Úttörőtáborban – a gyermekkor nyarainak emlékei

Tábori emlékeim négy évtized távlatából

Ezt a bejegyzésemet eredetileg 2020. júniusában tettem közzé korábbi blogomon, de valamilyen ok miatt nem került át erre az új oldalra. Mivel nem szeretném, ha elveszne, ezért most újra megosztom egy kissé felfrissítve az eredeti történetet.

Június közepe volt. Az osztálytermek tábláin mindenütt díszes betűk hirdették a nyári szünet közeledtét. Az „A K Á C I Ó !” felirat elé végre felkerült az utolsó, „V” betű is. Még néhány utolsó izgalmas pillanatot okozott az év végi bizonyítvány gyors átlapozása, de aztán már csak a nyári szünet foglalkoztatott minden kisdiákot. Senki sem készült tengerparti nyaralásra, wellness hotelek sem léteztek. A mai értelemben vett nyaralás, egyenlő volt a nagyszülőknél, keresztszülőknél, rokonoknál eltöltött egy-két hétnyi „levegőváltozással”. A szerencsés kiválasztottak – két-három évente – akár a családdal együtt, valamelyik SZOT üdülőben is pihenhettek egy hetet. Néhányan emlékezetes napokat tölthettünk el valamelyik úttörőtábor lakójaként, talán máig ható élményekkel gazdagodva. Ebbe az időszakba hívok ma mindenkit. Kérem, tartsanak velem a negyvenöt évvel ezelőtti úttörőtábori élmények világába. 

1963 februárjában kezdődött el egy új, Vas megyei kisdobos- és úttörőtábor építése, ahova elsőként szeretnék mindenkit elkalauzolni. Az akkori Jugoszláv határ mellett, Apátistvánfalva településen, kétmillió forintból épült járási úttörőtábor 1964. július közepétől fogadta a gyerekeket. A táboravatóról 1964. július 14-én számolt be a megye napilapja. A népünnepéllyé változott avató ünnepségre a környékről több-százan érkeztek, és késő estig állt a bál a tábor területén. Az avató utáni héten, megérkeztek a tábor első lakói is, akik a megye különböző iskoláinak őrsvezetői voltak. A település nyári táboraiban évente több mint 5000 gyermek töltött el egy-egy hetet a megye iskoláiból. Több kenyeri gyerekkel együtt, én is jártam ott a hetvenes évek végén.

A tábor főépületében kapott helyet a konyha és a központi étkező, valamint a vezetőségi irodák és egyéb kisegítő helyiségek, míg mi gyerekek a közeli kis-házakban laktunk. A szobákban acélsodrony rugózású emeletes vaságyak biztosították az alváskomfortot. A házak előtti poros tér volt a kora reggeli tornák, majd a közös zászlófelvonás és a „napi parancs” kihirdetés helyszíne. Ezek után következett a várva-várt reggeli, aminek elfogyasztása ilyen mozgalmas korai program után, senkinek sem jelentett gondot. A tábor egyáltalán nem „nyaralóhelynek” épült: igyekeztek a kisdobos és úttörő életérzést belénk plántálni, de kevés sikerrel, mert én szinte semmire sem emlékszem ezekkel kapcsolatban.

Megmaradtak viszont kirándulások, a számháborúk, az órákon át zajló csapatversenyek, az éjszakába nyúló beszélgetések emlékei. Mivel a határhoz közel volt a tábor területe, ezért szinte természetes volt, hogy őrök vigyáztak a táborlakókra. Ezek az őrök a szomszédos utcában található határőr laktanya katonái voltak, akiket azonban mi sohasem láttunk a tábor közelében, de egy laktanya látogatás alkalmából elmesélték nekünk, hogy „láthatatlanul” vigyáznak ránk.

A tábor őrzését nem bízták csak a hivatásos állományra, abból nekünk gyerekeknek is ki kellett venni a részünket. Éjszakánként váltásokban, párosával őriztük a többiek álmát, miközben rémülten hallgattuk az erdő felől kiszűrődő, ismeretlen hangokat. Úgy emlékszem vissza, hogy akkor nagyon félelmetesnek tűnt a vaksötétben üldögélni. a legapróbb zajra is összerezzentünk és riadtan világítottunk a fák közé. Talán ezért is kellett őrségbe kapott elemlámpa elmeit szinte naponta cserélni.

