A nagyhét és a húsvéti szokásai Kenyeriben
A húsvét a kereszténység legfontosabb ünnepe. Jézus Krisztus feltámadására emlékezünk ezekben a napokban, és ez minden keresztény számára egyértelmű volt az idők során. Arra a kérdésre azonban, hogy mikor kell a húsvétot ünnepelni, már sokkal kevésbé egyértelmű a válasz. Ennek oka, hogy úgynevezett mozgó ünnepként van jelen a naptárban: szinte minden évben más és más napra esik. Ebből adódott, hogy Jézus Krisztus halála után 300 évig, országonként, egyházanként, felekezetenként, sőt akár városonként is máskor tartották a húsvétot.
A problémát végül a 325. évben megtartott niceai zsinaton (két hónapnyi tanácskozás után) oldották meg. „Elhagyván a zsidó szokást, e szentséges ünnepet mindenki ugyanazon a napon ülje meg.” – szólt a megfogalmazás. Előírták az egységes ünneplést, ami a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnap lett. A zsinat döntése után már „csak” matematikai számításokra volt szükség. A következő évekre, évtizedekre, évszázadokra előre meg kellett határozni, hogy mikorra fog esni egy adott évben a húsvét. Aki kíváncsi a számítási módszerre és érdekli hogy miért kellett kihagyni a történelemből 11 teljes napot éppen a húsvét napjának „tologatása” miatt, annak javaslom korábbi történetem, amit ide kattintva olvashatnak el újra: Miért éppen most van húsvét?
Az egységes húsvét időpontja évszázadok alatt alakult ki, ahogy a hozzá kapcsolódó szokások is. Az ünnep alapgondolata azonban nem változott: Krisztus szenvedésére és halálára emlékezve élték meg ezt az időszakot elődeink. Szokás volt nem csak a lelket megtisztítani húsvétra, de a nagytakarítás is erre az időszakra esett mindenütt. Falunkban még gyermekkoromban is ügyeltek arra, hogy azoknak a házaknak külső falát, ahol elhaladt a feltámadási körmenet, kimeszeljék erre az ünnepre, a megtisztulást szimbolizálva.
Nagycsütörtök
Nagycsütörtök délelőtti szentmisén együtt szólaltak meg a templom harangjai, az orgona és a csengők is. Aztán a szombati feltámadási miséig elhallgattak. Ahogy a szólás tartja, erre az időre „a harangok Rómába mentek”. A csendet az 5-6. osztályos iskolás legények törték csak meg, akik már nagyon várták ezt az időszakot. Két napig a hajnali, déli és esti harangszó helyett az általuk készített vagy megörökölt talicskaszerű, tolható kereplőkkel, utcáról-utcára járva pótolták a harangok hangját. Ezt a szokást Kenyeriben „csörgetésnek” nevezték. Ezen a két éjszakán meg volt engedve nekik, hogy ne otthon aludjanak. Egy előre kiválasztott ház pajtájában rendezkedtek be, és a „kerékjászolban” aludtak, ahová a pokrócaikat előre elvitték. Egész napon együtt voltak, csak enni szaladtak haza.
Persze ilyenkor vidáman folyt, a máskor tiltott kártyázás, ami felett a szülők és a „mester úr”, a tanító is elnézett. Hajnalban a „strázsa” vagy „bakter” keltette a csapatot és indultak Kenyeri körútjukra. Amikor aztán nagyszombaton megszólaltak a harangok, véget ért a szolgálatuk. A szentmise után végigjárták a házakat, ahol ajándékokat kaptak a „csörgetésért”: tojást, aprópénzt, szalonnát – amin igazságosan meg is osztoztak. Nagy öröm látni, hogy a Kenyeri csörgetés hagyománya az utóbbi évtizedben ismét feléledt, ha már egy kicsit modernebb formában is. Köszönet illet mindenkit, aki ezt a szép hagyományt életben tartja.
Nagypéntek
Nagypéntek a legnagyobb gyász ünnepe volt. A felnőttek legtöbbje, az egyház által előírt napi háromszori étkezésnél is kevesebbet evett. A férfiak ezen a napon még a dohányzástól is igyekeztek visszatartani magukat. A templomban kinyitották a szent sírt. Krisztus fából faragott szobrát fehér fátyollal takarták el, körben gyertyák égtek, közéjük az Oltáriszentséget is kihelyezték. Egész nap a falu tűzoltói őrizték a sírt egyenruhában, sisakkal a fejükön. Az asszonyok az éjjel végigjárták a falu és a határ keresztjeit, fájdalmas olvasót imádkozva. Hajnalban néhányan kimentek a Lánka patakra, megmosták az arcukat a patak vízében, de nem törölték le. Úgy gondolták, hogy ahány csepp víz hullik vissza az arcukról a patak vizébe, annyi csepp víz enyhíti azok szenvedéseit a túlvilágon, akik a rokonságból vízbe ölték magukat.
Nagyszombat
Nagyszombat hagyományosan csendes nap volt, ilyenkor keveset beszéltek, a vigalom is tilos volt, hiszen Krisztus a sírban nyugodott. A gyász, a csend, de egyúttal a reményteli várakozás ideje volt ez a nap. Nagyszombaton egy régi, pogány szokás, a tűzgyújtás emlékét idézték fel azzal, hogy tüzet szenteltek a templom ajtóban, az esti szentmise előtt.
