Újra eltelt egy esztendő, blogom történetében immár az ötödik év kezdődik el 2022-ben. Amikor 2017. március 16-én, első bejegyzésemet nyilvánossá tettem a kenyeri.blog.hu oldalon, magam sem gondoltam, hogy öt év múltán még mindig akad majd olyan történet, még lesz olyan egykori fotó vagy dokumentum, amivel sokaknak tudok még újat mondani Kenyerivel kapcsolatban. Az évek során kialakított rendszeren – ami bízom abban, hogy olvasóimnak is könnyen követhető és átlátható – a jövőben sem szeretnék változtatni. Ennek jegyében új bejegyzéseimet mindig péntekenként, 19:00 órakor teszem közzé a blogomon. Ezúttal azonban szeretném, ha közösen tekintenénk vissza a 2021-es évre.
Az előző évben 16 új történetet olvashattak blogomon, amiket szeretnék most egy-egy gondolat erejéig visszaidézni olvasóimnak. A fotókra vagy a kiemelt címekre kattintva minden bejegyzésemet újra elolvashatják.
Januárban, az éppen 100 évvel ezelőtt meghonosodott 24 órás időszámítással foglalkoztam. Amikor a fővárosban az első (és egyetlen) új, 24 órás szerkezetű órát elhelyezték, az emberek csodájára jártak ennek a meglehetősen érthetetlen és kusza időjelző masinának. Csak kíváncsiságból bámulták, de a sűrűn egymás mellé írt, szinte összefolyó huszonnégy számot nézve fogalmuk sem volt róla, hogy mennyi lehet éppen a pontos idő. Írásom címe: Randevú 18 és fél órakor.
Szintén januárban írtam, Horváth István plébános 1944 telén megszervezett „rábakecskédi menyasszonyképző tanfolyamának” részleteiről, aminek teljes egykori programját, az előadók neveit megőrizték a források. A tanfolyam 8 napja alatt, az előadók kimerítően megtárgyalták az asszonyi hivatás elméletének és gyakorlatának minden szóba jöhető kérdését, a részvevő ötven menyasszonyjelölttel. Csak néhány címet emelnék ki az előadások közül érdekességként: „Kihez menjek férjhez?”; „A férfihibák”; „A gyermeknek engedelmességre való nevelése”; „A férjjel való, bánásmód anyagi szempontból”; „Őszinte beszéd a lányokhoz”. Írásom címe: Rábakecskédi menyasszonyok
Februárban a korábban megkezdett „Omladozó múlt…” című bejegyzés sorozatot folytattam. Ezúttal, egy mára elhagyatott kőkereszt történetét igyekeztem felkutatni. Fekete János egykori plébános testvére, Rozália hetven éves korához közeledve úgy döntött, hogy egy maradandó emléket hagy maga mögött, az általa annyira megszeretett Kenyeriben. 1865-ben felkereste Beni Ferenc Kenyeri plébánost azzal a kéréssel, hogy szeretne az elpusztult királykúti fakereszt helyére egy új, kőkeresztet építtetni. A megbeszélés után Rozália megrendelte a kereszt elkészítését, majd 1866. január 30-án ismét Kenyeribe utazott. A plébános segítségével egy alapító levelet fogalmaztak meg, amit megtaláltam és digitalizáltam a Kenyeri Plébánia iratai között. „A fölfeszített úr Jézus Krisztusnak dicsőítésére, és az utas hívek lelki épülésére, a Kenyeri plébániához tartozó Királykut nevű pusztán, egy kőkeresztet óhajtván alulírott emeltetni…” – olvasható a levél első soraiban. Írásom címe: Omladozó múlt…Királykúti kőkereszt.
Februári második történetemben olyan egykori mesterségeknek jártam utána, amik mára szinte teljesen eltűntek Kenyeriből. Tudják mi volt a feladata a korombírónak Kenyeriben? Hallottak arról, hogy Rábakecskéden miért nem szabadott bezárni éjszakára a konyhaajtót senkinek sem az 1800-as évek végéig? Tudják, hogy miért járta két ember éjszakánként, vastag furkósbottal falunk utcáit? Hallottak arról, hogy a Pápocra vezető út mellett egykor szőlőt termesztettek, ahol a szőlősgazdák között egy önálló hegybíró ítélkezett a vitás ügyekben? Mindezekre a kérdésekre igyekeztem válaszolni a bejegyzésemben, aminek címe: Már a falut régen járom, szemeimet majd lezárom.