A leginkább emlékezetes élményem a táborral kapcsolatban a „határsértő” elfogásának éjszakája volt, amit – mint később megtudtam – minden turnusban „előadtak” a szervezők. Az utolsó előtti éjszakák egyikén, az esti takarodó után a szokásos csendbe burkolózott a tábor környéke, talán csak a két gyerekből álló őrség, félelemtől való fogvacogása törte meg néha a csendet. Éjfél után aztán egy sötét ruhába öltözött alak érkezett a fák közül a zászlófelvonás terére, aki a főépület felé vette az irányt. Arról azért gondoskodott, hogy léptei jól hallhatóak legyenek a két félelemtől reszkető gyermek-őr számára, akik moccanni sem mertek.

Amikor aztán a közelükbe ért az idegen és úgy tett, mint aki a főépület ebédlőjének ajtaján akar belopódzni, felhangzott a vészjelzés az őrök pedig kiabálni kezdtek: „Riadó! Riadó! Határsértő!” A teljes tábor felkelt a kiabálásra és a beavatott táborvezetőség sorra ébresztett bennünket, szobáról szobára járva. Az óriási kavarodásban lámpákkal szaladgálva igyekeztünk az erdőben „feltűnően menekülő határsértőt” elfogni, körbevenni és a főépületbe beterelni. A művelet meglepően gyorsan lezajlott, alig fél óra múlva az ebédlőben üldögélt a feketére festett arcú határsértő, míg körülötte az összes táborlakóval együtt izgatottan tárgyaltuk az események részleteit egymás között.

Olyannyira beszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy a határsértő egyszerűen kisétált mögöttünk és az erdő felé indult. A táborvezető újra riadót kiáltott, de ezúttal már közel egy órába telt, míg újból sikerült „elfogni a határsértőt”, akit aztán a laktanyából közben megérkezett katonák vezettek el. Amikor másnap a laktanyába mentünk a táborlakókkal, a parancsnok komoly hangnemben köszönte meg mindannyiunknak a „határsértő elfogásában” nyújtott segítségünket. Alig változtatott az éjszakai élményen az a felfedezésünk, hogy a határsértő férfival is találkoztunk, aki a laktanya kapujában fogadott minket, ezúttal talpig katonai gyakorlóruhában.

A tábor utolsó előtti délelőttjén hosszú kirándulást tettünk a közelben és egy igazi jéghideg, kristálytiszta vizű forrás mellett táboroztunk le. Akkor nagyon jól esett a nyári melegben a hűvös forrásvíz kortyolgatása, aminek aztán komoly következményei lettek. A hazautazásunk után élményekkel telve, de éhesen és fáradtan értem Kenyeribe, ahol egy kiadós vacsora és fürdés után azonnal lefeküdtem. A következő 18-20 óra teljesen elveszett számomra: a közel egy napnyi alvás közben, szüleim legnagyobb megdöbbenésére, többször is felültem az ágyamban, miközben a „Riadó! Riadó! Határsértő!” szavakat mondogattam, habár ebből én semmire sem emlékszem.

Az emlékezetes tábori élmények kipihenésére, pár nap múlva keresztszüleimhez, Dunaújvárosba vitt el Ferenczi Imre bácsi, kényelmes Wartburg 353 típusú kocsijával. A megérkezésem után hamarosan jelentkeztek az Apátistvánfalván kortyolt, hűvös forrásvíz következményei, az orvos tüdőgyulladást diagnosztizált, és négy hét ágynyugalmat írt elő számomra. Kint sütött a nap, én pedig a szoba ablakából nézhettem a nagyváros apró részletét. Valami előnye azonban volt ennek az „ágynyugalomnak”: keresztapám könyvespolcáról közel húsz, sárga kötésű, az „Albatrosz” sorozatban megjelent könyvet sikerül elolvasnom Rejtő Jenő tollából. Azóta is összekeverem, hogy melyik művében is szerepelt Piszkos Fred, Senki Alfonz, Vanek úr, Fülig Jimmy vagy Tuskó Hopkins.