A tüzet erre az alkalomra kova, tapló és acél segítségével gyújtották meg, amit a temető elkorhadt keresztjeinek fájával tápláltak. A falu házaiban ezen az estén addig nem gyújtottak világosságot, amíg valaki – a megbeszélt szomszédok közül – nem hozott parazsat a megszentelt tűzből. Ezzel a tűzzel gyújtották meg a templomi „örökmécsest” és a húsvéti gyertyát is. Aki kíváncsi arra, hogy milyen színű fejkendőben mentek az asszonyok a feltámadási körmenetre, milyen színű ágyneműt húztak fel, vagy miért lövöldöztek puskákkal ezen az éjszakán, annak javaslom korábbi történetem, amit ide kattintva olvashatnak el újra: Húsvétra készülve
Húsvétvasárnap
Húsvétvasárnap korán indult a reggel a faluban. Hat órakor kezdődött a templomban az ételek megáldása. Az erre az alkalomra tartogatott „sódar” (= sonka), kalács, tojások, sőt a só és torma is kosarakba került. Ezeket a templomban a pap egy rövid szertartás keretében megáldotta. Mivel negyven napig nem ettek húst, azért hogy „meg ne ártson nekik ilyen hosszú idő után a szokatlan eledel, ezért a szenteltből ettek először”. Gyermekkoromba én magam is számtalan húsvét vasárnap ott ültem a templomban kora reggel. Ilyenkor nem csak a saját kosarunkat, hanem a szomszéd idősebbek kosarát is elvittem az áldásra.
A megszentelt ételek maradékát sosem dobták el. A sonka csontját egyesek eltették Szent György napjáig. Mások a „szomogy alá” (=eresz alá) rejtették el, mert úgy gondolták, hogy az megvédi a házat a villámlástól. A keresztgyerekek húsvétra 10-10 db piros tojást és „vert perecet” kaptak a keresztszülőktől mindaddig, amíg meg nem házasodtak.
Vert perec, ahogy nagyanyáim készítették
A napokban beszélgettünk szüleimmel erről a különleges perecről, aminek elkészítését nem minden asszonynak sikerült megtanulnia. Így volt ez nagyanyáim idejében is, akik mindketten kiváló pereckészítőnek számítottak. Sőt nem csak sós, hanem édes ver perecet is tudtak készíteni. Már húsvét előtt összebeszéltek a szomszéd asszonyok, és megállapodtak a pereckészítés napjában és abban, hogy kinél lesz a sütés. Megbeszélték azt is, hogy mennyi perecet fognak közösen elkészíteni. Mivel nehéz munka volt a „verés”, ezért a férfiak is kivették belőle a részüket. Minden asszony otthon végezte el a perec tésztájának gyúrását a saját lisztjéből. A félkész tésztával aztán reggel összegyűltek a megbeszélt házban. A kemencét kora hajnalban begyújtották a háziak, hogy a sütés idejére jól felmelegedjen, közben hatalmas kondérban vizet forraltak.
Nagyanyáim a disznóvágáshoz használt bontószéken dolgoztak. A saját és szomszédok által hozott félkész tésztákat először újra átgyúrták. Ezután kinyújtották és addig ütötték sodrófával vagy az erre a célra átalakított fakalapáccsal, amíg hólyagos nem lett. Ehhez a munkához a férfiak ereje is kellett. Végül a tésztából rudakat sodortak és perecet formáltak belőle, aztán a kondér forró, sós vízében kifőzték. Amikor elkészült, akkor a vízből kiemelve lecsepegtették és pihentették pereceket. Az utolsó mozzanat a sütés volt a legalább 270 fokos kemencében. 8-10 darab perec felületét bevizezték, felfűztek a sütőlapát szárára, amivel mélyen a kemence belsejébe tudták betenni azokat. Ha jól dolgoztak, akkor a sütőlemezen vagy a kemence tiszta felületén gyorsan megsültek a perecek, amiket szinte egytől-egyig elajándékoztak húsvétkor. Talán nem mindenki tudja, hogy savlekötő hatása miatt a perec nagyon jó volt a másnaposság okozta gyomorbántalmakra, és több hónapig is fogyasztható volt. A vert perec készítésének hagyománya a Rábaközben a mai napig megtalálható.
Húsvéthétfő
A húsvéthétfő legnagyobb eseménye a locsolkodás volt. Egy középkorból fennmaradt legenda szerint a szokás onnan ered, hogy Krisztus sírját felkereső asszonyokat a zsidók vízzel öntözték le, hogy szégyenkezésükben el ne mondhassák senkinek, hogy Krisztus feltámadt.
Kenyeriben ezen a napon a kútról hozott friss vízzel öntözték lányokat és asszonyokat, hogy el ne hervadjanak. Egykor nem verses mondókával köszöntötték a hölgyeket, de ma én egy húsvéti mondókával zárom a húsvéti ünnepkört feldolgozó írásomat.
Korán reggel felébredtem,
Nem is ittam, nem is ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam.
Körbejártam a világot,
Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.
Pörneczi Tamás, 2026. április 3.
források: korábbi, hivatkozott bejegyzéseim, szüleim elbeszélései
