Mai bejegyzésemnek egy kerek, de szomorú évforduló adja az aktualitását. Közel 700 évig állta a történelem viharait, földrengések, árvizek, járványok, tatár, török, német és orosz hadseregek, két világháború, szabadságharcok sem tudták elpusztítani. A dicsőséges évszázadoknak, éppen hetven évvel ezelőtt, egy 1950. szeptember 1-én életbe lépett rendelet vetett véget.
A falunak ezt a területét az ősidőkben „Godena” néven ismerték. A fotó 1966 szeptemberében készült a mai Táncsics utcában, amit eredetileg Fő utcának, majd Iskola utcának is neveztek, amikor a kecskédi iskola megnyílt.(forrás: Savaria múzeum)
„A minisztertanács szeptember 1-én hozott határozatával Vas megyében több község egyesítését rendelte el. Az egyesítések a tegnapi napon léptek életbe. A rendelet a közigazgatás egyszerűsítését szolgálja, ami a közigazgatásban is a bürokrácia megszüntetését jelenti.” – olvashatjuk a törvény indoklását az egykori napilapokban. Vas megyében 32 települést érintett a rendelet, ebből a celldömölki járásban mindössze kettőt: „Kenyeri és Rábakecskéd községek: Kenyeri néven egyesültek.” – szólt a megmásíthatatlan határozat. Ma – többek között – ennek a hetven éve született döntésnek az apropóján szeretném felidézni Rábakecskéd egykori múltját, tudva azt, hogy 1950-ben csak a település neve szűnt meg, de az ott élők hagyományai, szokásai ma is köztünk élnek. Kérem, tartsanak velem az egykori Rábakecskédre!
Az, hogy egy település története pontosan melyik évben kezdődött, mióta nevezik a mai nevén, ennyi idő távlatából lehetetlen megállapítani. A különböző ásatásokból előkerült cserépedényekből következtethetünk arra, hogy a rábakecskédiek elődei közelebb laktak a Rába folyóhoz. A folyó partján egykor található kisebb dombok alkalmasak voltak arra, hogy az ide letelepülőket megvédjék a folyó áradásától, és hosszabb-rövidebb időre faluszerű települést alakítsanak ki. Ezekből az ősi időkből maradtak fenn dűlőnévként a „Dorzsola” és a „Mincses” nevek. Jelentésüket ma már senki sem ismeri, apáról fiúra évszázadokon át adták át egymásnak ezeket a neveket, így maradtak fenn a mai napig. Később, az áradások elől, a rábakecskédiek ősei a mai „Várdomb” irányába, a Lánka patak partjára telepítették át agyagból és vesszőből készült apró házaikat. A Várdomb elnevezés arra is utal, hogy egykor földhalomvár is állt ezen a területen.
A két község egyesítéséről szóló cikk a Vasmegye napilap 1950. szeptember 7-i számából
A néphagyomány szerint a tatár hadak támadása elől, állataikkal és ingóságaikkal újra visszamenekültek a Rába folyóhoz közeli, ősi lakóhelyükre, a bevezető utat lezárták és elrejtették a sűrű növényzettel. Az átvonuló tatárok felégették a Várdomb melletti, akkor még névtelen kis falucska házait, de a kecskédiek ősei megmenekültek. Állataik teje és húsa tette lehetővé, hogy átvészeljék az éhezés időszakát. Megszabadulásuk után még távolabb költöztek a Rábától, a mai Táncsics utca – Petőfi utca által határolt magasabban fekvő területre. Életben maradásuk emlékére ezúttal nevet is adtak falujuknak, amit Kecskédnek neveztek el. Azt, hogy vajon tényleg ezért adták a nevet a falunak, mert a kecskék mentették meg az ősöket, ma már csak találgathatjuk. Azonban azt, hogy szívesen tenyésztettek kecskéket, azt a későbbi évszázadok dokumentumai is megerősítik. Például az 1608-ban kelt, „sárvári urbárium” szerint a Nádasdy uraság számára, az akkori szóhasználat szerint „kecskefiakból” (azaz gidákból) kellett megfizetniük a tizedet a Kecskédieknek, amit évről-évre teljesítettek is. Az évszázadokon keresztüli kecsketartás olyannyira részévé vált az itt lakók életének, hogy amikor oly sok idő után, annyira bővülni kezdett a falu, hogy új utcát nyitottak, akkor szinte természetes volt a névválasztás. Ahogyan a kecske újszülött fiát gidának hívták, úgy Kecskéd község újonnan „született utcáját” is gidának kezdték nevezni, ami a mai napig is fennmaradt.