Következő táborozási élményeim egy Pest megyei főúri kastélyhoz kapcsolódnak, ahova a Kenyeri Egyetértés Termelőszövetkezet szakszervezeti bizottsága jóvoltából jutottunk el öcsémmel együtt, aki a tábor legfiatalabb lakója volt abban a kéthetes turnusban. A számunkra szokatlan nevű, Tóalmás településre csak mi ketten utaztunk el Kenyeriből két hétre, az 1980-as évek elején. A festői szépségű völgyben az 1800-as évek elején, báró Prónay Sándor egy 60 holdas területen olyan parkot hozott létre, amely akkoriban Pest vármegye egyik legszebb parkjának számított, tavakkal, fürdőházzal, emlékkövekkel. A parkban a honfoglalás ezredik évfordulójára, Ybl Lajos (Ybl Miklós unokaöccse) tervei alapján, 1894–95 között 50 szobás, fényűző, barokk stílusú kastélyt építtettek, előcsarnokában íves kétkarú falépcsővel, ami a párizsi Operaház lépcsőjének pontos másolata. A mai napig emlékszem arra, hogy táborozásunk alatt ez a lépcső tabu volt mindenki számára: sem rálépni, sem hozzáérni nem szabadott senkinek, a gyerekektől elkerítve és lezárva pompázott a kastély közepén.

Az épület az 1900-as évek első felében az Andrássy család tulajdonába került, akik számtalan palotájuk mellett ezt a kastélyukat nyaralásra és vadászatok alkalmával használták. A II. Világháború után a kastélyt államosították, a teljes berendezése nyomtalanul eltűnt, az épület megrongálódott. A hetvenes-nyolcvanas években – egészen a rendszerváltás időpontjáig – a Szakszervezetek Országos Tanácsa (ismertebb nevén SZOT) kezelésében gyermeküdülőt alakítottak ki a kastélyban és parkjában. Ezekben az években volt alkalmam nekem is két hetet ott tölteni. Talán ez volt az a táborozás, ami leginkább hasonlított a mai nyaralásokra: egész napos programok, kreatív foglalkozások, sportversenyek, csónakázás a tavon és kirándulások maradtak meg az emlékezetemben.

Napközben a hatalmas park árnyékos fái alatt asztalokat állítottak fel. Ott láttam először a fekete diófa termését. Az Észak-Amerikában őshonos, de nálunk is megélő diófák, nyaralásom idején már közel 100 évesek voltak Tóalmáson. A fák anyagát bútorok készítésére és luxusautók belső tereinek díszítésére használják, de számunkra a termés volt a legfontosabb. A fák alatt talált, lehullott diókat összegyűjtöttük, majd órákon keresztül tisztogattuk körömkefével, aztán egy napon át szárítottuk. Másnap aztán egy satuba fogtuk be a diókat, és vasfűrészlappal, néhány milliméter vékonyságú szeletekre fűrészeltünk fel. Attól függően, hogy hol és milyen irányban vágtuk fel, különböző mintázatú szeleteket kaptunk, amiből – a szülőknek ajándékként – medált, fülbevalót, kulcstartót vagy karácsonyfadíszt készítettünk. Ez az ajándékkészítés kötelező volt ugyan, de mindenki nagy kedvvel vett részt az alkotás folyamatában.

Mivel a tábor két hetes volt, ezért kötelező jelleggel képeslapot kellett küldenünk szüleinknek az első hét végén. A képeslapokat természetesen – elküldés előtt – elolvasták a tábor vezetői. A szövegben szerepelnie kellett annak, hogy „jól vagyunk” és annak is, hogy melyik vonattal fogunk hazaérkezni. A Magyar Posta két napon belül kézbesítette a levelet Kenyeribe. Akkor még nem tudtuk, de ezzel a képeslappal kezdődött a hazaérkezésünk kálváriája, ami szintén emlékezetessé tette ezt a negyvenöt éve történt táborozást. A tartalmas, kéthetes tábor után busszal érkeztünk a Déli pályaudvarra, ahonnan egy gyorsvonathoz kapcsolt különkocsiban indultunk Celldömölk-Szombathely felé.

