Kenyeri családi szokások és babonák a századfordulón 2. rész
Az egykori családi ünnepek egyik legnagyobb örömet okozó alkalma és leginkább várt eseménye, az esküvő és a hozzá kacsolódó lakodalom volt, ami talán a mai napig nem változott. A vőlegény fekete ruhát öltött, fekete csizmával. Kalapjába piros színű szalagot kötött, amit „pántlikának” neveztek. Kabátja szegélyébe fehér virágot tűztek. A menyasszony hosszú, fehér ruhába öltözött, fejére „slájer” (=fátyol) került. A fátyol mellett, fehér virágkoszorú is díszítette a haját.
A menyasszonytánc végén, Kenyeri 1972
A gyermekszületéssel kapcsolatos bejegyzésemet (ide kattintva olvashatják újra, „Újszülött a családban” címmel) folytatva, ma ismét egy egykori családi ünnep, a lakodalom századfordulós szokásait szeretném feleleveníteni. Ezúttal nem térek ki a lakodalmat megelőző eseményekre, a párválasztásra, a jegyben járásra, a lánykérésre, a templomi esküvőre, mert ezekről már korábban is olvashattak az „Én a tied, te az enyém” című bejegyzésemben (ide kattintva olvashatják újra). Ma igyekszem elsősorban a lakodalom alkalmával történt eseményeket, az egykori rigmusokat és verseket felidézni.
A Horváth család fotóalbumából, Rábakecskéd
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a lakodalom helyszíne is változáson ment keresztül az évszázadok folyamán. Az 1800-as évek elején természetes volt, hogy a vőlegény szülői házánál tartották a lakodalmat, ahol egy úgynevezett „leveles sátor” alatt szolgálták fel a meghívottaknak a vacsorát. Előtte azonban mindenki az új asszony házához ment, ahol a zenészek szórakoztatták a násznépet a vacsoráig. Amikor aztán üzentek a vőlegény házától, hogy „megpuhult már a leves” (=elkészült a vacsora), akkor vonult át a násznép zeneszóval a vacsorához. Ez a szokás aztán az 1800-as évek végén megváltozott, és a lakodalom helyszíne átkerült a lányos házhoz. Nyáron a „leveles sátorban” (=zöld levéllel, lombos ágakkal borított, fedett hely), télen pedig a lányos ház legnagyobb szobájában terítettek meg a lakodalomhoz. Az asztalok köré olykor nem mindenki tudott letelepedni, mert olyan sokan voltak. Ezért elsősorban a fiatal párnak, a tanuknak, a koszorúslányoknak és az idősebbeknek jutott először hely, a többiek pedig, amíg rájuk nem került a második terítés, táncoltak és énekeltek ott, ahol tudtak. Nyáron az udvaron folyt a mulatság, télen pedig még a folyosón is ropták a táncot. A gyermekeknek (akár vendégek akár háziak voltak) soha nem terítettek, ők nem ültek az asztalok mellett. Persze azért nem maradtak ők sem éhesek: a kezükbe kaptak egy nagy mélytányért, abból ették meg a levest és a húsokat. Ők a konyha sarkában, a folyosón és a padlásra vezető lépcső fokain, egymás felett ülve fogyasztották el a vacsorát. „Olyanok vagytok, mint az éhes madárfiókák” – mondogatták nekik vidáman. Sértődés azonban soha nem volt ebből, mert örültek neki a gyerekek, hogy ők is ott lehetnek a lakodalomban.
Kiss Imre és feleségének esküvői fotója, Kenyeri 1957. május 12.