Március elején – éppen amikor a tavaszi virágok előbújtak az erdők alján – osztottam meg az első olyan történetet blogomon, amit nem én írtam. Az 1930-as évek végére, több mint 80 évet utazunk vissza az időben. Akkor is tavaszodott éppen, akkor is hóvirágok borították be az erdők alját, és akkor sem volt szabad leszedni a tavasz első hírnökeit. Természetesen ez a tiltás nem tántorította el a falu legbátrabb gyerekeket: Sanyi, Róza, Laci és még néhányan elhatározták, hogy a délutáni litánia után a legnagyobb titokban hóvirágszedésre indulnak. A kalandosra sikerült történetet az egyik szereplő, hetven évvel később vetette papírra, majd leánya, Melinda juttatta el nekem és ezzel olvasóimnak is. Ezúttal is köszönöm neki, hogy megoszthatom Pörneczi László egyik érdekes, gyermekkori visszaemlékezését. A bejegyzés címe: Kalandos hóvirágszedés.
Március utolsó napjaiban az utolsó nyolcvan év ünnepnapjairól emlékeztem meg. Néhány mára teljesen eltűnt ünnepnap eseményeit, az abban résztvevők életrajzait, hőstetteit és áldozatvállalásuk minden részletét, tananyagként sajátítottuk el egykor az óvodától kezdve az általános iskolán át egészen az egyetemig. Megrendíthetetlen bizonyítékok, leírások, fotók és beszámolók sora támasztotta alá a történeteket, kezdve az 1917-ben történt Auróra cirkáló ágyúinak eldördülésétől, a Téli Palota ostromán át, a Nemesmedvesnél, 1945. április 4-én, felszabadítóként harcoló utolsó, hős szovjet katona történetéig. A negyven éven át fenntartott és erősített legendákról mára bebizonyosodott, hogy a valóságnak nem sok köze van a tanultakhoz. Bejegyzésem címe: Április négyről, nem szól az ének.
A szeszélyesnek mondott április hónapot, egy különleges, a környékünkön előforduló természeti jelenség leírásával kezdtem. Ádám Ernő, a kenyeri tsz gépszerelője 1963. március 11-én, hétfőn is pontos időben megjelent munkahelyén. Előző éjjel azonban már keveset aludt. Szinte fél óránként kiszaladt az udvarra, hallgatta, figyelte a víz csobogását. Odabent a házban nyugodtan aludt a két gyermek, az asszony azonban álmatlanul forgolódott ágyában. – Ne menjél ma dolgozni – hajtogatta férjének – a Cser felől már tegnap délután is rengeteg víz jött. Ha ma is felenged az idő, elönti a házunkat. Na de milyen víz folyt akkor a Cser felől, vagyis a Királykút irányából Kenyeribe, hiszen sem folyó sem patak nem található a környéken? Az idősebbek biztosan ismerik a választ, de a fiatalabbak kedvéért szerettem volna megemlékezni erről a szokatlan és nagyon ritkán előforduló természeti jelenségről, amit úgy hívtak egykor, hogy „a Cser árja”. A bejegyzést itt olvashatják újra: A Cser árja.
Április utolsó napján az 1968-as esztendő legfontosabb környékbeli eseményeit igyekeztem összefoglalni írásomban, az egykori Vas Népe napilapokat lapozgatva. Az 1968. február 22-i lapban bepillantást kapunk az egykori kenyeri klubélet pillanataiba. „Két hete bált rendeztünk, s közben gondoltunk egyet: miért ne válasszunk magunk közt „királynőt”? Ki a legszebb közöttünk? A fiúk kapva-kaptak a nem várt ceremónián: mindenki jegyet válthatott a választottjának: fogytak is a „cetlik” szaporán, s akiért a legtöbbet „fizették”, az lett a nyertes. Hogy ki volt az? A húszéves Kovács Kati… S hogy valóban csinos-e… Az ám!” A Cseh Terézzel készült cikket, és még számtalan érdes hírt olvashatják újra ebben a bejegyzésemben: Vas Népe – 1968.
Május közepén megjelent írásomban egy különleges utazásra hívtam olvasóimat: egy színekkel teli, régi világba, ahol pirospozsgás arcú fiatalok mosolyognak ránk a két háború közötti fotókról, ahol kék öltönyös Tsz vezetők pápoci rozé borral koccintanak, vagy éppen a kecskédi iskolások színesben állják körül tanárukat 1930-ban. A modern technikát segítségül hívva, az egykori fekete-fehér fotókat igyekeztem színessé varázsolni és megmutatni, hogyan is öltözködtek, milyen színeket kedveltek az egykori falubeliek. A színezett fotókat tartalmazó bejegyzésemet itt olvashatják újra: Az egykori Kenyeri, ahogy még sosem láttuk.