A vidám hazautat, Celldömölk állomás előtt, az agilis táborvezető döntése tette számunkra kalandossá. Testvéremmel elkezdtünk készülődni a leszálláshoz, amikor szigorúan ránk szólt, hogy üljünk le, mert még nem vagyunk Szombathelyen. Hiába próbáltuk meggyőzni, hogy mi Celldömölkön szálltunk fel, biztosan most is itt várnak minket a szüleink. Gyerekként semmilyen esélyünk nem volt a táborvezetővel szemben. Szomorúan álltunk a vonat ablakában és láttuk, hogy miközben kigördül Celldömölkről a szerelvény, a szüleink az állomás peronján döbbenten állnak és keresnek minket.

A mobiltelefonok korszaka előtt semmilyen kapcsolatunk nem volt a külvilággal, a szüleinkkel. Így érkeztünk Szombathelyre, ahol a táborvezető legnagyobb megdöbbenésére csak mi kettőnket nem várt senki. Az ijedtség és elkeseredettség közepette alig hallottuk meg a hangosbemondót: „Szolgálati közlemény. Pörneczi Tamás és Pörneczi Norbert tanulókat várják a forgalmi irodában.” 

Megmutatták a forgalmi iroda helyét, ahova félve léptünk be hatalmas táskáinkkal. A vidám vasutas leültetett minket, majd telefonált a celldömölki forgalmistának, aki mellett szüleink várakoztak szintén teljes pánikban. Talán akkor beszéltem életemben először telefonon, de máig emlékszem a megnyugvásra, amit szüleim hangja okozott. Próbáltam nekik elmondani, hogy nem engedtek minket leszállni Celldömölkön, de nem sokat beszélhettünk, mert indulni kellett vissza Celldömölkre. A segítőkész vasutasok segítségével a következő vonattal, a kalauz fülkéjében utazva érkeztünk Celldömölkre, az esti órákban. Két hét és egy kalandos hazautazás után végre találkoztunk szüleinkkel. Már csak két órát kellett várnunk Celldömölkön az utolsó buszra. Vidám hangulatban, felszabadultan érkeztünk Kenyeribe, este 11 óra után. Ez a nyári táborozás talán a hazaút viszontagságai miatt maradt meg ilyen élénken az emlékezetemben.

Végezetül egy különleges „táborozásról” szeretnék megemlékezni, amit inkább nevezhetnénk a mai szóhasználattal erdei iskolának. Valamikor az általános iskolai tanulmányaim végén, talán hatodik-hetedikben kaptam lehetőséget arra, hogy a Balaton partján, a zánkai úttörővárosban töltsek el egy hónapot. Mindennek csak az volt a szépséghibája, hogy egy téli hónapról volt szó. De sebaj, mert Zánka neve etalonnak számított az akkori táborok között. A vadregényes tájon 1969-ben tették le a tábor alapkövét, ami 1976-ra készült el teljesen. Az épületeket úgy tervezték, hogy külsőre szállodára emlékeztessenek. Aztán beérve a házakba tapasztalhattuk, hogy a belső berendezések már a minimalizmust jegyében készültek. Külön épületben kapott helyet, a négy részre osztott, 1500 személy egyidejű ellátására alkalmas étterem. Ezek mellett hatalmas főépületek, stadion, óriási felvonulási terek, saját vasútállomás és buszpályaudvar, színházterem, szabadtéri színpad, múzeum és önálló balatoni strand is várta az ide érkezőket.

