Bakterek, korombírók és a község egykori alkalmazottai
Tudják mi volt a feladata a korombírónak Kenyeriben? Hallottak arról, hogy Rábakecskéden miért nem szabadott bezárni éjszakára a konyhaajtót senkinek sem az 1800-as évek végéig? Tudják, hogy miért járta két ember éjszakánként, vastag furkósbottal falunk utcáit? Hallottak arról, hogy a Pápocra vezető út mellett egykor szőlőt termesztettek, ahol a szőlősgazdák között egy önálló hegybíró ítélkezett a vitás ügyekben? Mai bejegyzésemben többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatnak, ha velem tartanak az 1800-as évekbe, Kenyeri és Rábakecskéd községekbe.
Az utolsó Kenyeri kisbíró dobja ma a Polgármesteri hivatal egyik polcán pihen (saját fotóm)
Régi iratokat lapozgatva az aláírók között legtöbbször feltűnnek az egykori községek vezetőinek, bíróinak, tanítóinak, jegyzőinek nevei és aláírásai. Egykor őket tekintették a község elöljáróságának. Kevés szó esik azonban azokról, akik az előbbiek mellett, szintén községi alkalmazottként vagy községi megbízottként tevékenykedtek Kenyeriben és Rábakecskéden. Az ő nevük mára már a feledés homályába veszett ugyan, de az általuk betöltött pozíciók nevét megőrizte az emlékezet. Így azt is tudjuk róluk, hogy a hagyományokhoz ragaszkodva az itt lakók az elöljárósághoz tartozóknak ismerték el őket, rendelkezéseiket elfogadták, nevükben a „bíró” szóval illették őket, ami azonban nem volt azonos a falu hivatalos bírájával. Esetükben a „bíró” annyit jelentett, hogy egy olyan személyről van szó, aki valamire felügyel, azért felelősséggel tartozik, intézkedik vagy büntetést szab ki, ha szükséges. Ma ezekről az elfeledett szakmákról, és azokról a községi alkalmazottakról szeretnék megemlékezni, akik valamilyen módon az itt lakók nyugalmára vigyáztak az 1900-as évek elejéig.
Korombíró
Azokban az időkben, amikor még nem volt kémény a házakon, csak a konyha mennyezetébe beépített szabadba vezető, nyílt füstelvezető építmény, az úgynevezett „szabadkémény” alatt égett a tűz, a községekben veszélyes volt felügyelet nélkül hagyni bármilyen házon belüli tüzet. Ezért esténként, főleg szeles időszakban, elindult a faluban a korombíró. Feladata volt végig járni a házakat, ahol megvizsgálta, hogy eloltották-e mindenütt a konyhákban a tüzet éjszakára, nem hagytak-e parazsat a lapos sütőkemence tetején, ahol szabad lángnál főztek. Ezért aztán a konyhák ajtaját minden éjszaka nyitva kellett hagyni falunk lakóinak, hogy a korombíró akkor is bemehessen, ha a ház népe már elaludt. Tulajdonképpen ő volt a mai szóhasználattal élve a falu „tűzvédelmi felelőse”. Volt ahol pipabírónak is nevezték őket, ami bizonyára a vármegye egyik első tűzvédelmi intézkedésének emlékét őrizte meg. Történt ugyanis 1741-ben, hogy a tűzesetek számának megnövekedése miatt, a vármegye törvénybe iktatta, hogy bizonyos veszedelmes helyeken (=tűzveszélyes) tilos volt a pipázás. A törvényt megszegőket pénzbüntetéssel is sújtották: a nemeseknek 8 forintot, a pórnépnek 4 forintot kellett büntetésként megfizetnie. A korombíró feladata volt még a kutak mellett elhelyezett kimustrált hordókba tárolt tűzoltásra szánt víz ellenőrzése, a szomszédok közötti közvetlen tűzátadás megakadályozása, tűz esetén a templomi harangozó értesítése és az oltás megszervezése.
Bolthajtásos pitvar, felette szabadkémény, a kémény alatt középtűzhellyel az1900-as évek elején (forrás: Pohn József üvegnegatív fotója)
Pajtabíró
A korombírónál már említett szabadkémény alatt volt a lapos sütőkemence. Ennek sík tetején, apróra hasított fával, nyílt tűzön főzték a lábasokban, fazekakban az ételeket az asszonyok már kora reggeltől. A tűz begyújtását a házaknál mindenütt megtalálható, könnyen gyulladó szalmával végezték el. A pajtabíró feladata délelőtt kezdődött. Miközben a férfiak a mezőn dolgoztak, a pajtabíró végig járta a házakat, és megvizsgálta, hogy nem maradt-e valami kevéske a begyújtásra szánt szalmából a kemence közelében, ami a nyílt láng közelében begyulladhatott. A korombíróhoz hasonlóan, ahol valami hibát talált, azonnal büntetett, és a pénzbüntetést ott helyben kifizettette a szabályokat megszegőkkel. A 1800-as évek végén a büntetés összege 2-3 krajcár volt alkalmanként. Három név maradt fenn a pajtabíró címet viselők közül településeinken. 1830-ban Varga István viselte ezt a tisztséget Kecskéden, míg 1857-ben Tóth Ferenc (Kecskéd) és Helfer János (Kenyeri) látták el ezeket a feladatokat. A pajtabíró és a korombíró foglalkozások a zárt és kéménybe kötött tűzhelyek elterjedésével lassan megszűntek, mára pedig csak az emlékük maradt meg.