A lakodalmas asztal fő helyén az ifjú pár ült. Néha előfordult, hogy a menyasszony oldalán ült a település papja is. Mellettük a tanuk és az örömszülők. Amikor mindenki elcsendesedett, megszólalt a vőfély. „Csöndesség! Uram, uram Násznagy uram, szót halljon kigyelmed! Amíg ezen beszédem fog tartani, addig ne legyen más, mint először is: Dícsértessék a Jézus Krisztus!” Erre mindenki felelt: „Mindörökké! Ámen.” A vőfély folytatta a beszédet: „Van-e ennek a háznak nagyérdemű ura és gondviselő asszonya?” A násznagyok így feleltek: „Hogyne volna, mikor van.” Ekkor bejött az örömanya és az örömapa, akikhez így szólt a vőfély:
„Sokat gondolkodtam, elmém fárasztottam, nagy útra indultam, végin el is bódultam.
De már odaértem, ahová kívánkoztam, mert az Úristenhez szívből imádkoztam.
Sok bujdosásim közt akadtam egy helyre, tejjel-mézzel folyó Kánaán földjére.
Ott találtam könyörülő szívre, sorsomon bánkódó, kegyes nemzetségre.
Hogy én odaértem, eképpen szóltam ám: Ezen sok szép népek, há valók volnának?
Azt felelték: Kenyeri-Kecskédi lakosok, az éhség miatt nincsen búsulások.
Nekem is mindjárt eledelt adának, nyárson sült récével meggazdagítanának.
Kölest és rizskását zsákomba rakának, s ily emberséggel útra bocsátának.
Ebből kigyelmeteknek is részt hozunk, ha szívesen bebocsáttatunk.
Elkészült asztalra tányérokat raktam, kést, kanált melléjük hordattam.
Cipó kenyerekkel bőven megrakattam, ha megengedik kedves násznagy uram?”
Esküvői menet a Németh család fotóalbumából, Kenyeri
A násznagyok természetesen megengedték, hogy az ételeket hozzák, de előtte hangosan imádkoztak egy asztali áldást. Az egykori lakodalmakban a felszolgálók szerepét a vőfélyek töltötték be. Amikor egy-egy étket szolgáltak fel, akkor általában az első vőfély, ízes verset is mondott a lakodalmi fogáshoz. Az első mondóka, a levesestál felszolgálásakor így hangzott: „Kedves násznagy uram, megfőtt már a leves, amiről azt gondolják, minden száj már éhes, ki a tálba benyul, jó darab húst keres. Az asztali áldást már elmondták rája, magam jó étvágyat kívánok hozzája!” Az ételek érkezésével együtt, a zenészek is elkezdték húzni a talpalávalót. Az ifjú párnak közös tányért és kanalat adtak, annak jelzésére, hogy „ezután már mindenük közös legyen, a tányérjuktól, kanaluktól és ételüktől kezdve.” Az élelmesebb vőlegények – ismerve a szokást – a belső zsebükben, otthonról hoztak magukkal néhány tartalék kanalat, míg a „segítésben közösséget vállaló menyasszony„, a hátuk mögött levő ablak függönye mögé rejtett el néhány tányért. Azonban ezeket a póttányérokat és pótkanalakat a vőfélyek és a koszorúslányok igyekeztek állandóan ellopkodni, így az ifjú pár kénytelen volt közös tányérból enni, ha nem akartak éhesek maradni. A vendégek nevetése közben végül belenyugodtak a közös tányérba. Hogy a fiatalasszony gyakorolja hivatását – „gondoskodjék éhező férjéről és táplálja azt” – az ételekből maga merített a közös tányérba, dupla adagot, hogy „az ura ne arról emlékezzék vissza a lakodalma napjára, hogy akkor éhesen maradt.” Sőt, sokszor tréfásan meg is etette az urát, amikor az tiltakozott a nagyobb adag ellen.
