Egyszer régen, nagyon régen
1181 tavaszán a rábakecskédi Dobos Ignác vámszedő éppen a Rába folyó vizét figyelte a vámház kertjéből, amikor meglátta a három pásztornak tűnő, Rábakecöl felől érkező embert. Komótosan elsétált a fából épült hídon álló sorompóhoz. Amikor közelebb értek a hatalmas subába öltözött emberek, akkor vette észre, hogy a korszak egyik leghírhedtebb betyárja, Savanyó Jóska áll vele szemben. A vámszedő ijedtében megszólalni sem tudott. „Élelemért megyek az uradalomba” – mondta a betyár, majd odanyújtotta neki a kezét.
A kézfogás után Ignác némán felnyitotta a sorompót, a három alak pedig folytatta útját. Körvonalaikat már lassan elnyelte az alkonyat, de a vámszedő még sokáig állt a hídon mozdulatlanul. Felesége hangját hallotta a vámház felől, aki már keresésére indult. „Kik voltak azok a pásztorok?” – kérdezte, de Ignác csak a fejét ingatta. Annak az estének a félelme 25 éven át ott élt benne. Csak Savanyó Jóska halála után merte elmesélni ezt az esetet a családjának megjegyezve, hogy akkora volt a betyár tenyere, mint egy kisebb sütőlapát.
Kenyeri eltűnő emlékei között
Blogom indulása óta eltelt nyolc év alatt számtalan történetet, emléket igyekeztem megosztani azokkal, akik szívükön viselik településünk múltját. Sajnos az idő múlásával nem csak az emlékeink kopnak meg, hanem a még fennmaradt építmények állapota is folyamatosan romlik. Ezért döntöttem úgy, hogy nyolc év után ismét végig járom falunk egykor szebb napokat látott, eltűnőben levő épületeit, és friss fotók segítségével újra felidézem a hozzájuk kapcsolódó történeteket. Ezúttal az egykori vámház nyomait igyekszem megörökíteni.
A Vámház első nyomai
Kenyeriből Rábakecöl irányába tartva, a közút 24-es kilométer jelzésnél számtalan dologra kell figyelnie az autósnak: az ártéri híd előtt sebességkorlátozó és figyelmeztető táblák, a megyehatárt és a Rába folyót jelző tábla és két híd tartja a sofőr szemét folyamatosan az úton. Pedig éppen ezen a helyen bújik meg mai bejegyzésem „főszereplője” is, illetve az, ami nyolc évvel ezelőtti bejegyzésem óta megmaradt belőle.
A Rába folyó egykori hidjainak történetére korábban egy külön bejegyzést is szenteltem, amit ide kattintva olvashatnak újra: Híd a Rábán. Egy 1857-ben készült, részletes térképen találtam rá először az akkori híd, Kecskéd felőli partján található épületek körvonalaira. Természetesen ezek az épületek nem azonosak a mai épülettel, hiszen a híd helye a többszöri átépítés során is módosult: feljebb vagy lejjebb tolódott a folyón a csatlakozó útszakasszal együtt.
Ebben az időben a település tulajdonosa a kegyúr volt, a hidat is ő építtette, éppen ezért annak fenntartásért cserébe vámot szedett az átkelőktől. Ez szinte minden nagyobb híd esetében megszokott eljárás volt az 1800-as években. A gyalogosok, szekerek vagy éppen átutazók éjjel és nappal is közlekedhettek, ezért kézenfekvő volt, hogy a vámszedőnek a híd közelében kellett laknia. Ezért épült a híd melletti vámház, ami ma szóhasználattal „szolgálati lakásnak” nevezhetnénk.
A vámszedő élete
A vámszedői feladatot napi 24 órás szolgálatban kellett ellátni, hasonlóan a vasúti átjárók melletti bakterházakban korábban élt szolgálattevőkhöz. A híd előtt akkoriban sorompó állt, amit csak a vámszedő nyithatott fel fizetés után. A vámot pedig szigorúan beszedték. Érdekességként jegyzem meg, hogy a hídvám mértéke más volt a gyalogosokra, az olyan emberekre, aki terhet vittek a hátukon, és persze a szekerek és a lovasok fizették a legtöbbet. Egy 1849-ben megjelent hetilap viccesen figyelmeztette is a hidakon átkelő urakat: az esernyőjüket a hónuk alatt vigyék, mert ha a vállukon cipelik, akkor magasabb hídvámot kell fizetni, hiszen akkor már terhet visznek át a hídon!