Kecskéd térképe 1857-ből (forrás: Országos levéltár)
Eddig az időszakig tartanak az íratlan néphagyomány történetei. Ezt követően a fennmaradt oklevelekből tájékozódhatunk a falu történetéről, de azért itt sincsen egyetértés a különböző kutatók körében arról, hogy pontosan mikortól létezett Rábakecskéd település. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy eleinte csak Kecskéd néven találkozhattunk a faluval. Az 1270-es évek elején az ősi eredetű Osl család jelentős területeket kapott az akkor uralkodó V.István királytól, a felsőkemenesi térségben. Egyes kutatók szerint, már ekkor létezett Kecskéd (és Kenyeri) is, habár ezek között az írott okmányok között nem találunk ilyen nevű településeket. Mások szerint csak mintegy száz évvel később alakult ki Kecskéd település, aminek bizonyítékául az szolgál, hogy egy, a faluban élő földbirtokos család – az akkor hagyományoknak megfelelően – felvette a falu nevét. Hogy pontosan mikor történt, ezek alapján nem tudjuk biztosan, de a tény az, hogy az 1300-as évek végén egyre több oklevélben olvashatunk a Kechkedy (Kecskédi) család tagjairól, akik legtöbbször birtokperekben tűnnek fel tanúként vagy örökösként.
Szekérszínnel összeépített ól Rábakecskéden (Horváth István udvara, Petőfi utca 1) 1966. szeptember (forrás: Savaria múzeum)
A falu nevének írásmódja is változott a századok során: találkozhatunk az oklevelekben „Kechked”, „Keczked”, „Kecked” és „Kecsked” nevekkel is. Érdekesség még, hogy Nógrád megyében és Komárom-Esztergom megyében is létezett Kecskéd település, amiket egykor csak úgy tudtak megkülönböztetni egymástól, ha az adott vármegyét is kiírták a község neve mögé. Ennek az állapotnak, az 1889 évi, IV. törvénycikk a község- és egyéb helynevekről vetett végett. A törvény előírta többek között, hogy az azonos nevű községeket előnévvel vagy új névvel kell ellátni annak érdekében, hogy az azonos nevű települések megszűnjenek. Ennek a törvénynek a nyomán lett az egykori Kecskéd nevéből Rábakecskéd 1889-ben.
Mivel Kecskéden korábban sem volt templom, ezért a falu magja az itt lakó Kechkedy család kúriája körül épített házakból állhatott az 1500-as években. A török időkben többször is feldúlták a falut a portyázó hadak. Feljegyezték, hogy 1548-ban mindössze 16 lakó maradt Kecskéden, 1564-ben már csak 8 lakót találtak, majd az 1590-es összeírásban azt olvashatjuk, hogy Kecskéd 21 házából 17 ház állt lakatlanul.
Mola Kecskediensis, azaz az egykor a Rába parton felépített kecskédi vízimalom tervrajza 1823-ból (forrás: Országos levéltár)
Az első részletes, írásos emlékek a faluban lakókról, az 1608-évi Nádasdy családdal kötött sárvári urbáriumból olvashatók ki. Ez a dokumentum név szerint közli az akkor a faluban lakók adatait, földjeik nagyságát, állataik számát és még a házuk helyét is a faluban. Csak néhány érdekességet említek meg ezekből az adatokból. A Fő utca (ma Táncsics utca) déli oldalán, napkelet felől lakott Szabó Tamás, Papp István, Szabó János, Csonka György, Csákány Mihály, Ács Balázs, Kálmán Benedek, Köcsky Márton és Szovas Jakab. A főszélről való oldalon, napnyugta felől (=Északi oldalon) lakott Csóka Lukács, Csákány Balázsné, Kálmán János, Kovács János, Kovács Ferenc és Benedek, Karácsony Péter, Köcsky Balázs, Tar Mihály, Nagy János és Balázs, Kis Máté, Szalay Ferenc, Markos Kelemen, Bussy Miklós, Salka Tamás, Varga Ambrus, Parragy Benedek, Zyvas Benedek, Kecskés Gergelyné és Csódor Márton. Összességében 30 család, 15 egész telkes és 5 féltelkes jobbágy, 6 házas zsellér és 4 másnál lakó zsellér élt ekkor Kecskéden, akik 552 hold szántót és 46 hold kaszás rétet műveltek meg. Hét családnak nem voltak igavonó állataik, a többi 23 családnak 103 ökre, 4 lova és 67 tehene volt összesen.