Az ifjú pár első fotója a Horváth család fotóalbumából, Rábakecskéd
Miközben mindenki jó ízűen kanalazta a levest, azért azt is megnézték az asszonyok, hogy mennyire hosszú és milyen vékony a metélt tészta benne, mert ezzel mérték a háziasszony ügyességét. Az öregebbek kétszer is merítettek a levesből, mert egy régi, helybeli mondás szerint: „Aki 100 évig eszik ilyen húslevest, az nem hal meg idő előtt!” Alig fogyott el a leves, az első vőfély egy újabb tállal és egy újabb mondókával érkezett: „Behoztam a tyúkot, egész tarélyával, jó puhára főzve, apró rizskásával. Nem gondolt a gazdám a maga tyúkjával, költsék el jóízűen Isten áldásával! Szakácsné asszonyunk erősen esküszik, hogy mióta e szép nap alatt sütközik, ennél jobb eledelt sohasem kóstolt, hetven esztendőkön bár keresztül gázolt.” Ismét szólt a zene, miközben falatoztak a pirosra sült csirke húsából. Közben azért „csúsztatónak” iszogattak is. A násznagyok feladata volt, hogy folyamatosan gondoskodjanak arról, hogy a kiürülő kancsók, üvegek feltöltését a vőfélyek elvégezzék.
Menyasszonytánc a kenyeri vendéglőben, 1970-es évek eleje
A második étkezés közben az egyik vőfély egy fatalpba faragott kis fenyőfát vagy egy cserépbe ültetett ágat hozott, amelyikre apró pereceket akasztottak fel diszítésül. Ez volt a „tilalomfa”, amire innentől kezdve a násznagyoknak kellett vigyázniuk, ugyanis a lakodalom alatt a legények azon mesterkedtek, hogy perecet lophassanak erről a kis fáról. Ha a násznagynak sikerült egy lopni akaró legénynek a kezére ütni, akkor az a legény fizetett a lakodalmat befejező kocsmai borozáson, egy előre megállapodott mennyiségű áldomást (egy kancsó vagy egy üveg bort). Ha azonban sikerült a legényeknek perecet lopni, akkor a násznagyok fizettek ugyanannyi bort. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy bárki is fizetett, végül úgy is együtt itták meg az áldomást a lakodalom végén. A vőfélyeknek természetesen a „tilalomfával” kapcsolatban is volt egy kis versikéjük: „Tilalomfának tilalmas az ága, násznagy uram jól vigyázzon rája! Aki szakajt róla, áldomás az ára.” A pereclopásban a vőfélyek is részt vettek, hiszen étel-ital hozás közben azért ők is megpróbálták a tilalomfát megközelíteni.
A legkisebb koszorúslány és vőfély, a Németh család fotóalbumából
A lakodalom tovább folyt, a vőfélyek újabb ételekkel és versikékkel érkeztek a konyhából. „Rozmaringos a neve ezen eledelnek, nem való ez pimasznak korhelynek, csak a tisztességes vendégeknek, olykor a hasfájós öregeknek” – mondták, miközben a puha marhahúsból készült, rozmaringmártással locsolt ételt tálalták fel. Újabb borjúhús következett, amit ezúttal tormával ízesítettek, hogy egy kis „borkorcsolya” is legyen az ételek között. Így szólt hozzá a versike: „Gyönge borjúhúst hoztam most tormával, csak harminc tavaszon járt ez az anyjával. Gyengesége miatt szénát nem ehetett, szegény gyenge állat csak korpát nyelhetett.” A marha után, a Kenyeriben és Kecskéden, szinte „nemzeti eledelnek számító” káposztás sertéshús következett a sorban: „Uraim, én most káposztát hoztam, melyért a konyhában sokat várakoztam. Szakácsné-asszonnyal jól megbarátkoztam, én is egy nagy darab hússal megbirkóztam. De azért nem dicsérem, dicsérje ez magát, mert belevágattam tizenkét disznónak elejét, hátulját. Keresse mindenki, ki fülét, ki farkát!”