Szabadkéményes faluvégi ház az 1900-as évek elején (forrás: Pohn József üvegnegatív fotója)
Strázsabíró
Községeink éjszakai nyugalmára egykor strázsák (=őrök) ügyeltek, akik a falu lakóiból kerültek ki. Az strázsabíró feladata volt a napi őrzés megszervezése és az őrök kirendelése, ami a következő módon történt. A házak sorrendjében haladva jelölték ki az aktuális napra az őröket úgy, hogy alkonyattól éjfélig ketten, majd a váltás után, éjféltől virradatig is ketten feleltek a falu rendjéért. Párban, együtt járták az utcákat, vastag furkósbottal a kezükben. Kötelességük volt megóvni a falu lakóit a tűztől és a tolvajoktól. A strázsabíró a falu elöljáróságai közül került kiválasztásra, egy hónapnyi időtartamra. Ezt követően valaki más töltötte be ezt a szerepet újabb egy hónapig, és ez így ismétlődött egész évben. Ezért aztán az elöljáróság minden tagjára, előbb vagy utóbb rá került a strázsabírói szerepkör. Az őrök kirendelésének szabályait és a strázsabíró feladatait, egy 1814 évi vármegyei rendelet pontosan szabályozta. Ebben kitérnek a rendeletet megszegők büntetésére is: az esetleges mulasztás miatt megtörtént károkat elsősorban a strázsabírónak kellett megtérítenie (és esetleg a strázsáknak is). A kártérítés mellett, testi fenyítés is kiszabható volt, ami deresen (=támla nélküli pad, amelyre az elítéltet ráfektették) végrehajtott, legfeljebb 24 pálcaütést is lehetett.
Közkút Kenyeriben a „közön” (ma Arany János utca) 1966. szeptemberében (forrás: Savaria Múzeum)
Hegybíró
A kenyeri templom tornyából körül pillantva egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hegyeknek még csak nyoma sincsen településünk határában. Ennek ellenére, az 1890-es évek előtt Kecskéden hegybíró is dolgozott a település elöljáróságának megbízásából. A Kecskéd és Pápoc közötti út mentén egykor hatalmas területet borítottak a gondozott szőlősorok. Ezt a földterületet „jobbágy- és zsellérszőlők” néven tartották számon elődeink. Ahogyan a nevéből is látható, a terület szőlőültetvényeit a falu legszegényebb családjai művelték meg, így számtalan tulajdonosa és használója volt, akik között akarva-akaratlanul is kialakultak nézeteltérések, tulajdonjogi viták, károkozások és számtalan egyéb problémák. Ezek kezelésére, a megoldások megtalálására alkalmazták a hegybírót, akinek teljes ítélkezési szabadsága volt a szőlőültetvények területén, vagy ahogyan akkoriban mondták, a „hegybeli ügyekben”. Az 1900-as évek elejére eltűntek a szőlők a kecskédi határból, ahogy a hegybíró hivatás is.
Kisbíró díszegyenruhában az 1900-as évek elején (forrás: Pohn József üvegnegatív fotója)
Kisbíró
Talán mai bejegyzésem legismertebb „szakmája”, amire a legtöbben emlékeznek még. A kisbíró a faluközösség szolgálatra kötelezettjeként, közvetlenül a bíró felügyelete alatt végezte feladatait. Ezek rendszerint a következők voltak: a hivatali helyiségek tisztán tartása, fűtése, a falun belüli és a szomszédos településnek szóló küldemények kézbesítése, és talán a legfontosabb, a hirdetések, az új rendelkezések ismertetése. Ennek a sajátos hírközlésnek az elterjedt módja a dobolás volt. A települések vezető testülete dobolás útján adta tudtul a lakosságot érintő rendeleteket, határozatokat. Ilyenkor a kisbíró a település meghatározott pontjait felkereste és pergő dobját verve hívta fel magára az emberek figyelmét. Néhány perces dobverés után az utcára kisereglő és hallótávolságban elhelyezkedő lakosságnak felolvasta a rábízott közlemény szövegét. A közleményeket általában a „Közhírré tétetik!” szavakkal vezette be a kisbíró. Ahogy az falun szokás volt (és ma is az), a hallgatóság azonnal az utcán megvitatta az elhangzottakat, néha kérdéseket is tettek fel a kisbírónak, akit bennfentesnek tartottak.
