Lakatos Mihály bácsi emlékei a régi iskoláról
Mai történetem „mesélője” 1871. június 25-én született Kenyeriben, Lakatos Imre és Németh Anna gyermekeként. A földműveléssel foglalkozó család a Fő utcában – Csönge felől érkezve – a második házban lakott. A kis Mihály keresztelőjén az összegyűlt rokonság jó egészséget és hosszú életet kívánt a gyermeknek. Biztosan ők sem gondoltak arra, hogy a kívánságaik szó szerint valóra válnak. Pedig így történt: Mihály 97 évet élt Kenyeriben.
Idősebb korára az egészsége ugyan megromlott, de szellemi frissessége csodálatos épségben maradt. „Nem tudom, hogy mi volt tegnap, vagy egy héttel ezelőtt, de ami gyermekkoromban, vagy 50 évvel ezelőtt történt, azokra mindre pontosan emlékezem” – mondta magáról az 1960-as évek végén. Én ugyan nem ismerhettem őt személyesen, de nevével korábban is sokszor találkoztam már Horváth István plébános könyveiben, ahol a „régi idők tanúja” címmel illette őt. Édesapám pedig a „lábon járó lexikon” jelzővel emlegette. Idős kora és tekintélye miatt, a nála fiatalabb falubeliek szinte mindegyike „nagyapa” megszólítással köszöntötte őt, amikor találkoztak vele. A mai történetemben leírt visszaemlékezéseire egy egykor Kenyeriben élő hölgy, 1968-ban írt szakdolgozatban bukkantam rá. A hölgyet Pörneczi Mária Évának hívják, akivel szinte véletlenül hozott össze a sors keze.
2024 decemberében kaptam egy e-mailt Éva nénitől, aki akkoriban bukkant rá blogomra. Leveléből megtudtam, hogy Pörneczi István, egykori kenyeri iskolaigazgató leányát tisztelhetem a személyében. Miután átolvasta néhány történetemet, felhívta a figyelmemet egy apró félreértésre, amiben teljesen igaza volt. A levelezés után megbeszéltünk egy találkozót a ma Szombathelyen élő Éva nénivel, amire 2025 február elején kerítettünk sort. Sokat beszélgettünk a családjáról, szüleiről, édesapja háborús viszontagságairól és még számtalan témáról. Így került szóba az is, hogy 1968-ban végzett a Szombathelyi Tanítóképző Főiskolán, tanító és népművelő szakon. Szakdolgozatát „Szülőfalum: Kenyeri alsófokú oktatásának története” címmel írta. A közel hatvan éves dokumentum másolatát ekkor kaptam meg tőle. Itt bukkantam rá mai a történetemben hivatkozott, Lakatos Mihály bácsi visszaemlékezéseire.
Eleinte nem tudtam, hogy mit is kezdek majd a szakdolgozattal, hiszen annak témáját több szempontból is feldolgoztam, oldalamon olvashattak már történeteket az iskolákkal kapcsolatban. Ezeket szeretném is újra feleleveníteni néhány mondattal.