Lakatos Ilona esküvője Kenyeri
És még mindig tartottak az ételek. Következtek a ropogós, pirosra sült kemencés étkek, ugyanis év közben a család kedvéért nem volt érdemes befűteni a kemencét, így aztán csak lakodalomkor vagy disznótor alkalmával lehetett ilyen ételeket enni. Ezekből a pecsenyékből még az is evett, aki már jóllakott, vagy ahogy akkoriban mondták, akinek „már a torkáig ért az étel„. Az ételhez ez a rigmus illett: „Oh de régen vártam már e drága étket: kedvem szerint való, piros pecsenyéket. Nincs párja világon a jó pecsenyének, mert ez vidámságot szerez az elmének. Régi atyáink mért voltak oly vének? Mert ők is sokszor pecsenyét evének.” Lassan véget ért az ételek sora, amikor megjelent a vőfély, a szakácsnőt vezetve maga mellett, akinek egyik kezét alaposan bekötötték, a másikban pedig egy nagy levesmerő kanalat tartott. Mindenki elcsendesedett, miközben a vőfély így szólt: „A konyhában épp most szomorú hír vagyon: szakácsné asszonynak keze sebes nagyon. Szegény, hogy konyhán a kását keverte, kezét a forró gőz nagyon elégette. Ezért jó uraim, most erszényt nyissanak, szakácsnőnek egy-egy hatost (=egykori aprópénz) nyújtsanak!” A szakácsnő pedig végigjárta az asztalokat, és a nagy merőkanálba gyűjtötte össze az aprópénzt. Ezután az összes vőfély összegyűlt, és kórusban a következőket mondták: „Szív-ámításra Isten a bort adta, mint a zsoltárban Dávid ezt mondotta. Ezért négy hordóját gazdánk kifúratta, poharát kancsóját ide felhozatta. Ebből jusson nekünk is kedves násznagy uram: szolgálásért néhány pohár bort adjanak!” A násznagyok válaszoltak: „Adunk fiaim, hogyne adnánk! Jöjjetek csak igyatok, jól megszolgáltátok!” Ezután mindenki borral kínálta meg az egész este dolgozó vőfélyeket, akik illendőségből csak egy-egy fél pohárral ittak. Végre egy kis nyugalom következett a lakodalomban, a vőfélyek is elvonulhattak, hogy ők is megvacsorázzanak a konyhában, a zenészekkel együtt.
Akik a konyhában dolgoztak: a lakodalom ételeit elkészítő asszonyok fotója, Csönge 1964
A vőfélyek vacsorája azonban sietős volt, mert a sok munka után, ők is szerettek volna táncolni és mulatni a násznéppel és természetesen a koszorúslányokkal együtt. Ilyenkor a vendégek egy kissé szorosabbra ültek, hogy a vőfélyeknek is jusson hely az asztaloknál. Amint a zenészek újra elfoglalták a helyüket, ismét a vőfélyeknek jutott szerep a mulatságban: először egy, majd az összes vőfély kérte a násznagyoktól a „menyasszony-asszonyunkat egy táncra”, amit elutasítottak. Végül, amikor a vőlegény kérte „örökre” kiadni a feleségét, azt azonnal teljesítették is a násznagyok. A fiatalok végre együtt táncolhatták a „zsebkendő táncot” egy lassú dallamra, miközben egy csipkés szélű, díszesen kivarrott, fehér zsebkendő két sarkát fogták. A tánc végén, a vőfélyek kikérték a koszorúslányokat is „pár táncra”, és ezzel megkezdődött a vigadalom. Fiatalok, idősebbek ropták a táncot az ifjú párral együtt. Még az asztalokat is a fal mellé tolták, hogy mindenkinek jusson hely. A „zsebkendő tánc” után, a fiatalság „vánkostánca” következett. Ezt egy lassú csárdás dallamra, körben lépegetve táncolták. Először az új férj, vállán egy díszesen kivarrott párnával, lassú tánclépésekkel odalejtett a felesége elé, a párnát letette a lába elé, majd megcsókolta a feleségét. Ő aztán felvette a párnát, a férje beállt a helyére, a feleség pedig odatáncolt az első vőfélyhez. Szintén letette elé a párnát, csók helyett meghajtották egymás felé a fejüket, és helyet cseréltek. Az első vőfély a koszorúslányához táncolt, letette elé a párnát, főhajtás után helyet cseréltek, és így vándorolt tovább a párna a fiatalok között.