Így vették körül egykor a helybeliek a kisbírót a főutca közepén. Ezúttal a hírek megtárgyalása mellett a fotós kedvéért is tovább maradtak (Kenyeri képeslap részlet az 1900-as évek elejéről)
A feudalizmus korában sok helyen a telkes gazdák állították ki a kisbírót: fiaikat vagy alkalmazottaikat bocsátották ilyen célból az elöljáróság rendelkezésére. A szolgálat időtartama általában fél év volt, télen a földtelenek, nyáron a földtulajdonosok álltak helyt. Ha valaki a kötelezettségnek nem tudott eleget tenni, köteles volt maga helyett más személyt küldeni. A kisbíró jellegzetes egyenruhát viselt. Munkakörét gyalog vagy kerékpáron látta el, más közlekedési eszközt nem bocsátottak a rendelkezésére. Néha apáról fiúra szállt a kisbírói cím, és volt aki hosszú évekig töltötte be ezt a hivatást Kenyeriben, többek között nagyapám is. Fizetését rendkívül alacsonyan állapították meg, de legtöbbször megengedték, hogy egy kis „mellékes fizetéskiegészítéshez” jusson. A hivatali hirdetmények mellett magánhíreket, az iparosok és kereskedők reklámjait, árveréseket, kiárusításokat és személyes üzeneteket is kidobolhatott a kisbíró, természetesen az érdekeltek külön díjazása fejében (ez volt a hirdetési vállalkozás elődje). A dobolást később a hangszórók váltották fel. Ezek elhelyezése rendszerint követte a régi rendet: a hangszórókat a dobolás egykori színhelyein szerelték fel a kocsma, a bolt, a közkút, a templom, a harangláb mellett.
A Kenyeri tűzoltók által is használt „látófa”, aminek tetejére felmászva a falu egész területe belátható volt, 1938. novemberében (forrás: Savaria Múzeum)
Bakter
Ezúttal nem a szintén bakternek hívott vasúti pályaőrről lesz szó, hanem a települési elöljáróság által fizetett, éjjeli őrökről. A falu lakosaiból kijelölt strázsák mellett ők is vigyáztak a falura, de a feladatuk az volt elsősorban, hogy a tűzvészeket megakadályozzák az egyes házaknál előforduló tűzeseteknél azzal, hogy idejében értesítik a lakosságot a kenyeri vagy a kecskédi harang megkondításával. Bizonyára éppen ezért, Kecskéden a bakter volt egyben a harangozó is. Hatalmas bundába burkolódzva járta a bakter az utcákat, és este tíz órakor és hajnali háromkor hangosan „kikiáltotta az órát”. A versbeszedett pontos idő jelzés szövegét elődeink feljegyezték, így most én is megoszthatom.
Kecskéden este és hajnalban is ugyanazt a szöveget kiáltotta a bakter, csak az időpont változott: „Tizet/Hármat ütött már az óra! Tűzre-vízre vigyázzatok, hogy károkat ne valljatok! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Kenyeriben viszont más volt az esti és a hajnali vers szövege. Este így szólt: „Mire virradsz fel holnapra, örömre-e avagy búra? Tizet ütött már az óra, dicsértessék Egek ura!” A hajnali versnek pedig ez a volt a szövege: „Éjfél után óra három, fölkeltedet alig várom. Már a falut régen járom, szemeimet majd lezárom. Dicsértessék az Úr Jézus neve!”
A pontos időt a Kenyeri templom toronyórájának ütéséhez viszonyították mindkét településen. Csendes éjszakákon az óraütés hangját még Kecskéden is lehetett hallani. Ha erős szél fújt, vagy vihar volt, akkor bizony csak megérzésre kiáltották a pontos időt, néha előbb vagy később, mint kellett volna. Ilyenkor azt mondták a bakterok, hogy nem számít annyira a pontosság, hiszen az alvók úgy sem hallják a kiáltásukat. Ennek a szakmának az ideje is leáldozott az 1800-as évek végére. Az utolsó, feljegyzett bakterok Kecskéden Dan Ferenc és Födemesi József, Kenyeriben pedig Biczó György és Varga Mihály voltak.
A Kenyeri templom toronyórájának belső szerkezetét mára a rozsda marja (saját fotóm, 2017)
Mai bejegyzésemben igyekeztem felidézni olyan „mesterségeket”, melyek egykor településeink életében teljesen természetesek voltak. A korombírókat, strázsákat és baktereket elnyelte a folyamatosan múló idő, az egykor történt események részleteit már soha senkitől sem kérdezhetjük meg. Ezért gondoltam úgy, hogy Horváth István plébános kéziratainak néhány részletét újra felidézem. Írásomban igyekeztem szem előtt tartani Antonia Susan Duffy, a 85 éves, angol írónő gondolatait: „Minden régi történet elviseli, ha újra és újra elmondják, más-más módon. Csak arra van szükség, hogy életben tartsuk, hogy kifényesítsük…”
Pörneczi Tamás, 2021. február 26.
Forrás: Horváth István plébános kéziratai 1978, Magyar Néprajzi Lexikon