Az 1683 évben fennállt annak a veszélye, hogy Kecskéd megszűnik létezni. A Bécs elfoglalására induló török sereg özönlötte el Kemenesalját, akik 40 községet – köztük Kecskédet és Kenyerit is – kifosztottak és felégettek. Nem csak a házak, de a templom is a tűz martalékává vált, mindössze a régi oltár kőlapja és néhány elrejtett templomi felszerelés maradt meg. Mindazok, akik a templomba behúzódtak védelmet remélve, a törökök fegyverei által estek el. Ebben az évben, az állami összeírás során mindössze ennyit jegyeztek fel Kecskédről: „a község, a katonaság miatt elmenekült lakosság hiányában elhagyatott.”
Ahogyan ezen az 1780 körül készült térképen is látható, Kecskéd és Kenyeri között több, mint egy kilométer volt távolság (forrás: Országos levéltár)
Az élet az 1700-as évek elejére helyreállt. Kenyeri tulajdonjogát 1715 évben kapta vissza a Cziráky család, akik 1722 évben megvették Kecskédet is, így ettől az időtől kezdve ugyanaz volt a földesura a két szomszédos településnek. Ezek az évek a Cziráky család nagy építkezéseinek időszakai: 1731-ben megépítették a Kálváriát, 1769-ben lebontották a régi templomot, és a ma is álló templomot emelték helyette Kenyeriben. A közös földbirtokos és a települések közelsége miatt, a kecskédiek számára a katolikus egyház nem engedélyezte önálló templom felépítését, ami évszázados óhaja volt a kecskédieknek. Az 1700-as évek végén ismét ínséges esztendők követték egymást. Számos olyan évet jegyeztek fel, amikor annyira rossz volt a termés, hogy a következő évi vetőmagra sem volt elég.
1806-ban olyan súlyos tűzvész pusztított Kecskéden, hogy a mai Táncsics utca nyugati oldalán és a mai Ady utca északi oldalán található házak egytől egyig elégtek. Az újjáépítésig mindenkinek az utca túloldalára kellett költöznie ideiglenesen a rokonokhoz, ismerősökhöz. Négy évvel később, 1810. január 14-én, a Richter-skála szerinti 5,4 erősségű földrengés okozott újabb riadalmat Kecskéden. A házfalak több helyen megrepedtek és néhány kémény is ledőlt. A földrengést a nap folyamán mintegy ezer utórengés követte, amihez foghatót még sohasem észleltek sem Kecskéden, de még Magyarországon sem. 1832-ben kolera járvány pusztított: Kenyeriben és Kecskéden összesen 91 halottja volt a járványnak. Elővigyázatosságból, a kolerában meghalt családok kiüresedett házait felgyújtották és porig égették. 1844-ben olyan hideg volt a tél, hogy két Celldömölkről érkező vándorkereskedő megfagyott Kecskéd határában. Az 1848-as szabadságharcokból számos kecskédi vette ki a részét. Elek Ferenc a huszárok között, Födő József és Lakatos József a vörössipkások között harcoltak (megjegyzés: Görgey Artúr javaslatára a szabadságharc alatt vitézséggel harcolt, legbátrabb katonák, megkülönböztetésképpen vörös sipkát hordhattak), Dobos István tábori pék volt, Csuka István pedig ökrös fogattal vontatta a magyar ágyúkat. A szabadságharc leverése után olyan szigorú ellenőrzés alá vonták a magyar településeket, hogy Kecskédről Kenyeribe is csak „útlevéllel” (=hivatalos igazolással) lehetett átmenni.
A rábakecskédi temető régi sírjai 2020 júliusában (saját fotóm)
Ismét nehéz évek következtek. 1850 tavaszán hatalmas jégeső verte el a termést a Cseren, nyáron pedig annyi eső esett, hogy a megmaradt kevés gabona elrothadt a mezőn, mert annyira feláztak a földek, hogy nem lehetett lehozni a termést. 1851. november 23-án óriási hóeséssel kezdődött el a tél, ami a Királykútnál tavaszig el sem olvadt. A hóolvadás után találtak rá arra a két emberre, akik még az első hóeséskor tűntek el Kecskédről. 1852-ben történt Kecskéden is a tagosítás: a jobbágyfelszabadítás következményeként, a gyengébb minőségű földeket Cziráky János földesúr és a volt úrbéresek között megosztották. Ennek az évszázadnak a közepén járták a kecskédi erdőket is a betyárok, akik közül Sobri Jóska, Savanyó Józsi, Liliom Peti, Bogár Józsi és Gyusza Marci nevét őrizte meg a helyiek emlékezete.