- Kenyeriben az első hivatalos dokumentum – ami már önálló iskolaépületet említ – 1758-ban kelt, azaz legalább 270 éves múltra tekint vissza falunk iskolája, aminek történetéről itt olvashatnak:
- Az egykori Rábakecskéden két évszázadig nem volt önálló iskola, a kecskédi gyerekek is Kenyeriben tanultak írni és olvasni. 1869-ben még népszavazást is tartottak egy saját iskola megalakításáról, de a rábakecskédi iskola megalakítására egészen 1908-ig kellett várni. Rábakecskéd iskolájának történetéről itt olvashatnak:
- 25 évvel a háború után, 1970-ben jelent meg a „Celldömölki járás művelődési intézményeinek 25 éves krónikája” című könyv. A 600 oldalas könyv két fő részre tagolódik: az első 350 oldalon az iskolák, a második 250 oldalon a népművelődési intézmények történetét olvashatjuk. Ebben a könyvben természetesen településünk iskolatörténete is szerepel, Fülöp József akkori igazgatóhelyettes tolmácsolásában. Falunk iskoláinak 1970-ig tartó történetéről itt olvashatnak:
- Két történetet is szenteltem korábban településünk egykori pedagógusainak. Elsőként az 1920-as évek végén történt rábakecskédi tanítóválasztás részleteit olvashatták. Akkoriban nem volt kétséges, hogy női tanítót választanak, teljesítve ezzel az iskola alapítójának akaratát, aki azt kívánta, hogy az egyik tanító mindig nő legyen Rábakecskéden, hogy a község leányai koruknak megfelelő képzést kapjanak, például a kézimunkázás terén. A rábakecskédi tanítóválasztás történetéről itt olvashatnak:
- Másik pedagógus történetem főszereplője Polyanetz Ferenc kántortanító volt, aki 1925 és 1941 között tanította a gyerekeket Kenyeriben. A megválasztáskor sem éppen jónak mondható viszony, a plébános és a kántortanító között az évek alatt még inkább megromlott. Az egykori dokumentumokat olvasgatva úgy tűnik, hogy Polyanetz a tanítással kapcsolatban igyekezett mindent megtenni, de az egyéb feladatok (litániák, temetések stb.) elvégzéséhez már nem igazán volt „kedve”, saját elgondolásai szerint állt ezekhez az ügyekhez. Polyanetz Ferenc történetéről itt olvashatnak:
- A Kenyeriben és Rábakecskéden készült, egykori osztályfotók és tablók közül szép számmal maradtak fenn példányok az egykori tanulóknál. Ezekből a fotókból sokat küldtek meg nekem is, melyekből két korábbi történetemben válogattam. Az 1924 és 1974 közötti tablókat itt találják:
- Az 1975 és 1990 közötti tablókat pedig itt nézhetik meg újra:
Ahogy látható, az előző évek alatt komoly mennyiségű anyagot sikerült már megosztanom az iskolákkal kapcsolatban. Ezért úgy gondoltam, hogy mivel Éva nénitől kapott szakdolgozat is ezt a témát dolgozza fel, így újabb információk már nem igazán kerülhetnek elő. Aztán amikor megláttam a dokumentumban Lakatos Mihály bácsi egykori visszaemlékezéseit, akkor már tudtam, hogy tévedtem. A Mihály bácsi által megtapasztalt személyes élmények olyan részleteket tártak elém, amit úgy éreztem, hogy meg kell osztanom itt az oldalamon is.
A hosszúra nyúlt bevezetés és előzmények után következzenek egy közel 100 éves ember, iskolával kapcsolatos emlékei, 1968-ból, amit igyekeztem szó szerint átvenni az egykori szakdolgozatból, amit ezúton is megköszönök Pörneczi Mária Évának.
Mihály bácsi községünk legidősebb embere (megjegyzés: 1968-ban). 1871. június 25-én született Kenyeriben. Egész életét, a 97 évét itt élte le. Csodálatosan megmaradt szellemi frissessége, éles visszaemlékezése. ”Nem tudom, hogy mi volt tegnap vagy egy héttel ezelőtt, de ami gyermekkoromban, vagy 50 évvel ezelőtt történt, mindre emlékezem pontosan” – mondja. Minden szava hitelesnek, történeti ténynek fogadható el. Nevekre, időpontokra, eseményekre jól emlékezik. Mihály bácsi 1877-ben volt első osztályos. Az ”öreg iskolába járt”, ami valamikor erdészlakás volt. Két tanító tanított. A kisebbeket Fazekas Vendel, a nagyobbakat Szatlmayer János, kinek gyönyörű szép körszakállát mindig csodálkozva nézték a gyermekek. Mihály bácsi megütközik azon, és mindig kijavít, mikor Szatlmayert tanítónak említem, mert ő ”mester” volt. Kenyeriben ma sem (1968-ban) a nevén, hanem ”az öreg mester”-ként él (az emléke). Az elnevezést sok tisztelet és hálás szeretet övezi.