Júniusban és júliusban két írásomban foglalkoztam az egykori családi szokásokkal és babonákkal. Az első részben a gyermekszületés, a kelengye, a paszita, a keresztelő és a gyermekápolással kapcsolatos szokásokat elevenítettem fel. babonás szokás volt, ha a megbetegedett valamelyik édesanyának a gyermeke, akkor rossz kést és villát kellett a kezébe vennie, és ennek a két evőeszköznek azt kellett mondania: „Te új hold, új csillag! Engem lakodalomba hívtak, de nem megyek el, hanem gyermekem betegségét küldöm el.” Ezek után az édesanya feje felett, hátrafelé kellett eldobni az evőeszközöket, mégpedig úgy, hogy azok a kerítés vagy kapu felett kiessenek az utcára. Ha a kést és a villát valaki megtalálta és elvitte, azzal a betegséget is elvitte magával. Ha azonban elsőre úgy sikerült eldobni az evőeszközöket, hogy azok a telken belül maradtak, akkor velük együtt a betegség is megmaradt a házban. Írásomat itt olvashatják újra: Újszülött a családban.
Júliusban folytattam az egykori családi szokások bemutatását, ezúttal a lakodalomhoz kapcsolódó események kerültek írásomba. Például a lakodalmi étkezés pillanatai. A második étkezés közben az egyik vőfély egy fatalpba faragott kis fenyőfát vagy egy cserépbe ültetett ágat hozott, amelyikre apró pereceket akasztottak fel díszítésül. Ez volt a „tilalomfa”, amire innentől kezdve a násznagyoknak kellett vigyázniuk, ugyanis a lakodalom alatt a legények azon mesterkedtek, hogy perecet lophassanak erről a kis fáról. Ha a násznagynak sikerült egy lopni akaró legénynek a kezére ütni, akkor az a legény fizetett a lakodalmat befejező kocsmai borozáson, egy előre megállapodott mennyiségű áldomást (egy kancsó vagy egy üveg bort). Ha azonban sikerült a legényeknek perecet lopni, akkor a násznagyok fizettek ugyanannyi bort. A bejegyzést itt olvashatják újra: Lakodalom van a mi utcánkban.
Augusztusban ismét az egykori Vas Népe napilapokból szemezgettem. Ezúttal 1969-be invitáltam olvasóimat. A rengeteg hírből kiemelném a művelődési ház átadását. Ahogy ma is „avatnak” politikusaink a nemzeti ünnepeink alkalmával, egykor sem volt ez másként. 1969. augusztus 20-án Kenyeriben is nagyszabású avatóünnepségre készültek, aminek előzetes információi és hírei, az egész hónap során felbukkantak a megyei napilap hírei között. Erdélyi Béla megyei tanács vb-elnökhelyettes ünnepélyesen adta át a kulcsokat a községi tanácselnöknek, aki továbbította a művelődési ház fiatal igazgatójának. A kulturális programban közreműködtek a járási fúvószenekar, a vitnyédi tánccsoport, a soproni Egyetemi Színpad és a helyi kultúrcsoport. Később a klubban megtekintették a Celldömölki Gépjavító Állomás dokumentációs kiállítását. A napot Munkás paraszt találkozó, és vidám bálozás gazdagította. A teljes írást itt olvashatják újra: Vas Népe – 1969.
Augusztus végén ismét olyan tanulságos történeteket osztottam meg írásomban, amiket ezidáig nem ismertem. Szó esett a csöngei plébánosról, akit betyárok vittek el az éjszaka közepén; egy rábakecskédi idegenlégiós viszontagságairól; a kiscelli vásárra igyekvő, Kenyeriben kirabolt árusokról; a kecskéden „gyógyító” tolvaj asszonyról és még számtalan érdekes, környékbeli históriáról. A bejegyzést itt olvashatják újra: Minden jó, ha jó a vége.