A téli táborozásom november elejétől, december 6-ig tartott. Az úgynevezett téli épületekben laktunk, mert ezek voltak csak fűthetők. Egy-egy szobában hatan aludtunk, a szobák közepén elhelyezett íróasztalok mellett tanulhattunk. Mivel iskolaidőben volt a tábor, ezért minden tankönyvet és füzetet magunkkal vittünk, és ugyanúgy jártunk iskolába, mint osztálytársaink Kenyeriben. A központi tananyag miatt, ez alatt az egy hónap alatt senki sem maradt le a tanulásban, ugyanúgy feleltünk és írtunk dolgozatot, mint odahaza.

A délután kettőig tartó órák után csapatversenyekkel, foglalkozásokkal igyekeztek lefoglalni bennünket. A táborban működő, önálló rádióból délutánonként zenét sugároztak, ami minden szobában és közösségi helyiségben hallható volt. A műsorok között különböző, érdekes kérdéseket is feltettek. Máig emlékszem, hogy akinek sikerült megfejtenie a feltett kérdésekre a választ, az a belső telefonon betelefonálhatott a rádió stúdióba, amit szintén közvetítettek. Aztán a helyes válasz esetén már csak a rohanás volt hátra a főépületben található stúdióig, ahol jelvényeket kaptunk a megfejtésekért, annál többet, minél hamarabb odaértünk.

Az egy hónapos táborozás felénél, két hét után kaptak lehetőséget a szülők arra, hogy meglátogassanak bennünket. Úgy emlékszem, hogy fájdalmas volt a búcsúzás, amikor a szombati látogatásuk után újra magamra maradtam a tábor kapujában. Az egykori novemberi hónapokban még nem volt ritka jelenség, hogy komolyabb hóesés előforduljon. Emlékszem, hogy a lépcsősre megépített épületekben, a szobáink teraszainak takarítása is a mi feladatunk volt. Egyik reggelre 15 centiméter hó borította be a tájat. Felkeltem, gyorsan felöltöztem és letisztítottam a földszinti szobánk teraszáról a friss havat. Büszkén álltam a terasz ajtajában munkámat szemlélve, amikor a felettünk lakók is megkezdték a hó takarítását. A lépcsős, kívülről jól mutató épület, felső teraszairól természetesen a mi teraszunkra tudták csak ledobni a havat, tönkretéve ezzel reggeli munkámat. Talán azóta nem szeretek elvégezni olyan munkákat, amit mások akarva-akaratlanul is tönkre tesznek.

Ma visszagondolva, talán nem is éreztem magam olyan jól Zánkán, mint ahogyan az idő megszépítette ezt a táborozásomat. Évtizedekkel később, több alkalommal is voltam a felújított, egykori téli épületek egyikében, de különösebb nosztalgiát nem éreztem akkor sem az úttörővárossal és egykori táborozásommal kapcsolatban.

A hazaút itt is tartogatott egy meglepetést. Vonattal érkeztem Celldömölkre, édesanyám jött elém. Akkoriban már az egész családunk várta, hogy az 5-6 éve befizetett, első autónk megérkezzen, így az első kérdésem az volt, hogy mi újság a kocsival. Kicsit mosolyogva, de azt mondta, hogy semmit sem tudnak még róla. Édesanyámmal együtt busszal indultam haza Kenyeribe. A busz tele volt falubeliekkel. Emlékszem, hogy Vönöckig álltunk Horváth Imre bácsi mellett. Egyszer csak megkérdezte anyukámat: „Na Irma, hogyan tetszik az új autó? Beválik?” A meglepés ebben a pillanatban füstbe ment: szüleim ugyanis azt tervezték, hogy csak akkor lássam majd meg a régóta várt SKODA 105S típusú, első autónkat, amikor hazaérek. A diskurzus innen kezdve már csak az autó körül forgott, ami talán emiatt vált számomra emlékezetessé. Még arra is emlékszem, hogy 93 000 forint volt akkor a kocsi új ára. 

Ezúttal nem említettem a balatonberényi, balatonrendesi, csillebérci úttörő táborokat, ahol szintén szép napokat töltöttek a kenyeri iskolások. Ezek az emlékek jutottak az eszembe a vakáció, a nyári szünet és az egykori táborozásokkal kapcsolatban. Rég volt, szép volt! 

Pörneczi Tamás, 2025. október