1857-ben megalakult a csöngei kerületi jegyzőség, aminek hatásköre Kenyerire és Kecskédre is kiterjedt. 1861-ben az úgynevezett keleti marhavész betegség teljes kipusztulással fenyegette a háziállatokat. A feljegyzések szerint 350 elhullott marhát földeltek el a kecskédiek, a kiszáradt Sárkány tó helyén. Ezeknek a csontjait az 1878-as nagy árvíz mosta ki újra. 1872-ben felállították a pápoci körjegyzőséget, így ettől kezdve Kenyeri és Kecskéd ennek fennhatósága alá tartozott. Az 1884-es év ismét csak megnehezítette a Kecskédiek életét: márciusban az eső nélkül esett jég elpusztított mindent a határban, május 24-én éjjel elfagyott a búza és a maradék szőlő is, június végére pedig olyan forróság lett, hogy ami termés tavaszról megmaradt, az megaszalódott. A természeti csapásokat tovább tetézte, hogy négy alkalommal is tűz volt Kecskéden, és az év végéig szinte a teljes „Suttony” leégett.
Varga Imre bíró 1024 négyszögöl földet biztosított a község földjeiből, az akkori temető bővítése céljából, amit Markovics Arnold plébánosnak adott át. A temető bővítése 1908-ban vált szükségessé. Az 1901-ben készült pecséten már Rábakecskéd nevét olvashatjuk. (forrás: Kenyeri plébánia iratai)
1895. december 31-én éjfélkor Magyarország egész területén egyszerre kondultak meg a harangok. Megkezdődött az egy esztendőn át tartó ünnepségsorozat, amellyel a magyarság, állama fönnállásának 1000. évfordulóját köszöntötte. Ebben az ünneplésben településünk kegyurai is méltóképpen részt kívántak venni, ezért 1896-ban, a Millenium emlékére, gesztenye fasort ültettek a templomtól az építés alatt álló vasútállomásig. A fasor mellett sétautat, pihenőpadokat is kialakítottak. Ugyanekkor a kecskédieknek is felajánlotta az uradalom, hogy ha a falu megvásárolja a facsemetéket, akkor elültetik azokat is a kecskédi haranglábtól a vasútállomásig. A kecskédiek azonban úgy gondolták, hogy az uradalom kötelessége megvenni és elültetni a Kecskédre tervezett fasort is, ahogyan azt Kenyeriben is tették. A vitát végül a kegyúr döntötte el, aki megharagudott a kecskédi elöljárókra és elzárkózott a kecskédi fasor elültetésétől. Így aztán, amikor 1898-ban megindult a vonatközlekedés Celldömölk és Fertőszentmiklós között, akkor a kecskédiek továbbra is a mezők közötti, védtelen, poros úton közlekedtek a vasútállomásig.
Az 1900-as évek elején, a megélhetési nehézségek és egy jobb világ reményében, több mint 80 kenyeri és kecskédi indult útnak Nyugat-Európába, Amerikába, Kanadába és Ausztráliába. 1908-ban a kecskédiek egyik álma, az új kéttantermes iskola megkezdte a működését, miközben olyan nagy volt a szárazság, hogy az állatokat az erdőkben legeltették, és a fák lombjait szárították meg télire az állatoknak, takarmány helyett. 1914-ben kitört az I. Világháború, csak Kecskédről 140 férfit vittek el katonának, idegen országokba harcolni. A földeken a nők és gyerekek dolgoztak, miközben minden mozdíthatót elvittek a háborúra hivatkozva: harangokat, takarmányt, állatokat. 1917-ben az ostffyasszonyfai hadifogolytáborból hozták Kecskédre a foglyokat, akikkel a földeken a munkákat elvégeztették. A háború véget ért, az ország végleg elszakadt Ausztriától, miközben területeinek nagy részét elveszítette.
