó erejéig. Aztán az augusztusi számokban végre felbukkant Kenyeri is.
„Göcsörtös ágú, csenevész lombkoronájú tölgy a kenyeri réteses fa. Kikezdte, öregíti az idő, amint a szokást is, amit Mariska néni mondott el róla, vagyis, hogy a fa még megvan, az urasági részesaratást befejező rétes-evés szokását azonban régen elfújták a celli szelek. Mariska néni, a kenyeri tanácsépület hivatalsegéde tizenhat éves volt akkor, s emlékszik rá, hogy sommások, részesaratók dolgoztak itt az urasági birtokon, ő harminckét ember között szedte a markot, s mikor letelt a munka, az aratók almás rétest ettek a fa alatt, ezzel ünnepelték a munka befejezését. Volt ott egy épület is valahol, nincs már fala sem, abban aludtak a messziről idejött aratók, s ő félve ment haza esténként, mert szótlan, zárkózott emberek voltak, csak a munka végeztén talált helyet közöttük. Meg aztán lehet is félni egy tizenhat éves lánynak. Nem igaz?…A végző rétes almás rétes volt vagy káposztás, de nem az uraság adta. Ők sütötték maguknak. Régen volt, nagyon régen. A tizenhat éves Mariskát azóta Jóna Józsefnénak hívják. Fiatalsága, kedvessége megmaradt…” (részlet a „Kenyeri réteses fa” című cikkből, Vas Népe 1966. augusztus 17)
A régóta várt kenyeri cikkek felett érzett örömöm itt még nem ért véget, mert a három nappal később megjelent lapszámban, ismét ismerős arcokat pillantottam meg. A munkaverseny 1966 évi hajrájában két falubelink is a legjobbak közé került. A „legjobb kombájnos” kategóriában, az akkor 20 éves, géplakatos végzettségű, a kenyeri gépállomáson dolgozó Kiss Sándor volt versenyben, aki „Balaton” típusú kombájnjával 1965-ben a negyedik helyen végzett. „Nem az egyéni hírnévről van szó, hanem arról, hogy jobban esik még a szemnek is, ha időben kész minden munka” – mondta Sándor az újságírónak. Érdekességként szeretném megjegyezni, hogy Sándor segédvezetője, az akkor még csak 19 éves, Lakatos Tibor volt, aki ma az apósom. Ha pedig már a rokonságnál tartunk, akkor a másik fotón szereplő, 41 éves fiatalember sem gondolta még 1966-ban, hogy az akkor 15 éves, egyetlen leányát, Margitot, éppen Lakatos Tibor kombájn-segédvezető fogja 1972-ben az oltár elé vezetni. Lakics István szintén a kenyeri gépállomáson dolgozott akkoriban, ahol Bjelorusz MTZ traktorával rendrevágási munkát végzett. „Számomra az a legfőbb tanulság, hogy csak tökéletesen hibátlan gépet szabad átvenni munkára. Mindannyiunk közös érdeke, ne legyen gépállás. Ebben kell segíteni a traktorost” – nyilatkozta István, aki ebben az évben a megye legjobb rendrevágó traktorosa lett.
Kiss Sándor és Lakics István a megye legjobb kombájnosai és traktorosai között (Vas Népe 1966. augusztus 20)
A nyár véget ért, a betakarítási munkák befejeződtek. Az iskolakezdés került előtérbe az újság hasábjain. Az évnyitók, az első iskolai napok, az osztálytermek fotói mellett, én egy mára már csak az emlékeinkben élő tárgy fotóját szeretném ma kiemelni. Enélkül egyetlen gyerek sem mehetett az iskolába. Világos vagy sötétkék színére, nejlon anyagára ma is emlékszem. A korszak kötelező viselete volt minden diáknak az iskolaköpeny, ami egységes megjelenést adott mindenkinek és megvédte a ruhákat a krétaportól is. Nagyon gyűlölte mindenki, de nem volt mit tenni.
Iskolaköpeny árak 1966-ban (Vas Népe 1966 szeptember)
Tovább lapozgatva az újságot, október elejéhez érve vettem észre, hogy bizony munkaverseny ide, ígéret oda, 1966-ban sem sikerült minden vállalást határidőre teljesíteni. Ahogy fentebb olvashatták, a „Ragyogó híd” építői augusztus 20-ra ígérték ugyan a befejezést, de ez közel két hónapos késéssel, 1966. október 10-én történt csak meg. A csúszás okairól hallgat a napilap kétoldalas cikke. Az avatásra érkezett közlekedési miniszter is az ország húsz év alatt elért eredményeit és a nemzetközi helyzet kérdéseit vázolta ünnepi beszédében, az avatásra érkezett nagyszámú pártvezető és a közel ötezres ünneplő tömeg előtt. A 10 millió forintból megépült hidat, a hosszúra nyúlt ünnepi beszédek után átadták a forgalomnak.
Két fotó a hídavatás pillanataiból (Vas Népe 1966. október 11)
1966 utolsó két hónapjában mindössze néhány kisebb hírt találtam környékünkről. Ostffyasszonyfán novemberben fejezték be a mélyszántási munkákat, de olyan hideg volt a nyitott, kabin nélküli „Hoffher” traktorokon, hogy a traktorvezetők állva szántottak. A traktorok gumikerekeit leszerelték, helyettük fémből készült, körmös kerekeket szereltek fel, de még így is két traktor ereje kellett egyetlen hármasekéhez. Gaál Gyula és Sümegi István traktorosok munkáját örökítette meg a felvétel.
Állva szántanak a fagyos hidegben a traktorosok Ostffyasszonyfa határában (Vas Népe 1966. november 25)
Decemberben felavatták a felújított könyvtárat Vönöckön, ahol a beiratkozott 296 olvasó, 3000 könyvből válogathatott. November végén a sárvári vár tornyának felújítási munkáit is megkezdték, és ebben a hónapban találták meg az a lovasszobrot Csöngén, amiről ebben a bejegyzésemben korábban olvashattak (kattints ide).
Egy érdekes cikkből megtudhattuk azt is, hogy 4419 úttörőcsapatban, egymillió-kétszázezer úttörő és kisdobos tevékenykedett 1966 végén az országban. A gyerekek ebben az évben több, mint tízmillió órás társadalmi munkát teljesítettek, egymillió-kétszázötvenezer facsemetét ültettek el, 17 millió kilogramm fémhulladékot, 5 millió kilogramm papírt, 3 millió kilogramm rongyot és 250 ezer kilogramm gyógynövényt gyűjtöttek. Ezekkel a fantasztikus számokkal és a MERKUR Személygépkocsi Értékesítő Vállalat, 1967. január 1-től érvényes gépkocsi árlistájával búcsúzom az 1966-os évtől. Tartsanak velem egy következő alkalommal 1967-be is, a Vas Népe napilapot lapozgatva.
A Fiat és Renault modellekre még legalább egy évet kellett várni (Vas Népe 1966. december 31)
Korábbi bejegyzéseimet a Vas Népe 1963, 1964 és 1965-ben megjelent eseményeiről itt olvashatják újra:
Vas Népe 1965 – Kenyeri és környékének érdekes hírei (kattints ide)
Vas Népe 1964 – Kenyeri és környékének érdekes hírei (kattints ide)
Vas Népe 1963 – Kenyeri és környékének érdekes hírei (kattints ide)
Pörneczi Tamás, 2019 november
Források: Vas Népe napilap 1966-évi számának cikkei és fotói, Takáts Rózsa: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez 1992.