Szatlmayer felesége, „az asszonyság”, szigorú, de nagyon jószívű asszony volt. Gyakran bejött a tanterembe rendet tenni. Az öreg mester lakása népes volt, több gyermek tette hangossá. A tanítás mellett gazdálkodtak is. Tehenek, lovak álltak az udvaron lévő istállóban. “Gyakran velláztam az aljukat.“ – mondja Mihály bácsi. Az öreg mester a tanítás mellett elfogadta a községi faiskola kezelését is. A fák gondozását az iskola nagyobb gyermekei végezték. Az öreg mestert nagyon szerették a faluban, nagy tekintélye volt. “Most itt nyugszik a temetőben, sírja előtt mindig megállok” – mondja Mihály bácsi
A gyerekek az iskolában két csoportban tanultak: kis-iskolások (1-2-3. osztály) és a nagy-iskolások (4-5-6. osztály). A kecskédi gyerekek is ide jártak. Tanítás délelőtt és délután is volt. Kedden és pénteken délután azonban az ismétlősök, az iskolán-túliak jöttek tanulni (megjegyzés: az iskolakötelezettségnél idősebb, tanulni akaró fiatalok). Az iskolásoknak ekkor szünet volt. Mihály bácsi elbeszélése és a hely felmérése alapján a tantermek alaprajzait is sikerült felrajzolni.
A kis-iskolások ablakai az udvarra, a nagy-iskolásoké az utcára néztek. A tantermekben két sorban, 6-6 falig érő, hosszú pad, iskolatábla, tanítói asztal, szamárpad és egy kályha volt elhelyezve. 1-1 padban sok gyermek ült. Az osztályban 60 vagy több gyermek is tanult egyszerre. Állandóan voltak német cserediákok is. ”Az én időmben 10-12 német gyerek tanulta a magyar szót az iskolában. Emlékszem, hogy nagyon verekedősek voltak. Én az ablak felőli sorban, a harmadik pad szélén ültem. Mögöttem ült a H. Péter, aki a hatodik oskolát járta a harmadik osztályban (azaz háromszor bukott meg).”
Az iskolába-járás kötelező volt. A tanítás adventtől Szent György-napig, tehát 6 hónapig tartott (megjegyzés: a mai 8 hónap helyett 6 hónap volt a szorgalmi időszak. A kieső 2 hónapot a délutáni oktatás pótolta.) Évről-évre jött ugyan a szigorítás, ennek ellenére a gyerekek nem jártak rendszeresen iskolába. Voltak olyanok, akik csak december és januárban látogatták az iskolát. Sokan ezért nem is végezték el a hat osztályt. Akkoriban lehetőség volt arra is, hogy jó tanulók magasabb osztályba átlépjenek. Mihály bácsit is ilyen volt, őt az első télen a második osztályba áttették, mint jó tanulót. A vizsgákat év végén tartották. Ezen megjelent Pálinkás esperes Ságról, és jelen voltak az egyházi tanács tagjai is.
A kisebb tanulóknak egyetlen tankönyvük volt. Az első osztályban csak ABC-s könyv volt, ami a könyv közepéig csak kisbetűket, a könyv második felétől pedig a nagybetűket és az olvasmányokat tartalmazta. A második osztályban már olvasó- és számolókönyvük is volt. Az egyik első olvasmány ezzel az idézettel kezdődött:
„Abroncsot vernek a hordóra. Árnyékot keres az eltikkadt utas.”
A tanulóknak – a könyv mellett – palatáblájuk is volt, amire palavesszővel írtak. Aztán volt még egy „irkájuk” is, ebbe legtöbbször ceruzás írás került. A tanteremben „abakuszt” használtak a számoláshoz. Az egyszerű „számológépen” golyókkal számoltak, elvettek és hozzátettek ( megjegyzés: rudakra fűzött golyók mozgatásával végezhetők el a műveletek).