Szeptemberben ismét hihetetlen történetekkel jelentkeztem, ezúttal a Cziráky grófok életéből merítve témákat. Ne felejtsük el, hogy a grófi cím tulajdonosai sem voltak tévedhetetlenek, nekik is megvoltak a maguk gyarló emberi hibáik és tévedéseik, amiről igyekeztek mélyen hallgatni. Ezúttal olyan igaz és mégis hihetetlen történetet osztottam meg olvasóimmal, amelyek mindegyike a Cziráky családban történt, de közülük az uzsoraperrel, a szélhámossággal vagy az aratósztrájk leverésével biztosan nem büszkélkedhettek. Az eredeti bejegyzést itt találják: Cziráky grófok hihetetlen történetei.
Októberben egy aktuális esemény kapcsán született meg írásom. Szeptember végén, egy kiállítás megnyitóján szerepeltünk a citerazenekarral, szinte azonnal az egykor a szomszédunkban lakó Gizus néni régi konyhájának képe jutott az eszembe. A csendes, belsőséges hangulatú galéria, és az egészen közel helyet foglaló közönség ugyan nem hasonlított a szomszéd néni konyhájára, de a háttérben elhelyezett gyönyörű viseletek, és méginkább a nagyanyáink konyháiból összegyűjtött hímzett falvédők, mégis ezt az emlékképet idézték fel bennem. Ebben bejegyzésemben, ennek a celldömölki kiállításnak a fotói segítségével igyekeztem kedves olvasómat visszarepíteni az egykori, kenyeri konyhákba és tisztaszobákba. A bejegyzésem itt olvasható: Nem most jöttem le a falvédőről.
Novemberben sajnos nem jutott időm új téma írására, de december utolsó napján megjelent bejegyzésemhez átlapoztam az egykori környékbeli napilapok december végi, január elejei lapszámait, hogy megtudjam milyen fontos eseményekkel foglalkoztak régen Kenyeri és környékének lakói szilveszter táján. A néhol keserű, néhol vidám történetekkel zártam le a 2021-es évet itt a blogomon. A bejegyzést itt olvashatják újra: Egykori évek utolsó hírei.
Végezetül következzenek ennek az évnek a száraz, statisztikai adatai. Blogom indulása óta a mai a 156. bejegyzésem, miközben közel 212 200 szót gépeltem le, ebből 2021-ben, mintegy 37 205 szó jelent meg a 16 új bejegyzésemben a blogon. Ezidáig 1580 darab fotót és dokumentumot osztottam meg olvasóimmal abból a több ezer darabból, amit sikerült összegyűjtenem. Ebből 2021-ben, 225 fotót tettem közzé a történetek illusztrációjaként. Blogom írásait, 2021. január 1 és december 31 között, összesen 22 517 alkalommal olvasták el, ami átlagosan napi 62 olvasót jelent! Az előző év legolvasottabb bejegyzése az egykori színezett képeket tartalmazó, „Kenyeri, ahogy még sohasem láttuk” című bejegyzés volt, amit megjelenésének csak az első két napján (május 14-15), 1010 alkalommal böngésztek át olvasóim.
Blogom lapletöltési statisztikája 2021. december 24 – 2022. január 11 között
Blogom nyilvánossá tétele óta (2017. március 16), összesen 110 207 alkalommal olvasták bejegyzéseimet. A valaha volt legerősebb nap, 2020. május 23-a, amikor az „Omladozó múlt….TSZ iroda” című bejegyzésemet 938-an olvasták el (ami azóta 2000 olvasottságra nőtt). Olvasóim fele Windows rendszerű számítógépről olvassa blogomat, míg 25 % körül van az android/ios mobil eszközön olvasók száma.
Egy évvel ezelőtti összefoglalómhoz képest, blogom két korábban legolvasottabb bejegyzése, a második és harmadik helyre szorult vissza. A Ballag már a vén diák…1924-1974 című írást jelenleg 2230 alkalommal böngészték át, míg az Omladozó múlt…a repülőtér írásomat 2801 alkalommal. Jelenleg blogom legolvasottabb bejegyzése, amit ezidáig 3327 alkalommal olvastak el, az „Így tanultunk írni és olvasni” címet viselő írás, amiben elődeink tankönyveit igyekeztem bemutatni.
Végezetül ebben az évben is köszönetemet fejezem ki mindenkinek, aki tanácsával vagy kritikájával, aki egy dicsérő szóval, egy új fotóval vagy dokumentummal segítette a munkámat. Kérek mindenkit továbbra is, hogy 2022-ben is olvassák a blogot, küldjenek nekem bármilyen fotót vagy iratot Kenyerivel kapcsolatban, keressenek bátran, hogy együtt pillanthassunk bele Kenyeri és Rábakecskéd feledésbe merülő múltjába.
Pörneczi Tamás, 2022 január