Pócza Gyula GYSEV vasúti felvigyázó leányai állnak a vasútállomás és a templom között ültetett fasor mellett. Jobb oldalon látható az a kis vasúti sínpár, amelyiket az uradalom építtetett a termények beszállítására (köszönet a fotóért Raffay Katalinnak)
1919-ben kikiáltották a tanácsköztársaságot. Kecskéden Kovács János, Varga István, Csóka István, Bebesi Imre és Diósi József lettek a tanács tagjai. Kinyilvánították, hogy az 500 hold feletti földeket fel kell osztani 5-20 hold nagyságú családi birtokokra. A tanácsköztársaság bukásával azonban a reformok csak részben valósultak meg. 1920-ban az uradalom gyengébb minőségű cseri földjeiből 191 hold szántót, valamint 5000 négyszögöl házhelyet kaptak a Kecskédiek a falu területének bővítésére. 1924-ben, komoly önerőt is megmozgatva megépítették a ma is álló haranglábat, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer még egy templomot is építenek hozzá. 1932-ben sok kecskédi is részt vett az új, nicki műgát és a hozzá kapcsolódó építési munkákban.
Az egykori, rábakecskédi iskolaépülethez kapcsolódó tanítói lakások – átalakítva ugyan – még ma is megvannak a Táncsics utcában (saját fotóm)
Néhány évnyi béke után, 1939-ben kitört a II. Világháború, ismét sok kecskédi férfit soroztak be katonának, akik közül sokan soha sem tértek vissza otthonukba. Az itthon maradtak nélkülöztek, a gabona fejadagját egyre lejjebb szállították, a cséplőgépek mellett ellenőrök figyelték a munkát. 1944-ben a németek megszállták hazánkat is. A repülőtérre katonák költöztek, a tanítást 1944. április 1-én befejezték, mert a katonák beköltöztek a kecskédi iskolaépületbe is. Kecskéd szélén egy barakkvárost építettek fel a német harci erők számára, akik éjszakai tivornyázásukkal nem hagyták nyugodtan a lakosságot. 1945 januárjában felszólították a falu lakosságát, hogy telepedjenek át Németországba, de senki sem jelentkezett. A kecskédi és kenyeri leventék időben elrejtőztek, így őket sem sikerült a németeknek magukkal vinniük. 1945. március 27-én a visszavonuló németek elhagyták Kecskédet, miközben felrobbantották a vasúti és a közúti Rába hidat is. A csaták közben Kecskéd lakóházait nem érte bombatalálat, egyetlen ház sem szenvedett végzetes sérüléseket.
A háború után egy olyan korszak következett, amire bizonyára egyetlen kecskédi sem számított. Amíg korábban a földesúr, majd az uradalom szabta meg azt, hogy ki, mikor, hol és hogyan élje az életét, hogyan gazdálkodjon, az új világban egy „kommunista néphatalom” néven illetett, megfoghatatlan és láthatatlan hatalom tette ugyanezt. Ahogyan azt a mondás is tartja: cseberből vederbe esett mindenki. A szovjet mintára átalakított mindennapi életet alighogy kezdték megszokni a kecskédiek, amikor falujuk önállóságát egyetlen rendelettel megszüntették.
Az 1923-ban épített haranglábat az elődök szerették volna később templommá bővíteni (a fotó 1969 őszén készült)
Nincsenek arról információim, hogy 1950. szeptember 1 után, pontosan mikor szerelték le a Rábakecskéd település nevét jelző táblákat, de azt sikerül kiderítenem, hogy a GYSEV Zrt., kis késéssel, valamikor 1951-1952 telén vette le a Kenyeri-Rábakecskéd vasútállomás táblát az állomás épületéről, és cseréltette ki az Kenyeri állomásra. Arról sincs információm, hogy a két település összevonása előtt tájékoztatták-e a lakosságot a tervezett intézkedésekről, habár biztos vagyok abban, hogy a két falu egykori illetékesei már korábban tudtak a döntésről.
A rábakecskédi olvasókör tagja az 1930-as években (Nemes Jenőné fotója)
Kenyeri és Rábakecskéd „házasságáról” a követő évtizedekben is többször megemlékeztek a környékbeli lapok. Ezeket átolvasva úgy gondolom, hogy a 13 évvel az egyesítés után, 1963. október 5-én, a Vas Népe napilapban megjelent cikk adja vissza leginkább az egyesített községben kialakult állapotokat.
„A vicinális nagyot füttyent, hosszú sor kígyózik a falu felé. Vagy százan járnak naponta dolgozni s tanulni a városba ebből a faluból. Forgalmas ma már a vicinális. Milyen érdekes és szép ez a Kenyeri név. Talán, mert a kenyérre emlékeztet?