A falon két térkép függött: Európa és Ausztria-Magyarország térképe. A térképek előtt a gyerekek sokat játszottak „helykitalálóst”. A kis-iskolások termében a falakon betűtáblák voltak elhelyezve. Az első osztályban ezekről tanulták meg a betűket. Az első betű az „i” volt, amit megtanultak. A tanító megmutatta a táblán a betűt, a tanulók pedig kimondták és leírták. Az egyszer-egyet (szorzótáblát) minden reggel mondani kellett közösen: egyszer egy az egy, kétszer egy a kettő, és így tovább. A délutáni tanítás előtt pedig minisztrációt mondtak a diákok.
Komoly eseménye volt az órának az úgynevezett „diktandó”. Ilyenkor a tanító hangosan mondta az anyagot (diktált), a tanulók pedig ceruzával, a nevelőtől kapott papírra leírták, hogy otthon majd megtanulják. A leírás után a nevelő azonnal visszakérdezett: mit jegyeztél meg? Ha nem figyelt a tanuló, akkor a büntetés a testi fenyítés volt. A tanulók maguk faragták és hozták az iskolába a pálcát, amivel aztán megkaphatták a fenyítést. Néha a méterrúd is működésbe lépett. „Néha a vér is kiserkent. Ma már fölakasztanák érte a tanítót, bizony!”
Fegyelmező és szorgalomra biztató eszköz volt még az iskolai ülésrend is. A jó tanulók a pad szélén ültek, a legrosszabb tanulók a fal mellett. A hanyagok és rosszak a megszégyenítő „szamárpadba” kerültek, ami az osztály előtt állt (megjegyzés: mindenki lássa és okuljon belőle). „Három éven első deák vótam. Mindig a pad szélén ültem. Én vótam a mondató, kikérdező (aki az egyszer-egyet és a leckét társaitól kikérdezhette). 5. osztályos vótam, mikor az öreg mester egy hétre a szombathelyi kórházba ment, mert beteg vót. A Fazekas tanító jött föl a nagyokhoz. Engem meg leküldtek tanítani a kis-iskolába. Az egy hétből egy hónap lett. Én tanítottam ezalatt a kicsiket. Egyszer az ablak alatt hallgatott a Markovits plébános, befigyelt. Jól van gyerek – mondta és távozott. Más alkalommal, ha a mesternek dóga vót, bizony akkor én tanítottam.„
„Templomba minden reggel mentünk. Ministráltunk, és fújtattuk az orgonát a mesternek. Egyházi ünnepeken nem vót tanítás. Más ünnepen nem tartottunk szünetet. Csak később, legény koromban láttam, hogy az iskolások kivonultak a vasút avatására. 1897. december 17-e volt, Cell felől jött az első vonat. Leszállt róla Lipka mérnök, Borsos Ferenc pályafölvigyázó, és a Sári nevezetű mozdonyvezető. A gyerekek virággal és verssel köszöntötték őket. A vonatra felvették még Szalai László kasznárt (megjegyzés: a gróf gazdatisztje), aki sokat tett a vasútépítésért.”
Mihály bácsi az is elmondja még, hogy a grófi gyerekek nem jártak a községi iskolába. Nekik mindig külön nevelőjük volt, egy időben egy arab származású. A gróf és nevelőjük nem is engedte őket érintkezni a falusi gyerekekkel. A Mihály bácsi által említett „arab származású” emberről többek között ebben a bejegyzésemben írtam bővebben: https://porneczitamas.hu/2020/02/14/az_arab_joszagintezo/
Az egykori, 1968 évben született szakdolgozatból ma csak egy kisebb részletet választottam ki, de biztosan lesz még olyan történetem, amelyikhez felhasználok még további részleteket is. A forrásmegjelölés nélküli fotók szintén a szakdolgozatból származnak. Köszönöm Pörneczi Mária Évának, hogy megosztotta velem és egyben olvasóimmal is, 57 éve született szakdolgozatát.
Pörneczi Tamás 2025. november
Köszönjük ezt a szép munkádat nem kis idődbe tellett gondolom.De csodálatos anyag igérem többször is elolvasom.A Mihály bácsit még én is ismertem .
Köszönöm szépen. Üdv: Tamás