Az első vőfély táncba hívja az ünneplőket, Kenyeri 1943. május
A különböző helyi táncok sorban követték egymást, miközben azért pihentek, iszogattak és nótáztak is az asztalok mellé leülve. A torta fogalma akkoriban ugyan ismert volt már, de nem szerepelt a lakodalmakban felszolgált ételek között. Az egykori, kenyeri táncok mára feledésbe merültek. Mindössze a „tapsolós tánc” (Hogy a csibe hogy, három forint húsz…dallamára) és a férfiak által járt „seprűtánc” nevek maradtak fenn, amit a „Csíp téged a tetű, rúg téged a bolha. Télen tetűt teleltettél, nyáron bolhát legeltettél” szövegű dallamra jártak. Az egykori nóták közül szintén már csak néhánynak ismerjük a szövegét és a dallamát. Egyetlen szöveget én is szeretnék felidézni, amit bizonyára csak itt a környékünkön énekeltek egykor: „Gróf Cziráky nyolcvan ökre sej vellás, valamennyi bérese van, mind kocsmás. Illik annak az ökörnek, csuhaj ha vellás, illik ahhoz a béreshez, ha kocsmás.”
Lakodalmi nótázás a nagyszobában, Kenyeri
Így folyt a nótázás és a tánc egész éjszaka. Az 1800-as évek végétől aztán az úgynevezett „három tánccal” bővült környékünk lakodalmi szokásvilága. A lakodalomba meg nem hívott legények éjfél előtt összegyűltek a faluban és csapatostul megjelentek a lakodalmas háznál. Köszöntöttek mindenkit, majd az új asszonnyal, a koszorúslányokkal és a többi meghívott lánnyal, három különböző dallamra, három csárdást táncoltak. A tánc után egy-egy pohár bort kaptak a legények, amivel felköszöntötték az ifjú párt és a házbelieket. Aztán megköszönték a „három táncot”, további jó mulatást kívántak, és hazamentek.
Az ifjú pár egészségére kortyolnak a lakodalmi sátor alatt, Kenyeri
Amikor hajnalodni kezdett, akkor felöltöztették az új asszonyt menyecskeruhába, mert már ez járt neki. Fejére – szintén asszony módra – színes, virágos fejkendőt kötöttek. A menyasszony fehér koszorúját férje kalapja köré kötötték, a koszorúslányok fehér koszorúját pedig vőfélyeik kapták meg ugyanígy, hogy majd a befejező kocsmai mulatozásra is így vonulhassanak fel. Ezután következett a „menyasszonytánc”, amit a vőfély így vezetett fel: „Íme, itt áll a kedves új asszony! Mindenki táncolhat vele egy kurtát, de le ne tiporja a cipeje sarkát!” A ma is szokásos „Asszony, asszony az akarok lenni…” dallamra, minden lakodalmi résztvevő fordult néhányat a menyecskével. Előtte azonban az asztalra helyezett tányérba pénz tettek, amire a vőfély vigyázott, mivel az összegyűlt pénzt kapták meg a zenészek. Az 1800-as évek végén annyit változott ez a szokás, hogy a fiatalasszonyé lett a tánccal megkeresett összeg, ahogyan az ma is szokásos. Innentől kezdve a fiatal menyecske édesanyja vigyázott a pénzre, hogy megőrizze a leányának, és minél bőkezűbb adakozásra biztassa ezzel is a jó vacsoráért hálás vendégeket. A fiatal férj közben türelmesen ült az asztal mellett, és várta, hogy utolsóként rá kerüljön a sor a táncban. Amikor végre ő következett, akkor nem dobott be semmit a tányérba, mivel úgy is az övék lett minden.