Könnyű a kalauznak. De nehezebb az utasnak, kinek először szerepel ez az állomás életében, mikor kíváncsian kiszáll, s a faluba indul. A haza igyekvőkkel beszélsz. Azt mondják: hova mész? Ez balról Kenyeri, az jobbról Rábakecskéd. A tanácsházán Kenyeri I-ről és Kenyeri II-ről szólnak. Keresed a termelőszövetkezetet? Melyiket kívánod? Az Egyetértést, vagy az Aranykalászt? Mindkettő Kenyeriben van, de ha akarod mégsem. Az első Kenyeriben, a második Kecskéden. A fiatal tanácstitkár így panaszkodik:
— Egy község ez, de még nem tökéletesen. A közigazgatás ugyan 13 esztendeje összeadta Kenyerit és Kecskédet, de bár nem lett sikertelen a házasság, akad baj, nehézség és széthúzás, akár a legtöbb háztartásban.
— Mi a hiba?
— Sok mindenből kettő van, amiből egy is elég lenne. Kétfelé a gond, kétfelé a költség. Két klubhelyiség, két óvoda, két tűzoltó szertár és két termelőszövetkezet. És kétféle emberek: kenyeriek és rábakecskédiek.
Már el is keserednél, hogy milyen kilátástalan a házasság, ám elmosolyodsz, mert meglátod az öreg pocakos templomot a kenyeri faluvégen. Bizony, nem voltak pazarló emberek a régi jó kecskédiek és kenyeriek, hiszen „istenházából” nem építettek kettőt. Megfértek a Kenyeriben a kecskédiek is. Takarékos, okos embereknek pedig az utódai sem lehetnek nehéz észjárásúak. Erre vall különben az utóbbi évek munkája, igyekezete. Készül és erősödik a két falu közt az összekötő kapocs. A rövid útszakaszra, mely Kecskéd és Kenyeri közé esik, egymás után épülnek a házak. Itt van az elegáns, új és közös tanácsháza, idekerül a még tervben élő nagy kultúrház, a napközi otthon, s minden, ami még hiányzik, vagy csak korszerűtlen, kis helyiségekben szorong. Azt mondják egyesek: kétfélék itt az emberek, s a kötelet kétfelé húzzák. Pedig jobb lenne valami közös húznivalóra akasztani a kötelet, s együtt feküdni neki.
A futballpályán, s a kézilabdapályán kenyeri és kecskédi fiatalok játszanak. Népszerű itt ez a két sport. Kérdem: vajon két pálya van egyikből-egyikből? A fiatalok nevetnek: minek? Nekik egy is elég. Csak becsületesen, sportszerűen és eredményesen – ez a fő!”Vas Népe, 1963. október 5.
Az egyesítés óta hetven év telt el. A cikkben említett templom padsorait még ma is úgy emlegetjük, hogy az egyik a kecskédi a másik a kenyeri oldal. Amikor az egykori vasútvonal sorompója helyén átzökkenünk az autóval, akkor is tudjuk, hogy Kenyeribe vagy éppen Kecskédre érkeztünk. A sokszázéves múlt visszavonhatatlanul beivódott az itt élő utódokba.
Miután elkészültek, a helyükre próbáltam a táblákat, amik a tervek szerint szeptemberben kerülnek felavatásra és kihelyezésre.
Bevallom, hogy számomra – az utóbbi évek kutatómunkája során – egyre inkább hiányzott valami, amit a hetven évvel ezelőtti egyesítéskor meg kellett volna már tenni. Ezért, amikor képviselőként erre lehetőségem nyílott, azonnal kezdeményeztem, hogy a hetven éve lebontott Rábakecskéd táblák – természetesen a hatályos szabályozásoknak és jóváhagyásoknak megfelelően – kerüljenek vissza a helyükre, tisztelegve ezzel egy közel 700 éves település múltja és egykori lakói előtt, és megőrizve Rábakecskéd emlékét a jövő nemzedékei számára. Az önkormányzat támogatásával a településnév táblák a közeljövőben, ünnepélyes keretek között újra kikerülnek méltó helyükre. Vigyázzunk rájuk, és mindig emlékezzünk az egykori Rábakecskéd községre, amikor elmegyünk mellettük!
Pörneczi Tamás
2020. augusztus
Források: Horváth István plébános kéziratai, egykori újságcikkek, Arcanum adatbázis.