Természetesen a vámszedővel lakott a családja is, így biztosítva, hogy a gyerekek „hídvámos” édesapjuk mellett elsajátíthassák az ezzel járó teendőket, és akár nemzedékeken keresztül a híd melletti szolgálatot. Így történt ez Rábakecskéden is, ahol a Dobos család látta el ezt a feladatot emberemlékezet óta. Az általam megtalált egykori híradásokban, hivatalos iratokban mindenütt ez a családnév szerepelt, ha a rábakecskédi Rába hídról vagy vámszedésről esett szó. A látszólag jól jövedelmező vámszedői állás azonban veszélyekkel is járt néhány esetben, ahogyan arról a „Csendélet Kecskéden” című, 1906-ban megjelent cikkben olvashatunk.
„Németh Ferenc és Hajdú János pápoci lakosok kissé pityókás állapotban folyó hó 15-én éjjel nekihajtattak a kecskédi vámház sorompójának. A zörejre Dobos József vámos kijött a lakásából és mivel az ittas utasok a kocsi alá került lovukat kiszabadítani egyedül nem bírták, abban nekik segédkezett. A vám kifizetése után Dobos azt mondta az utasoknak: Most mehettek. Erre ezek, a tegező szóhasználatért annyira megharagudtak, hogy a náluk levő zsebkéssel Doboson 16 napig gyógyuló testi sértést okoztak. Az eset az ostffyasszonyfai csendőrőrs feljelentése folytán, a celldömölki királyi járásbírósághoz került.” (Kemenesalja hetilap, 1906. október 21).
A vámszedőből gátőr lesz
A vámszedési jog az 1900-as évek elején megszűnt, a sorompót is elbontották, a hidat is felújították, a vámszedőkre nem volt többé szükség. A ház azonban nem maradt üresen. Továbbra is nagy szükség volt olyan tapasztalt emberekre, családokra, akik a Rába mellett élve figyelték a folyó járását, ellenőrizték a vízszintet, a gátak és töltések állapotát. Így lettek a korábbi vámszedőkből lassacskán gátőrök. Ez történt a Dobos családdal is Kecskéden. 1943-ban az egykori vámház melletti, korábban közútnak kijelölt, de parlagon maradt területből további 432 négyszögöl területet vásárolt meg az akkor ott élő Dobos Antal, amivel bővíthette a házhoz tartozó kertet.
A háborút követően a Dobos család tagjai a pápoci Lánka torkolat és a Műgát közötti Rába szakaszon látták el a gátak védelmét, figyelték a bemosódott partszakaszokat, az elsodort farönköket. A családi „szakmát” Dobos József vitte tovább, aki házassága után feleségével is ebbe az épületbe költözött be. A házat olyannyira biztonságos helyre építették, hogy az 1965-ös árvíz alkalmával sem kellett még a bútorokat sem kivinni a házból. Igaz, hogy a töltés tetejéről folyamatosan figyelték a vízszintet, de végül nem kellett semmit sem kimenekíteni a házból.
Az utolsó évek
Az 1960-as évek végén az utolsó Dobos családtag is elköltözött az épületből, ami a vámház sorsát is megpecsételte. Az 1800-as évek óta állt valamilyen épület ezen a területen, amit az idők során bizonyára többször is átépítettek. Az évtizedek óta állandó lakos nélkül álló épület nyolc évvel ezelőtt is szomorú állapotban viselte a sorsát. Talán két-három évvel ezelőtt, egy nagyobb esőzés után vettem észre, hogy a tetőszerkezet beomlott, így azóta még inkább rohamosan romlik az állapota.
Az egykori és a friss fotóimon látható ház az utolsó, ami emlékeztet még arra, hogy volt egy olyan évszázad, amikor itt minden utasnak meg kellett állnia – akár gazdag volt, akár szegény – hogy kifizesse a hídvámot. Ki tudja meddig csodálkozhatunk még rá a hídon áthaladva a régmúltnak ennek az emlékére.
A rábakecskédi vámház történetét feldolgozó egykori bejegyzésem és az akkori fotók 2017 óta elérhető a blogon, amit ide kattintva olvashatnak újra.
Kenyeri, 2025. április
Források: korábbi bejegyzéseim, egykori újságcikkek, szüleim visszaemlékezései, saját fotóim