Menyasszonytánc a kenyeri vendéglőben, celldömölki zenészekkel 1970-es évek eleje
A menyasszonytánc után ettek még néhány falatot a vendégek, koccintottak a háziakkal, megköszönve a szíves vendéglátást, majd a zenészek kíséretében és hangos énekszóval elindultak a kocsmába, egy kis lakodalom utáni mulatozásra. Ilyenkor hajnalban kinyitott a kocsmáros, és aki nem sajnálta a korai felkelést, az a faluból már ott várta a násznépet. Itt aztán gyerekek, fiatalok és öregek is táncoltak és mulattak. Ez a befejezés az egész község ünnepe volt, mivel így akartak részt venni az ünneplő család örömében. Természetesen az italokat itt már mindenki saját maga fizette, de a zenészeknek is adtak borravalót. Itt kellett megfizetni a „tilalomfával” kapcsolatban megnyert vagy elveszített áldomásokat is. A mulatság délig, de néha kora estig is eltartott. Akik elfáradtak vagy elfogyott a pénzük, azok közben feltűnés nélkül hazamentek.
Az ifjú pár közös fotója, Halastó 1949
Amikor a mulatozó kedv láthatóan csökkenni kezdett, akkor mindenki kifizette a kocsmárosnak a tartozását és elindultak, hogy hazakísérjék az ifjú párt a közös lakóhelyükre, a „Fehér galamb szállt a házra, új menyecske jött a házba…” dallam kíséretében. A vőfély, a ház elé érve így kiáltott be: „Van-e ennek az érdemes háznak ura és gazdája? Egy tisztességes és jámbor személy érkezett a házhoz és bebocsájtást kér.” A válasz nem maradt el: „Isten hozott édes lányom! Érezd magadat nálunk mindig otthon”. Ezzel a fiú szülei megölelték és megcsókolták az ifjú asszonyt, majd bevezették a házba. A bejárati ajtó közelében egy seprűt fektettek eléje. Ha az új asszony szó nélkül felvette a seprűt és bevitte a helyére a házban, akkor úgy tartották, hogy rendszerető és türelmes asszony válik belőle. Természetesen minden édesanya a lelkére kötötte a lányának esküvő előtt, hogy ha seprűt dobnak elé, akkor azt mosolyogva vegye fel és tegye a konyhasarokba, így aztán megfelelő lesz a bemutatkozása az új lakóhelyén. Az ifjú párt hazakísérő legények még egyet koccintottak a házigazdákkal, aztán kissé rekedtes hangon nótázva indultak haza, hogy kipihenjék a lakodalom fáradtságait.
Papp József és Szabó Ilonka lakodalmi fotója a násznéppel, Kenyeri
Amint azt olvasóim a láthatják, az egykori hagyományok egy része, módosulva ugyan, de valamilyen módon ma is jelen van a lakodalmakban. Az eredeti kenyeri-kecskédi dallamok, táncok, szokások jelentős része azonban elveszett az 1900-as évek végére. A II. Világháború kezdetén, az ifjú Horváth István plébános kezdeményezésére ugyan újra megkísérelték összegyűjteni ezeket: a régi táncokat, dalokat hosszú hetek estéin és éjszakáin tanulták meg a leányok és legények. Segítségükre voltak az akkori öregek, idős Pörneczi Imre, idős Lakatos János és Császár József. 1943 tavaszán aztán Kenyeriben, majd ugyanez év őszén, a celldömölki búcsú alkalmával, többszáz fős közönség előtt elevenítették fel falunk fiataljai ezeket a népszokásokat. A „Gyöpi lakodalom” című bejegyzésemben (ide kattintva) bővebben is olvashatnak erről.
Lakodalmi mulatság a kenyeri vendéglőben, 1970-es évek
Az 1943-ban táncoló fiatalok ma már a temetőinkben nyugosszák örök álmukat, ahová magukkal vitték a régi lakodalmak szokásait is. Mai bejegyzésemben igyekeztem Horváth István kéziratai segítségével, a legapróbb részletekig visszaadni az egykori lakodalmak menetrendjét, a hozzá kapcsolódó rigmusokat és szokásokat, hogy minél többekhez eljuthassanak ezek a feledésbe merült, szép szokások.
Pörneczi Tamás, 2021. július
Források: Horváth István plébános kéziratai; a fotók mindegyike digitális fotóalbumomból származik
